„Az, hogy bármikor elvonulhat előtted egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni”
2017 nyarán a magyar sajtó is sokat foglalkozott Gyöngyi Krisztián tragédiájával: a 43 éves ökológust egyik védence, egy keskenyszájú orrszarvú öklelte fel Ruandában, a balesetet nem élte túl. Halálakor a vele egy projektben dolgozó párja és másfél éves kislányuk is ott volt a nemzeti parkban.
Balogh Boglárka, a National Geographic Magyarország szerzője tavaly kérte fel Krisztián özvegyét, hogy állítsanak méltó emléket a férfi nem mindennapi életének. Az eredeti terv egy cikk volt, de végül egy egész könyv lett belőle, amely Az orrszarvúk hajnala címmel jelent meg néhány hete. Ennek apropóján beszélgettünk Bedő Orsolyával.
– Hogyan kapott el téged is Afrika és az orrszarvúk szeretete? A párodtól függetlenül történt, vagy neki köszönhetően jött ez be az életedbe?
– Abszolút neki köszönhető, én nem vágytam ilyen jellegű babérokra. Szegeden jártam egyetemre, ezt követően pedig elhagytam az országot, hogy csiszoljam a nyelvtudásomat.
Először Németországba, majd Angliába mentem, Krisztiánnal Londonban ismerkedtünk meg. Rengeteget mesélt az afrikai kalandjairól, és már az első percben megfertőzött engem is a téma szeretetével.
– Magadévá tudtad tenni az állatok iránti rajongást annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kötődésed?
– Úgy gondolom, hogy igen, mivel tényleg akkora átéléssel beszélt róla, ami nemcsak rám, mindenki másra óriási hatással volt. Amikor pedig kikerültünk és én is megtapasztalhattam, milyen a bozótban élni, az nagyon is tetszett. Mindig közel állt hozzám a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” mottóban rejlő szabadság, emiatt abszolút nem volt gond, hogy egy eldugott nemzeti park közepén éltünk, sokkal inkább romantikusnak találtam. Persze el kellett fogadni, hogy néha nincs meleg víz vagy internet, nélkülözni kell például a csokoládét és egy csomó másik dolgot, valamint sokszor akár hetekig nem jut el semmi hír hozzánk a külvilágból.
Nem mondom, hogy nem hiányzott néha a normális élet, de mindig arra gondoltam, mekkora privilégiumot jelent ez a másik oldalról. Még a generációk óta kint élő fehéreknek is egészen különleges volt, hogy mi a bozótban éltünk, hiszen ők zsúfolt városokban laktak. Az, hogy bármikor elvonulhat előtted mondjuk egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni. Ezt próbáltam szem előtt tartani a nehezebb pillanataimban, a párom is sokszor megcsípett, hogy nézzem csak például a vízilovakat a holdfényben, vissza fogom ezt még sírni.
Krisztián és Orsi a házuk előtt a Liwonde Nemzeti Parkban, 2014-ben
Fotó: Frank Weitzer
– Felmerült benned valaha, hogy mégis inkább hazatérj a korábbi kényelmes életedbe?
– Mi egy csapat voltunk Krisztiánnal, egymást támogatva haladtunk előre az úton. Ha úgy alakul, akár Holdra is elkísértem volna. Persze, amikor a projekt elején nem kaptunk semmilyen támogatást, és hónapokig a saját pénzünket kellett beleforgatnunk, az kemény időszak volt.
– Nehéz volt megtalálnod a magad szerepét Krisztián mellett, hogy saját jogon is legyen értelme annak, hogy vele tartasz?
– Nem, mert a projekt szerencsére többrétegű volt. A konkrét vadonmunkán, vagyis az állatok megfigyelésén és befogásán kívül számos más feladat is akadt. Például rengeteg fundraising reportot (adományszerzős pályázati beszámolót) kellett írni, adatokat gyűjteni tanulmányokhoz, valamint felhívni a környéken élők figyelmét a munkánkra, minél inkább próbálva őket is bevonni a fajfenntartásba. Ha nincs meg a külső támogatás, mert mondjuk a helyi közösségeknek csak annyi élményük van az állatokról, hogy tönkreteszik a veteményesüket, akkor inkább meg fogják ölni őket. Ezért nagyon fontos érdekeltté tenni a helyieket is, amihez felvilágosító és ismeretterjesztő előadásokon keresztül vezet az út. Rengeteg ilyet tartottunk, én emellett az eredeti szakmámhoz visszanyúlva nyelvet is tanítottam.
– A kontinensről és az ottani emberekről élő sztereotípiákhoz képest mit tapasztaltál, amikor testközelből is találkoztál velük?
– Nagyon pozitív csalódás ért bennünket, amikor megérkeztünk, bár Krisztián mindig mondta, hogy ő akármelyik országban járt Namíbiától Dél-Afrikán és Zimbabwén át Ugandáig, mindenhol meleg fogadtatásban volt része. Sehol nem érezte, hogy ellenségesek lennének vele,
Ami esetleg igaz lehet a sztereotípiákból, az legfeljebb annyi, hogy a falvak lakói tényleg szépen elvannak a fa alatt pihenve, ha éppen nincs dolguk. Mindig felmerül a kérdés, miért nem tartanak előbbre, elvégre sok idő eltelt már a gyarmatosítás felszámolása óta, mégsem tudtak kitörni a mélyszegénységből. De ugyanezt rá lehet húzni az éghajlati problémákra, vagy a legtöbb szubszaharai országra jellemző iszonyatos korrupcióra is. Tény, hogy ezekkel kapcsolatban rajtuk is sok múlik, de tegyük hozzá, hogy 40 fokban elég nehéz végigdolgozni a napot, ha nem adott a megfelelő minőségű étkezés, illetve elegendő ivóvíz.
Vadvédelmi oktatás iskolásoknak 2013-ban
– Voltak kétségeid azzal kapcsolatban, jó-e, ha könyv születik Krisztiánról?
– Amikor Balogh Bogi, a későbbi könyv szerzője megkeresett az ötlettel, először nagyon vonakodtam, nem volt őszinte a lelkesedésem. Miután a balesetet követően hazaértünk, próbáltam teljesen új sínre terelni az életem. Két éve kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti a kislányomat, őt sem akartam annak kitenni, hogy napi szinten a múlttal foglalkozzak, amiről tudtam, hogy nyilván hatással lesz a lelkivilágomra.
Iszonyatosan édes-keserű utazás volt, újra és újra szembesültem vele, milyen különleges életünk volt és mennyi mindent vesztettünk a halálával. Ez természetesen rendkívül megviselt, de végül sikerült megszülni a könyvet, és az azóta érkezett rengeteg pozitív visszajelzés megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. A legnagyobb katarzisélményem persze majd akkor lesz, ha a kislányom is elolvassa.
– Benne lecsapódott már valami ebből az egészből, szoktatok beszélgetni róla?
– Igen, nagyon is. A hazaérkezésünk után nagyjából egy évig emlegette az apukáját, mindig kereste, hogy hol van. Aztán ezt egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, onnantól nem hívogatta az édesapját. Viszont napi szinten nézegettünk képeket és videókat róla, illetve az ottani életünkről, például az elefántok vonulásáról. Tehát ő ebben nőtt fel, és bár elvesztette az édesapját, mégis folyamatosan találkozott vele. Ott vannak a nagyszülők is, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk, az apósomék rendszeresen viszik őt a temetőbe, a házuk is tele van családi ereklyékkel. Most, a könyv megjelenése kapcsán pedig tényleg rengeteget hall róla, abszolút élő dolog a számára. Persze próbáljuk olyan keretek között tartani, hogy a nevelőapukájának se essen rosszul.
Fotó: Frank Weitzer
– Hogyan tudtad folytatni az életedet a hazaérkezés után?
– Afrikával teljesen meg akartam szakítani a kapcsolatot, mert dühös voltam. Nem az állatra, ő csak azt csinálta, amit kellett: menekült. Senki nem hibázott, ez egyértelmű. Inkább a sorsra haragudtam, hogy miért pont Krisztiánnal, illetve velünk történt meg ez. Úgy gondoltam, nem igazság, hogy neki kellett meghalnia, miközben annyi mindent tett az állatokért, mások meg csak lébecolnak a Földön konkrét életcél nélkül. Azt is szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy a gyerekemtől elvették ezt a fantasztikus apát, miközben annyi ember önként eldobja magától a gyerekét, ő pedig rajongott a kislányáért. Mindezek miatt elhatároztam, hogy soha többé nem akarok visszamenni a kontinensre.
Hazaérve teljesen más irányba fordultam, csak nagy ritkán olvastam afrikai, illetve vadvédelemmel kapcsolatos híreket. Hétköznapi, normális életet akartam kialakítani, ami négy éven keresztül sikerült is. Aztán jött Bogi, valamint tőle függetlenül a győri állatkert igazgatója, Dr. Andréka György, aki felkért egy projektben való részvételre. Igent mondtam, így most egy tanzániai nemzeti park edukációs programjának csapatát erősítem itthonról.
– Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegyének sorsát mennyiben érzed hasonlónak a sajátodhoz? A Magasságok és mélységek című nemrég megjelent film is jórészt az ő gyászfolyamatát mutatja be, és kimondott célja, hogy végre továbbléphessen.
– A könyv és a film megszületéséről csak mostanában hallottam először, valóban érdekes párhuzam. Még nem tudtam elolvasni a könyvet, illetve megnézni a filmet, de mindenképp szeretném. Abban is biztos vagyok, hogy az írónővel folytatott hosszas beszélgetések nekem is segíteni fognak lezárni ezt a szakaszt az életemben. Ő lényegében úgy fogta a kezem, mint egy pszichiáter, miközben végigvitt ezen az úton.
– Annak fényében, hogy elvállaltad az említett munkát, ki lehet mondani, hogy mégsem utáltad meg végleg Afrikát?
– Igen, de fontos hozzátenni, hogy én közel sem vagyok olyan szintű szakember, mint a párom volt, aki évtizedeket töltött tanulással a legnívósabb képzéseket elvégezve, valamint rengeteget önkénteskedve. Nekem ezek az alapok nincsenek meg, egy táplálkozásökológiai tanulmányt például nem tudnék lefolytatni a fekete orrszarvúkról, az edukációs részében viszont tanárként is részt vehetek. Most már nem olyan idegen nekem, hogy újra ezt csinálom, biztosan nem véletlen az sem, hogy megtalált a lehetőség. Hogy újra élnék-e Afrikában, azt nehéz megmondani, de a jelenlegi életem, családom és kapcsolatom ideköt minket.
(Az orrszarvúk hajnala c. könyv ide kattintva rendelhető meg.)
