MÚLT
A Rovatból

Az öngyilkosságok sorára buzdító kastély és a vörös démon szelleme - szomorú szerelmek nyomában

Szerelmesek, akik elkeseredésükben vízbe ölték magukat, és egy peches asszony, aki halottnak hitt ura testvérének szült gyereket. Meseszép magyar helyszínek, amelyekhez rengeteg vér tapad.


Shakespeare-i drámákért nem kell messzire mennünk, kicsiny hazánk is bővelkedik efféle históriákban. Szerelmi katasztrófaturizmus négy különleges helyszínen.

A kastély, amely vonzza a halált

A balatonedericsi Fekete-kastély elvileg a nyílászárók eredeti színe miatt kapta a nevét, de elnézve a falai között zajlott sorozatos vérontásokat, más vonatkozásban is megállja a helyét az elnevezés. A 20. század elátkozott épületének első gyilkossága 1921-ben történt, ekkor egy gulyáslegény féltékenységből ölte meg az ott szolgáló szakácsnőt. Két évre rá a tulajdonos, Nedeczky Jenő vetett véget az életének, pont a 74. születésnapján. Utána többször cserélt gazdát az épület, 1928-ban egy pesti ügyvédé, Vág Jenőé lett az ingatlan. A soron következő kastélytulajdonos is önkezével vetett véget az életének, miután rajtakapta a feleségét egy másik férfival. Ezt már túlzás volna fokozni még egy B-kategóriás horrorfilmben is, de az élet forgatókönyve ütősebb:

az özveggyé lett feleség új vőlegénye szintén öngyilkosságot követett el, miután a nő ismét másra vetette ki hálóját.

A balatonedericsi Fekete-kastély (Fotó: Máté Bence/Wikipédia)

A csalfa asszonyt ekkor behálózta egy csaló, Kaály Nagy Adorján alföldi földbirtokosnak és tengerésztisztnek adva ki magát. A férfit a rendőrség már körözte tizenháromszoros bigámia vádjával. A meggyőző svindler a nő pénzét elszórva továbbállt, ezért az özvegy kénytelen volt eladni a kastélyt, de ezzel is csak tovább fokozta a fokozhatatlant. Az új vevő egy nyugdíjazott miniszteri főtanácsos volt, pontosabban látszólag: valójában kettős hírszerzőként dolgozott. Amikor lebukott a németek előtt, hogy szovjet-párti, 1945-ben ő is öngyilkos lett, ezzel az ötödik halálesetet rovátkázva a kastély falára. A háború után egy ideig üdülőként üzemeltették, de mára lelakott, kietlen és hátborzongató szellemkastélyként őrzi a régmúlt titkait.

A harcias várúrnő egyszer lett szerelmes, nyolcan haltak meg miatta

A Mátránál található Sirok fő látványossága a majdnem 300 méteren magasodó vár, amely a 13. században épült egy régi pogány földvár helyén. Több gazdája is akadt az évszázadok során: magánvárként kezdte pályafutását, aztán hol a törökök elleni ostromban szolgált védelmi bázisként, hol maguk a törökök birtokolták, végül lassan rommá enyészett. Fénykorában egy vörös démonnak becézett, gyönyörű úrnő uralta a várat: Kompolti Gizella szeretett édesapja halála után változott búskomorrá. Mosolytalanul járt fel-alá a várban teljes fegyverzetben, tudatosan ellenállva a bármiféle örömnek vagy csábításnak.

A siroki vár a falu felől (Fotó: Bathor/Wikipédia)

Egészen addig tudta betartani elhatározását, míg egy napon be nem toppant hét ifjú vitéz, szállást kérve tőle. Gizella rögtön lángra lobbant egyikőjük iránt, életében először. A vörös hajzugatagáról híres úrnő azonban nemcsak a kiválasztott férfiban, hanem többekben heves érzéseket idézett elő. A vitézek kakaskodva estek egymásnak, hogy elnyerjék Gizella szívét, és a bormámoros éjszakán a csoportos párviadalnak tragikus vége lett.

A versengő láncreakció azt eredményezte, hogy sorban leszúrták egymást kardjaikkal, és többek között Gizella szerelme is meghalt. A végsőkig elkeseredett, harcias várúrnő ezért leszúrta az utolsó párbajozót is, majd levetette magát a legmagasabb bástyáról.

A szóbeszéd szerint napnyugta után máig látni lehet fehér árny formájában, ahogyan a sudár teremtés lezuhan a vár falán. Egyes beszámolók szerint követi őt újból és újból a halálba a hét vitéz szelleme is.

Megölték magukat, hogy együtt maradhassanak

A Sugovica a Duna egyik mellékága Bajánál. A helyiek úgy tartják, hogy az elnevezés egy legendából jött létre, miután a környék leggazdagabb vízimolnárjának lánya, Súgó Vica beleszeretett egy szegény molnárlegénybe. A fiú vett egy nagy levegőt, és elment megkérni gyönyörű kedvese kezét annak édesapjától, ám a szigorú molnár tehetősebb vőt remélt, ezért elhajtotta a hősszerelmest.

Ezután a szerelmespár úgy döntött, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, ezért bánatukban a folyóhoz mentek, és vízbe ölték magukat, hogy legalább a túlvilágon egymáséi lehessenek.

A helyiek körében máig tartja magát a szokás, hogy a parton ülve Vicának panaszolják el szerelmi bánatukat, hátha a leány szelleme éjjel megsúgja, mitévő legyen az ember.

A Sugovica Bajánál (Fotó: Cibike/Pixabay)

Egy prózaibb verzió szerint a névválasztás nem a tragédiából fakad, hanem abból a tényből, hogy arrafelé a víz rendszerint iszapos és zavaros volt. Szláv nyelven ugyanis a sugava rühest jelent, a voda pedig vizet, a vodica annak becézését jelenti, tehát összevonva a két kifejezést „rühes kis vizecskének” nevezték el a helyiek, ami már kevéssé romatikus. Mindenesetre már egy ideje Kamarás-Dunának hívják ezt a hangulatos mellékágat, miután 1923-ban pályázatot írtak ki a név magyarosítására.

Csak az elátkozott fattyú élte túl a családi drámát

A Kelet-Mecsekben található Magyaregregy egy fenséges várról nevezetes: Máré vára azonban szomorú szerelmi dráma színhelye volt fénykorában. A vár ura kötelességének eleget téve elment harcolni egy háborúba, és hűséget várt el asszonyától a csaták végéig. Azonban a hadjárat rendkívül hosszúra nyúlt (és ne feledjük, akkoriban nem volt Messenger és Viber sem, hogy odaszóljon: „drágám, később érkezem”). Máré vitéz szépséges felesége egyre csak várta haza férjét, de előbb-utóbb elvesztette a reményt, hogy újból láthatja kedvesét. Ekkor bukkant fel a közeli Miklós-várból a férj testvére, a nőtlen Miklós vitéz, hogy kissé jobb kedvre derítse az asszonyt. Ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy a vigasztalásból leánygyermekük is született. Újabb hosszú évek teltek el, amikor egyszeriben megjelent a halottnak hitt Máré, aki végre hazaérhetett a csatározásokból.

Amikor értesült a fejleményekről, a felszarvazott várúr éktelen haragra gerjedt, és a Miklós-várat, valamint saját várát is megostromolta ágyúgolyók töméntelen záporával.
Márévár madártávlatból (Fotó: Civertan/Wikipédia)

Felesége és testvére egyaránt odavesztek a bosszúhadjáratban, egyedül a fattyú leány maradt életben, akit az anyja előtte megátkozott. A legenda szerint azóta is a hegy mélyén elrejtve, a vár pincéjében raboskodik, és minden 77. évben piros pünkösd hajnalán megjelenik, hogy a Máré-völgyi patakban megmártózzon és kifésülje hosszú haját. Csak az törheti meg az átkot, aki arra járva megcsókol egy medvét (másik változat szerint szarvasbikát), egy mérgeskígyót meg egy varangyos békát. Eddig egy vadásznak sem fűlött a foga ehhez a próbatételhez, úgyhogy szegény lány még várhat a felszabadulására egy ideig.

Az impozáns vár ostrom alatt volt 1956-ban, de nem sokkal később helyreállították, és – egy hosszabb szünet után – néhány éve ismét látogatható.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Saját fia ölette meg Soproni Ágnest, majd könnyes szemmel kért segítséget „eltűnt” anyja felkutatásához
A fiú a vagyonért gyilkoltatta meg brutális kegyetlenséggel édesanyját. Azt hitte, tette után azonnal az övé lesz minden, de hatalmasat tévedett.
Fotó: Echo TV/Youtube - szmo.hu
2026. március 09.



Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.

Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.

A II. kerületi Üdülő utcai villa, amely egykor Soproni Ágnes otthona volt, ma szellemjárta romhalmaz, és szomorú mementója az egész országot megrázó anyagyilkosságnak.

Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.

Négy nappal a gyilkosság után, 2000. március 13-án a színésznő fia, P. András jelentette be a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy az édesanyja eltűnt.

Ezt követően a 21 éves fiatalember

egy televízió-műsorban könnyes szemmel kért segítséget édesanyja felkutatásához.

Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.

A rendőrség sajtótájékoztatón tette közzé, hogy a gyilkosság elkövetésével az áldozat fiát és annak barátját, a 26 éves L. Zsoltot gyanúsítják. Az ügy részletei szó szerint sokkolták a közvéleményt.

A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.

A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.

Az áldozat fia a Balatonra utazott, ahonnan anyja telefonjáról többször SMS-üzeneteket küldött a sajátjára, elterelő műveletként.

Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.

A nyomozás során kiderült, hogy a motiváció a nyereségvágy volt. P. András és anyja kapcsolata évekkel azelőtt megromlott, egyrészt anyagi, másrészt generációs problémák miatt.

A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.

A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.

Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.

Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.

"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én

olyan információ birtokába jutott, amely szerint egy "Pepó" gúnynevű személy meg akarja öletni az édesanyját.

A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.

Az ügy harmadrendű vádlottjának, D. Beátának pedig azért kellett a bíróság elé állnia, mert P. András neki is felajánlotta a 8 millió forintot a gyilkosságért. Ő sem tájékoztatta P. András terveiről a hatóságokat.

A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.

A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.

Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.

Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.

Az alábbi videón az elhagyott villa látható:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Néhány fillérért eladták” – ma 280 ezer forintot ér a papír, ami Kylie Minogue ősének kivégzéséről szól
A 19. századi kivégzési röpiratokat olcsó papírra nyomtatták, ezért nagyon kevés példány maradt fenn. A ritkaságnak és a meglepő családi kapcsolatnak köszönhetően a dokumentum a vártnál magasabb áron talált gazdára.


Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.

A gloucesteri Chorley's Auctioneers árverésén 650 fontért talált gazdára a lap, jócskán felülmúlva a 400–600 fontos becsértéket – írta a Múlt-kor.

A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.

A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.

A korszakban az ilyen bűncselekményekért gyakran járt halálbüntetés, a kivégzések pedig nyilvános, elrettentésnek szánt események voltak.

A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.

A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.

Freundel elmondta, hogy a röpiratok nagyon olcsó papírra készültek, ezért kevés példány maradt fenn belőlük.

„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.

Via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„1956 nem ismétlődhet meg” – Gorbacsov egyetlen mondata pecsételte meg a magyarországi szovjet hadsereg sorsát
A szovjet pártfőtitkár 1989 tavaszán Németh Miklósnak ígérte meg, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be. Ez a garancia nyitotta meg az utat a csapatkivonásról szóló tárgyalások előtt.


Ma, márciusi 12.-én, pontosan 36 éve csikordultak meg a vagonok kerekei a Veszprém megyei Hajmáskér vasútállomásán, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, amelyre a magyar társadalom évtizedek óta várt. A laktanya kerítésénél bámészkodó helyiek, a fémcsikorgás, a gázolajszag és a katonai járművek hangja egy korszak lezárásának kézzelfogható pillanatát jelentették. Látványosan és visszavonhatatlanul megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.

A jelenet mögött azonban egy több mint négy évtizedes, súlyos gazdasági, társadalmi és politikai terhekkel teli történet húzódott meg, amely megváltoztatta az ország arculatát, és amelynek nyomait a mai napig magunkon viseljük.

A történet gyökerei a második világháború végéig nyúlnak vissza. A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es és 1945-ös hadműveletek során szorították ki a német és nyilas erőket az ország területéről, ám a fegyvernyugvást követően a katonai jelenlétük egyáltalán nem szűnt meg. Ezt előbb az 1947-es párizsi békeszerződés szabályozta, amely a szovjeteknek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való összeköttetés fenntartásához engedett csapatokat Magyarországon tartani. Miután Ausztria 1955-ben visszanyerte függetlenségét, és még ugyanabban az évben deklarálta állandó semlegességét, ez a jogalap kiüresedett. A szovjet katonai jelenlétre a Varsói Szerződés biztosított új hivatkozási alapot. A legfontosabb jogi keretet végül az 1957. május 27-én aláírt szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette.

Ez a dokumentum rendkívül egyoldalú feltételeket teremtett: semmilyen létszámkorlátot vagy időbeli határt nem szabott meg a csapatok állomásozására.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet erők helyzete és befolyása de facto megerősödött. Bár a forradalom napjaiban, október végén taktikai okokból megkezdték egy ideiglenes kivonulás előkészítését, a november eleji, elsöprő erejű katonai beavatkozás egyértelművé tette, hogy az „ideiglenes” szó a hivatalos kommunikációban csupán egy végtelenített időszakot takar.

A forradalmat követő évtizedekben a szovjet katonai vezetés egy sajátos, zárt világot épített ki Magyarországon. A Déli Hadseregcsoport helyőrségeit szándékosan elrejtették a lakott területektől és a civil tekintetek elől. A laktanyák valóságos városokként működtek a városokban, saját bolthálózattal, kulturális intézményekkel, sportlétesítményekkel és mozikkal. A csapatmozgásokat szigorúan szervezett konvojokban hajtották végre, a mindennapi fegyelem pedig azt a célt szolgálta, hogy a megszállás ténye ne képezze a hétköznapok folyamatos, feltűnő és provokatív látványát. A katonák és a tisztek családjai egy izolált buborékban élték az életüket, elzárva a magyar társadalomtól.

Ez az elszigeteltség azonban a gyakorlatban sosem lehetett teljes. A laktanyák működtetéséhez szükség volt a helyi munkaerőre.

Magyar civilek százai dolgoztak a falakon belül fűtőként, raktárosként, kertészként vagy karbantartóként.

Ezek a munkakapcsolatok hozták létre azokat az apró, informális csatornákat, amelyeken keresztül a két világ érintkezni tudott egymással. Ahol pedig emberek találkoznak és hiánygazdaság uralkodik, ott elkerülhetetlenül megjelenik a kereskedelem is. A szovjet–civil érintkezés legéletszerűbb és legkiterjedtebb terepe a feketepiac és a cserekereskedelem lett. A laktanyák környékén élő lakosság gyorsan felismerte a kínálkozó gazdasági lehetőségeket. A kerítések tövében, az erdőszéleken és a hátsó utakon folyamatosan zajlottak az üzletkötések.

A magyarok házi pálinkát, friss élelmiszert, zöldséget és különböző szolgáltatásokat kínáltak, cserébe pedig katonai ruházatot, felszerelési tárgyakat és legfőképpen üzemanyagot kaptak.

A gázolaj valóságos keményvalutaként funkcionált ebben a szürkegazdaságban. A katonák a hatalmas katonai gépezet készleteiből csapolták le az üzemanyagot, amelynek feketepiaci árfolyama egész települések mikrogazdaságát határozta meg.

Ugyanakkor a szovjet katonai jelenlét makrogazdasági szinten jelentős terhet rótt a magyar államra. Az ország energiaellátása szinte teljes egészében a szovjet importtól függött, és a Magyarországon állomásozó, hatalmas létszámú haderő ellátása is a hazai infrastruktúrát terhelte.

Elemzések sora mutat rá, hogy ez a kényszerű logisztikai és gazdasági kiszolgálás jelentősen hozzájárult az államadósság drasztikus növekedéséhez az 1980-as évekre.

A zárt laktanyavilág és a civil szféra találkozása nem korlátozódott csupán a békés cserekereskedelemre. Az összezártság, a szigorú fegyelem és az alkohol gyakran vezetett súlyos konfliktusokhoz. A legtragikusabb esetek közé tartozott az a hajmáskéri eset, amikor

egy szovjet katona egy helyi kocsmai vita után harckocsival tért vissza a helyszínre, és halálos gázolást okozott.

Az ilyen és ehhez hasonló bűnügyek esetében a magyar hatóságok tehetetlenek voltak. A legsúlyosabb ügyekben kizárólag a szovjet katonai bíróság járt el, a magyar igazságszolgáltatásnak semmilyen joghatósága nem volt a megszálló erők tagjai felett, ami folyamatos feszültséget generált a lakosságban.

A változást a moszkvai nagypolitika indította el. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1988. december 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésén bejelentette a kelet-európai szovjet haderő jelentős csökkentését. Ez a beszéd nyitotta meg a kaput a tényleges csapatkivonások előtt. Az első fecske a kiskunhalasi harckocsi gárdaosztály volt, amely már 1989. április 25-én elhagyta az országot. A folyamat jogi és diplomáciai mederbe terelése 1990. február 1-jén kezdődött meg Budapesten, ahol a magyar delegációt Somogyi Ferenc, a szovjet felet pedig Ivan Aboimov vezette. A feszített tempójú tárgyalások eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter kézjegyével látta el a teljes csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt.

A dokumentum 1991. június 30-át jelölte meg a művelet végső határidejeként. Ezt a politikai aktust követte alig negyvennyolc órával később a hajmáskéri szerelvények elindulása.

A kivonulás logisztikai lebonyolítása gigantikus, a modern magyar történelemben példátlan művelet volt. Tizenöt hónap leforgása alatt mintegy ezerötszáz szerelvény, nagyjából harmincötezer vasúti kocsi mozgatta meg a hadsereget és annak teljes felszerelését. A művelet során a Magyar Államvasutak is óriási feladatot kapott, amelyért mintegy egymilliárd forint árbevételhez jutott. A legkritikusabb pontokat a mándoki és tornyospálcai átrakóállomások jelentették, ahol a magyar, normál nyomtávú kocsikról a szélesebb szovjet nyomtávra kellett átrakodni a hatalmas súlyokat. A számok önmagukért beszélnek, és jól érzékeltetik a megszállás valódi méreteit.

A kivonulás során összesen 100 380 szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot. Ebből a tömegből 44 668 fő volt a tényleges katona, 32 007 a családtag és 18 673 a polgári alkalmazott.

A személyi állomány mellett a haditechnika mennyisége is rendkívüli volt. A vonatok 27 146 darab haditechnikai eszközt szállítottak el, köztük 860 harckocsit, 2269 egyéb lánctalpas járművet, 196 rakétaindítót és 622 tüzérségi fegyvert. A teljes megmozgatott anyagmennyiség elérte az 560 912 tonnát.

Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án lépte át a magyar határt. Néhány nappal később, 1991. június 19-én, pontosan 15 óra 1 perckor Viktor Szilov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka civil ruhában, diplomata-útlevéllel hajtott át a záhonyi Tisza-hídon. Ezzel a szimbolikus lépéssel negyvenhét év után először állt elő az a helyzet, hogy nem állomásozott idegen haderő a magyar állam területén.

A távozó hadsereg azonban súlyos, mérgező örökséget hagyott maga után.

A visszakapott épületállomány, köztük a hajmáskéri laktanya és a monarchia korabeli kastélyépület is, drámaian leromlott, sokszor teljesen kifosztott állapotban került a magyar államhoz.

A falakból kitépték a vezetékeket, a mozdítható értékeket elvitték. Ennél is súlyosabb problémát jelentettek a környezeti károk. A budapesti és vidéki bázisokon a kármentesítés során gigantikus méretű talaj- és vízszennyezést tártak fel. Szentendrén, a tankok egykori tisztítóbázisán a talajvíz szennyeződése éveken át visszatérő, súlyos problémát okozott a településnek. A korabeli adatok szerint csak Budapesten több mint egymillió liter szennyezett szénhidrogén-terméket, köztük kerozint, gázolajat és benzint kellett ártalmatlanítani, miközben ötszáznyolcvanhatezer köbméter szennyezett talajvizet szivattyúztak ki és kezeltek a szakemberek.

A legkényesebb titok a nukleáris fegyverek jelenléte volt.

A Bakony sűrűjében, Tótvázsony és Nagyvázsony térségében működött a Duna fedőnevű szigorúan titkos objektum.

A magyar politikai vezetés sokáig hivatalosan nem tudott a szovjet atomtöltetek magyarországi tárolásáról, amelyet csak egy szűk körben ismert, kézzel írott megállapodás tett lehetővé. A titoktartás szintjét jól mutatja Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter visszaemlékezése.

„Ezt az egyezményt sem párt-, sem kormányzati szervek nem tárgyalták, csak a legfelsőbb párt- és kormányzati vezetők néhány tagja ismerte és hagyta jóvá.”

A hátrahagyott romok, a környezeti pusztítás és a felépített infrastruktúra értéke hamar pénzügyi vitát robbantott ki a két állam között. A tárgyalások végül egy pragmatikus, úgynevezett nullamegoldással zárultak 1992. november 11-én Budapesten, ahol

Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök megállapodtak abban, hogy a felek kölcsönösen lemondanak az egymással szemben támasztott követeléseikről.

A kivonulás politikai emlékezete a mai napig két markáns, egymással vitatkozó narratívára oszlik a magyar közéletben. A konzervatív, jobboldali emlékezetpolitika a nyílt, bátor szuverenitáskövetelést tartja a folyamat legfontosabb katalizátorának. Ennek csúcspontja Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetése volt a Hősök terén. Orbán Viktor akkori beszéde történelmi mérföldkőként él a köztudatban. „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Csakhogy ez már javában zajlott a „bátor” beszéd elhangzásakor.

A történészi nézőpont a háttérben zajló, csendes diplomáciai munkát és a geopolitikai realitásokat helyezi előtérbe.

Ők Horn Gyula és Sevardnadze megállapodását, valamint az 1989-es tavaszi moszkvai egyeztetéseket tartják döntőnek.

Németh Miklós egykori miniszterelnök többször is felidézte azt a kulcsfontosságú pillanatot, amikor Mihail Gorbacsov világossá tette a szovjet be nem avatkozás elvét. „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” A szovjet katonai vezetés a maga részéről egy egyszerű, végrehajtott parancsként tekintett az eseményekre. Ahogy Viktor Szilov altábornagy búcsúüzenetében fogalmazott:

„A szovjet fél az 1990. márciusi egyezményt teljes mértékben végrehajtotta.”

Hajmáskér, ahonnan az első szerelvények elindultak, ma is magán viseli ennek a negyvenhét éves ideiglenes állomásozásnak a sebeit. A település, amely már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is hatalmas tüzérségi és páncélos központ volt, a szovjet korszakban élte meg a legzártabb időszakát. A monumentális, kastélyszerű laktanyatömb és az egykori tiszti lakótelep ma nagyrészt üresen, romosan áll, sorsa máig rendezetlen. A letört vakolat, a betört ablakok és a gazdátlan infrastruktúra mementóként emlékeztet arra a rendszerre, amely a fegyverek erejével tartotta fenn magát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Istenem! Ez beszél!” – 150 éve ezzel a felkiáltással kezdődött a forradalom, ami ma a zsebünkben csörög
II. Dom Pedro brazil császár reagált így a telefon 1876-os bemutatójára. A nagy sajtóvisszhangot kapott esemény indította el Alexander Graham Bell találmányának globális elterjedését.


Van az a pillanat, amikor a telefon megcsörren, és az ember szíve egy pillanatra megáll. Várjuk a hívást egy állásinterjúról, egy távoli rokontól, vagy attól az egy embertől, akinek a hangját a világon a legjobban szeretnénk hallani.

Ez az egyszerű, mindennapos dráma, a remény és a feszültség keveréke ma már annyira természetes, mint a levegővétel.

Pedig pontosan 150 évvel ezelőtt, egy hideg márciusi napon ez még a legmerészebb sci-fi írók fantáziáját is felülmúlta.

Ezen a napon, március 7-én ugyanis egy Alexander Graham Bell nevű skót feltaláló egy darab papírt kapott kézhez, ami örökre megváltoztatta az emberi kapcsolatokat.

Nem egy drámai első hívás történt ezen a napon, hanem valami sokkal prózaibb, mégis sorsfordítóbb: kiadták a 174,465-ös számú amerikai szabadalmat a „Távírás továbbfejlesztésére”. Ez volt a telefon hivatalos születési anyakönyvi kivonata.

A valódi premierre, az első hangra, ami átszáguldott a dróton, még három napot kellett várni. Március 10-én Bell a bostoni laboratóriumában ült, míg asszisztense, Thomas Watson egy másik szobában várakozott.

A két helyiséget egy kezdetleges szerkezet kötötte össze. Bell véletlenül savat öntött a nadrágjára, és a hirtelen fájdalomtól felkiáltott a készülékbe. A szomszéd szobában Watson füléhez egy recsegő, de tisztán érthető mondat jutott el: „Mr. Watson, jöjjön ide, látni akarom.” Nem volt világmegváltó üzenet, nem volt benne költészet, csak egy egyszerű, emberi kérés. Mégis ez volt az a mondat, ami áttörte a távolság falát.

Bell azonnal felismerte a pillanat jelentőségét. Még aznap levelet írt apjának, amelyben egy döbbenetesen pontos jóslatot fogalmazott meg: „…jön az a nap, amikor a távíró vezetékeit ugyanúgy bevezetik majd a házakba, mint a vizet vagy a gázt…” – írta a Library of Congress által őrzött eredeti dokumentumban.

A világot magával ragadta az innováció. A kor egyik legelismertebb tudósa, Sir William Thomson, a későbbi Lord Kelvin a philadelphiai Centenáriumi Kiállításon látva a készüléket kijelentette, hogy a telefon „messze a legnagyobb csodája az elektromos távírónak.”

Az anekdota szerint a bemutatón szintén jelen lévő II. Dom Pedro brazil császár, amikor először a füléhez emelte a kagylót, hitetlenkedve kiáltott fel: „Istenem! Ez beszél!” A laboratóriumi kísérletek után a következő nagy kihívás a távolság legyőzése volt. 1876 augusztusában Bell a kanadai Brantford és a tőle 13 kilométerre fekvő Paris városa között létesített sikeres összeköttetést, bizonyítva, hogy a hangot nemcsak a szomszéd szobába, hanem kilométerekre is el lehet juttatni.

Az igazi csúcsteljesítményre azonban 1915-ig kellett várni. Január 25-én egy ceremoniális hívás keretében kapcsolták New Yorkot és San Franciscót. Bell a keleti parton ismét elmondta a történelmi mondatot Watsonnak, aki a nyugati parton hallgatta. A transzkontinentális hívás nem volt olcsó mulatság: három percért 20,70 dollárt kellett fizetni, ami mai névértéken számolva körülbelül 6 660 forintnak felel meg.

A korai időkben a hívásokat telefonközpontos kisasszonyok kapcsolták manuálisan.

A „Kérem a számot?” kérdés egy egész korszakot határozott meg, ahol a vonal túlsó végén mindig egy emberi hang fogadott. Vidéken elterjedtek a „parti-vonalak”, ahol több háztartás osztozott egyetlen vonalon.

Ha csengett a telefon, mindenkinél csengett, és aki hamarabb felvette, az hallhatta a beszélgetést – ez volt a pletyka és a közösségi híráramlás hőskora. Az automatizálás forradalmát Almon Strowger hozta el, akinek rendszerét először 1892-ben, az indianai La Porte-ban helyezték üzembe. Ezzel megszületett a tárcsás telefon, amely évtizedekre meghatározta a telefonálás élményét.

A korszak ikonikus darabja, a Bell System „Model 500” készüléke szinte elpusztíthatatlannak bizonyult; ha leesett, inkább a padló bánta.

A következő nagy ugrás 1963 novemberében jött el, amikor a Bell System bevezette a nyomógombos, „Touch-Tone” szolgáltatást.

A tárcsa lassú, kerregő hangját felváltotta a gombok gyors, dallamos „bip-bip” hangja, ami utat nyitott a későbbi, bonyolultabb telefonos szolgáltatások előtt.

Régen a központost kértük, ma a telefonunk kér arcfelismerést. Régen a távolsági hívást percre pontosan megterveztük, ma egy videóhívás alatt csetelünk, hangulatjeleket küldünk, és még egy szűrőt is ráteszünk az arcunkra, ha épp nyúzottnak érezzük magunkat. A szomszéddal közös parti-vonal helyett ma közös családi csoportjaink vannak, ahol a nagymama is GIF-ekkel kommunikál.

A telefon ma már egy zsebben hordott szuperszámítógép, amelyen a klasszikus hanghívás lassan kisebbségbe kerül az üzenetek, videók és közösségi média mellett.

Bell nevét joggal kötjük a telefonhoz, de nem volt egyedül. Más feltalálók, mint Antonio Meucci, Philipp Reis vagy Elisha Gray is dolgoztak a hang elektromos továbbításán. A szabadalmi versenyfutásból azonban végül Bell került ki győztesen azon a bizonyos 1876. március 7-i napon, és az ő neve forrt egybe a találmánnyal.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk