KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Az, hogy bármikor elvonulhat előtted egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni”

Párja emlékei alapján született könyv a tragikus balesetben meghalt ökológus, Gyöngyi Krisztián életéről. Bedő Orsolyával arról beszélgettünk, mennyire viselte meg, hogy részletesen fel kellett idéznie közös életüket, és visszatérne-e még valaha Afrikába.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. szeptember 27.



2017 nyarán a magyar sajtó is sokat foglalkozott Gyöngyi Krisztián tragédiájával: a 43 éves ökológust egyik védence, egy keskenyszájú orrszarvú öklelte fel Ruandában, a balesetet nem élte túl. Halálakor a vele egy projektben dolgozó párja és másfél éves kislányuk is ott volt a nemzeti parkban.

Balogh Boglárka, a National Geographic Magyarország szerzője tavaly kérte fel Krisztián özvegyét, hogy állítsanak méltó emléket a férfi nem mindennapi életének. Az eredeti terv egy cikk volt, de végül egy egész könyv lett belőle, amely Az orrszarvúk hajnala címmel jelent meg néhány hete. Ennek apropóján beszélgettünk Bedő Orsolyával.

– Hogyan kapott el téged is Afrika és az orrszarvúk szeretete? A párodtól függetlenül történt, vagy neki köszönhetően jött ez be az életedbe?

– Abszolút neki köszönhető, én nem vágytam ilyen jellegű babérokra. Szegeden jártam egyetemre, ezt követően pedig elhagytam az országot, hogy csiszoljam a nyelvtudásomat.

Először Németországba, majd Angliába mentem, Krisztiánnal Londonban ismerkedtünk meg. Rengeteget mesélt az afrikai kalandjairól, és már az első percben megfertőzött engem is a téma szeretetével.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ha komolyan gondolom ezt a kapcsolatot és szeretnék jövőt neki, egy ponton vele kell majd tartanom Afrikába. Kemény döntés volt, mivel sikerült elhelyezkednem a Canterbury Egyetemen némettanárként, ahol ösztöndíjjal tanulhattam volna tovább és hosszútávra számoltak velem, én mégis Krisztiánnal tartottam.

– Magadévá tudtad tenni az állatok iránti rajongást annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kötődésed?

– Úgy gondolom, hogy igen, mivel tényleg akkora átéléssel beszélt róla, ami nemcsak rám, mindenki másra óriási hatással volt. Amikor pedig kikerültünk és én is megtapasztalhattam, milyen a bozótban élni, az nagyon is tetszett. Mindig közel állt hozzám a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” mottóban rejlő szabadság, emiatt abszolút nem volt gond, hogy egy eldugott nemzeti park közepén éltünk, sokkal inkább romantikusnak találtam. Persze el kellett fogadni, hogy néha nincs meleg víz vagy internet, nélkülözni kell például a csokoládét és egy csomó másik dolgot, valamint sokszor akár hetekig nem jut el semmi hír hozzánk a külvilágból.

Nem mondom, hogy nem hiányzott néha a normális élet, de mindig arra gondoltam, mekkora privilégiumot jelent ez a másik oldalról. Még a generációk óta kint élő fehéreknek is egészen különleges volt, hogy mi a bozótban éltünk, hiszen ők zsúfolt városokban laktak. Az, hogy bármikor elvonulhat előtted mondjuk egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni. Ezt próbáltam szem előtt tartani a nehezebb pillanataimban, a párom is sokszor megcsípett, hogy nézzem csak például a vízilovakat a holdfényben, vissza fogom ezt még sírni.

Krisztián és Orsi a házuk előtt a Liwonde Nemzeti Parkban, 2014-ben

Fotó: Frank Weitzer

– Felmerült benned valaha, hogy mégis inkább hazatérj a korábbi kényelmes életedbe?

– Mi egy csapat voltunk Krisztiánnal, egymást támogatva haladtunk előre az úton. Ha úgy alakul, akár Holdra is elkísértem volna. Persze, amikor a projekt elején nem kaptunk semmilyen támogatást, és hónapokig a saját pénzünket kellett beleforgatnunk, az kemény időszak volt.

Nyilván mindkettőnkben merültek fel kétségek, de nem adtuk fel, és egyszer csak megtörtént az áttörés: több nagy angol és amerikai szervezet is felfedezte a fajfenntartó projektet, onnantól pedig éveken át támogatták.

– Nehéz volt megtalálnod a magad szerepét Krisztián mellett, hogy saját jogon is legyen értelme annak, hogy vele tartasz?

– Nem, mert a projekt szerencsére többrétegű volt. A konkrét vadonmunkán, vagyis az állatok megfigyelésén és befogásán kívül számos más feladat is akadt. Például rengeteg fundraising reportot (adományszerzős pályázati beszámolót) kellett írni, adatokat gyűjteni tanulmányokhoz, valamint felhívni a környéken élők figyelmét a munkánkra, minél inkább próbálva őket is bevonni a fajfenntartásba. Ha nincs meg a külső támogatás, mert mondjuk a helyi közösségeknek csak annyi élményük van az állatokról, hogy tönkreteszik a veteményesüket, akkor inkább meg fogják ölni őket. Ezért nagyon fontos érdekeltté tenni a helyieket is, amihez felvilágosító és ismeretterjesztő előadásokon keresztül vezet az út. Rengeteg ilyet tartottunk, én emellett az eredeti szakmámhoz visszanyúlva nyelvet is tanítottam.

– A kontinensről és az ottani emberekről élő sztereotípiákhoz képest mit tapasztaltál, amikor testközelből is találkoztál velük?

– Nagyon pozitív csalódás ért bennünket, amikor megérkeztünk, bár Krisztián mindig mondta, hogy ő akármelyik országban járt Namíbiától Dél-Afrikán és Zimbabwén át Ugandáig, mindenhol meleg fogadtatásban volt része. Sehol nem érezte, hogy ellenségesek lennének vele,

Malawira viszont még a fentieknél is jobban igaz, hogy hihetetlenül meleg szívűek az emberek. Nincs semmi agresszió, folyamatosan éreztetik veled, milyen jó, hogy jöttél, a bőrszín miatti megkülönböztetés egyáltalán nem jellemző. Nagyon mély barátságaink alakultak ki, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A kinti fehérekkel is hasonlóan jó volt a viszonyunk, kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna ott az otthonunkat.

Ami esetleg igaz lehet a sztereotípiákból, az legfeljebb annyi, hogy a falvak lakói tényleg szépen elvannak a fa alatt pihenve, ha éppen nincs dolguk. Mindig felmerül a kérdés, miért nem tartanak előbbre, elvégre sok idő eltelt már a gyarmatosítás felszámolása óta, mégsem tudtak kitörni a mélyszegénységből. De ugyanezt rá lehet húzni az éghajlati problémákra, vagy a legtöbb szubszaharai országra jellemző iszonyatos korrupcióra is. Tény, hogy ezekkel kapcsolatban rajtuk is sok múlik, de tegyük hozzá, hogy 40 fokban elég nehéz végigdolgozni a napot, ha nem adott a megfelelő minőségű étkezés, illetve elegendő ivóvíz.

Vadvédelmi oktatás iskolásoknak 2013-ban

– Voltak kétségeid azzal kapcsolatban, jó-e, ha könyv születik Krisztiánról?

– Amikor Balogh Bogi, a későbbi könyv szerzője megkeresett az ötlettel, először nagyon vonakodtam, nem volt őszinte a lelkesedésem. Miután a balesetet követően hazaértünk, próbáltam teljesen új sínre terelni az életem. Két éve kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti a kislányomat, őt sem akartam annak kitenni, hogy napi szinten a múlttal foglalkozzak, amiről tudtam, hogy nyilván hatással lesz a lelkivilágomra.

Aztán jött egy fordulópont, amikor rájöttem, hogy ez a felkérés igazából sorsszerű, mivel mindig le szerettem volna írni a lányomnak, milyen volt az apukája. Neki semmilyen emléke nincs róla, hiszen alig múlt el másfél éves a halálakor, de joga van tudni, mennyire rendkívüli élete volt Krisztiánnak. Ezzel beszéltem rá magamat, hogy muszáj élnem a lehetőséggel, hiszen ha velem vagy a nagyszülőkkel történne valami, nem maradna senki, aki átadhatja ezeket az emlékeket. Így végül azt mondtam Boginak, hogy rendben van, vágjunk bele.

Iszonyatosan édes-keserű utazás volt, újra és újra szembesültem vele, milyen különleges életünk volt és mennyi mindent vesztettünk a halálával. Ez természetesen rendkívül megviselt, de végül sikerült megszülni a könyvet, és az azóta érkezett rengeteg pozitív visszajelzés megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. A legnagyobb katarzisélményem persze majd akkor lesz, ha a kislányom is elolvassa.

– Benne lecsapódott már valami ebből az egészből, szoktatok beszélgetni róla?

– Igen, nagyon is. A hazaérkezésünk után nagyjából egy évig emlegette az apukáját, mindig kereste, hogy hol van. Aztán ezt egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, onnantól nem hívogatta az édesapját. Viszont napi szinten nézegettünk képeket és videókat róla, illetve az ottani életünkről, például az elefántok vonulásáról. Tehát ő ebben nőtt fel, és bár elvesztette az édesapját, mégis folyamatosan találkozott vele. Ott vannak a nagyszülők is, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk, az apósomék rendszeresen viszik őt a temetőbe, a házuk is tele van családi ereklyékkel. Most, a könyv megjelenése kapcsán pedig tényleg rengeteget hall róla, abszolút élő dolog a számára. Persze próbáljuk olyan keretek között tartani, hogy a nevelőapukájának se essen rosszul.

Fotó: Frank Weitzer

– Hogyan tudtad folytatni az életedet a hazaérkezés után?

– Afrikával teljesen meg akartam szakítani a kapcsolatot, mert dühös voltam. Nem az állatra, ő csak azt csinálta, amit kellett: menekült. Senki nem hibázott, ez egyértelmű. Inkább a sorsra haragudtam, hogy miért pont Krisztiánnal, illetve velünk történt meg ez. Úgy gondoltam, nem igazság, hogy neki kellett meghalnia, miközben annyi mindent tett az állatokért, mások meg csak lébecolnak a Földön konkrét életcél nélkül. Azt is szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy a gyerekemtől elvették ezt a fantasztikus apát, miközben annyi ember önként eldobja magától a gyerekét, ő pedig rajongott a kislányáért. Mindezek miatt elhatároztam, hogy soha többé nem akarok visszamenni a kontinensre.

Nyilván volt ebben egy jó adag önsajnálat is. Közben viszont arra is gondoltam, amikor épp Ruandán utaztam keresztül a kislányomat szoptatva, mennyire sokat szenvedett a ruandai nép, és hozzájuk képest mennyire szerencsések vagyunk mi. Azzal vigasztaltam magam, hogy ami velünk történt, az egy nemzet máig tartó tragédiájával összehasonlítva tényleg nem több egy apró balesetnél.

Hazaérve teljesen más irányba fordultam, csak nagy ritkán olvastam afrikai, illetve vadvédelemmel kapcsolatos híreket. Hétköznapi, normális életet akartam kialakítani, ami négy éven keresztül sikerült is. Aztán jött Bogi, valamint tőle függetlenül a győri állatkert igazgatója, Dr. Andréka György, aki felkért egy projektben való részvételre. Igent mondtam, így most egy tanzániai nemzeti park edukációs programjának csapatát erősítem itthonról.

– Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegyének sorsát mennyiben érzed hasonlónak a sajátodhoz? A Magasságok és mélységek című nemrég megjelent film is jórészt az ő gyászfolyamatát mutatja be, és kimondott célja, hogy végre továbbléphessen.

– A könyv és a film megszületéséről csak mostanában hallottam először, valóban érdekes párhuzam. Még nem tudtam elolvasni a könyvet, illetve megnézni a filmet, de mindenképp szeretném. Abban is biztos vagyok, hogy az írónővel folytatott hosszas beszélgetések nekem is segíteni fognak lezárni ezt a szakaszt az életemben. Ő lényegében úgy fogta a kezem, mint egy pszichiáter, miközben végigvitt ezen az úton.

– Annak fényében, hogy elvállaltad az említett munkát, ki lehet mondani, hogy mégsem utáltad meg végleg Afrikát?

– Igen, de fontos hozzátenni, hogy én közel sem vagyok olyan szintű szakember, mint a párom volt, aki évtizedeket töltött tanulással a legnívósabb képzéseket elvégezve, valamint rengeteget önkénteskedve. Nekem ezek az alapok nincsenek meg, egy táplálkozásökológiai tanulmányt például nem tudnék lefolytatni a fekete orrszarvúkról, az edukációs részében viszont tanárként is részt vehetek. Most már nem olyan idegen nekem, hogy újra ezt csinálom, biztosan nem véletlen az sem, hogy megtalált a lehetőség. Hogy újra élnék-e Afrikában, azt nehéz megmondani, de a jelenlegi életem, családom és kapcsolatom ideköt minket.

Ha a kislányom azt kérné, hogy látogassunk el megnézni, hol volt az édesapja annyira boldog, és hol van az emléktáblája, amit épp a napokban avattak fel, aligha mondanék nemet.

(Az orrszarvúk hajnala c. könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Felfoghatatlan tragédia: egy hónap alatt halt meg mindkét szülő – öt gyerek maradt árván Orosházán
A fiatal anya tüdőembólia miatt hunyt el, párja egy hónappal később agyvérzésben. A négy kicsi nevelőszülőkhöz került, a legnagyobb lányt a nagypapa vette magához.


Döbbenetes tragédia rázta meg Orosházát és Nagyszénást. Egy fiatal pár egy hónapon belül halt meg, öt gyermekük pedig árván maradt. A hároméves ikerpár, egy 5 éves kisfiú, egy 9 éves és egy 13 éves kislány veszítette el szüleit. A családból senki nem tudta magához venni mind az öt gyermeket. Egyetlen élő nagyszülőjük, az apai nagyapa a legidősebb lányt vállalta, a négy kisebb testvér pedig nevelőszülőkhöz került – számolt be a Blikk.

Egy hónapja Mónika lett rosszul az orosházi albérletükben. Párja, Szabolcs vonattal tartott haza, amikor a nő felhívta, hogy nincs jól. Később már összefüggéstelenül beszélt, mire a férfi hazaért, a mentők próbálták ellátni, de a 36 éves édesanya életét már nem lehetett megmenteni.

„Tüdőembólia, ezt állapította meg a boncolás” – mesélte az elhunyt nő unokatestvére, Hajnalka. „Szabolcsot nagyon megviselték a történtek, de igyekezett tartani magát, méltó módon eltemette a szerelmét, és minden erejét a gyerekekre fordította. Annyiban tudtunk neki segíteni, hogy gyűjtést szerveztünk, legyen miből élniük, míg a hivatalok rendezik a dolgokat. Nem is gondolkozott azon, mi lesz az öt gyerekkel, tudtuk, Szabolcs remek apa.”

Egy hónapig bírta tartani magát, aztán agyvérzést kapott. A család őt is elvesztette. Az öt gyermek teljesen árván maradt. Az apai nagyapa már 73 éves, egyedül él, a többi rokon saját családja miatt nem tudta vállalni a gyerekeket.

„Nem is a pénz lett volna a gond, mert rengetegen segítettek nekünk, milliók gyűltek össze a gyerekek számláján, amit egy rokon nyitott, mert a hagyatéki eljárás miatt Móni és Szabolcs bankszámláját is zárolták. Szabolcs sokat dolgozott az építőiparban, minden fillért hazavitt. A gyerekekkel az a helyzet, hogy – főleg a négy kisebbet – nem lehet szétszakítani őket, annyira szeretik egymást” – mondta a rokon.

A legidősebb gyermek, a 13 éves lány, Mónika előző kapcsolatából született. Ő egy gyulai speciális iskolába jár, hét közben kollégiumban lakik. Egy hét múlva visszatér az iskolába, az ellátását a nagyszénási nagyapa vállalta.

A négy kisebb testvért a gyermekvédelem vette gondozásba. Augusztus 25-én vitték el őket az orosházi albérletből, és nevelőszülőknél helyezték el.

A hivatal nem árulta el, sikerült-e a testvéreket együtt tartani. „Alapállás, hogy a gyámügyi eljárásoknál a testvéreket nem szakítják el egymástól, ám négy, 3-9 év közötti gyermek esetében ez nem egyszerű” – mondta el a Blikknek egy gyermekvédelmi szakjogász. „Nehéz olyan nevelőszülőt találni, ahol éppen van négy szabad hely, ráadásul ezek a gyerekek friss traumán mentek keresztül, így extra figyelmet és pszichológusi segítséget igényelnek” – tette hozzá a szakember.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Önzetlenül felajánlotta a veséjét a főnökének, hogy megmentse az életét, később mégis kirúgták
Debbie Stevens felajánlotta egyik veséjét, hogy főnöke esélyt kapjon az életre. A műtét után komplikációk jelentkeztek, mégis visszatért dolgozni, de alig telt el idő, és lefokozták, végül elbocsátották.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 23.



Előbb aa veséjét adta egy nő, hogy megmentse a főnöke életét, később azonban mégis elveszítette az állását, írja a Unilad. A 47 éves Debbie Stevens az évekkel ezelőtt történtek után azt mondta, elárulva érezte magát, amikor végül 2012-ben elbocsátották.

„Úgy döntöttem, hogy vesedonor leszek a főnökömnek, ő pedig a szívemet vette el” – mondta a Long Island-i nő. „Nagyon elárulva érzem magam. Számomra ez egy rendkívül fájdalmas és borzasztó élmény volt. Úgy kezelte ezt a felajánlást, mintha a földre dobta és belerúgott volna.”

Debbie még 2009 januárjában kezdett dolgozni az Atlantic Automotive Groupnál, ahol megismerkedett Jackie Bruciával. Bár 2010-ben elköltözött és otthagyta a céget, később visszatért Long Islandre, és egy irodai látogatás során tudta meg, hogy Bruciának vesetranszplantációra van szüksége.

Stevens szerint Brucia akkor elmondta neki, hogy van egy lehetséges donor, de ha szükség lesz rá, elfogadná a felajánlását. A jogi iratok szerint így fogalmazott:

„Soha nem tudhatod, lehet, hogy egyszer élnem kell majd ezzel az ajánlattal.”

Nem sokkal később Stevens újra Long Islandre költözött, és visszatért a régi munkahelyére. Röviddel ezután Brucia behívta az irodájába. Stevens állítása szerint ezt kérdezte tőle: „A donoromat elutasították. Komolyan gondoltad, amit mondtál?” Stevens igennel felelt, mert tisztelte a főnökét, és nem akarta, hogy meghaljon.

Ugyan Debbie nem volt megfelelő donor Bruciának, az orvosok lehetővé tették, hogy másnak adja a veséjét. Ezáltal Brucia feljebb került a várólistán.

„Úgy éreztem, visszaadom neki az életét. Az én vesém végül St. Louisba került, az övét pedig San Franciscóból hozták”

– mondta Stevens.

A műtét után a nő komplikációkkal küzdött, mégis visszatért dolgozni. Egy alkalommal rosszul lett és hazament, majd azt állította, hogy Brucia felhívta otthonról. „Azt mondta: »Mit csinálsz? Miért nem vagy a munkahelyeden?« Mondtam neki, hogy rosszul érzem magam. Erre ő: »Nem jöhetsz-mehetsz, ahogy kedved tartja. Az emberek azt fogják hinni, hogy különleges bánásmódot kapsz.«”

Stevens elmondta, hogy ezután előbb elvették az irodáját, a túlórázási lehetőségeit, majd egy 80 kilométerre lévő telephelyre helyezték át, majd pszichés problémái lettek.

„A műtét után borzasztóan, kegyetlenül, embertelenül kezdett bánni velem. Olyan volt, mintha csak azért vett volna vissza, hogy megkapja a vesémet”

– mondta az ABC Newsnak.

Ügyvédei levelet küldtek a cégnek, ezt követően kirúgták.

Az Atlantic Automotive Group és Jackie Brucia akkor nem reagált az ABC News és a The Post megkereséseire. Brucia férje, James viszont azt mondta egy újságírónak, hogy az állítások „messze állnak az igazságtól”, és hozzátette: „Ő senkit sem rúgott ki.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam” - elmesélte a 8 éves Hanna, hogyan mentette meg anyukája életét
Az édesanya korábban megtanította lányának, mit kell tenni vészhelyzetben. Hanna most nagymamájánál él, a rendőrök ajándékokkal köszönték meg a bátorságát.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 13.



Hanna, a nyolcéves békéscsabai kislány különleges okból érkezett rendőrautóval a helyi kapitányságra. A rendőrök kézen fogva kísérték be az épületbe, hogy megköszönjék: életet mentett – mégpedig az édesanyjáét, számolt be róla az RTL Híradó.

Az édesanya július közepén lett rosszul, jelenleg is kórházban kezelik. Hanna most a nagymamájánál lakik.

„Tüdőembóliám volt a hajnali órákban. Az utolsó pillanatban tudtam szólni a nyolcéves kislányomnak, hogy hívja a mentőket, és ez így is történt” – mesélte az édesanya. Néhány perc múlva elvesztette az eszméletét, így Hanna maradt mellette, és követte a segélyhívó utasításait.

A kislány bevallotta, hogy nagyon megijedt.

„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam, nagyon nem értettek szerintem semmit”

– mondta. A kislány végig kitartott az anyukája mellett, amíg a segítség megérkezett.

„Mondták, hogy mit kell csinálni, hogy rázzam meg anyának a vállát, meg hogy a fejét fordítsam úgy, mert ugye előre volt esve, hogy úgy oldalra. Nem bírtam, mert olyan, mintha úgy feszítette volna” – idézte fel Hanna.

Az édesanya már óvodás korában megtanította neki, mit kell tenni, ha baj van.

„Egy pár évvel ezelőtt átvettük, hogyha bármi történik velem vagy bárki mással, esetleg az utcán is lehetősége van rá, akkor mit kell, hogy tegyen, hívni kell a segélyhívót, be kell mutatkozni, el kell mondani, hogy mi a probléma, vagy ő mit lát, és nagyon ügyesen helytállt ebben a rendkívüli helyzetben” – mondta.

Szemenyei Kamilla őrmester ért elsőként a helyszínre.

„Igazából megmentette az édesanyja életét a telefonhívásával, ehhez nagyon nagy lélekjelenlét kellett. Ezt szerintem ott ő akkor nem fogta fel, emiatt is gondoltam, hogy óriási nagy trauma lehet ez számára...” – mondta a rendőr.

Az RTL teljes riportját a békéscsabai életmentésről itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET: