MÚLT
A Rovatból

A KGST budapesti ülése, amelyen Antall József elnökölt – 30 éve szűnt meg a KGST és a Varsói Szerződés

A kétpólusú világ, a hidegháború kikényszerítette szövetségi rendszerek közül csak az egyik oldal számolta fel magát, és részben beolvadt a másik oldalba.


A Winston Churchill által vizionált „Vasfüggöny”, ha fizikai értelemben nem is létezett, a gyakorlatban már a II.világháborút követően kiütköztek a nácizmus ellen győztes szövetségesek geopolitikai érdekellentétei, mindenekelőtt Európában. Az alapot a szovjet, illetve az angolszász haderők által felszabadított/megszállt területek szolgáltatták. Így adódott, hogy az Elba folyótól keletre fekvő országok a szovjet, az attól nyugatra fekvők pedig az amerikai-brit érdekszférába kerültek. Kivétel lett a semleges Ausztria és Finnország, míg a Balkán északi része (Románia, Bulgária) szovjet, déli része (Görögország, Törökország) pedig nyugati zónává vált. Néhány éven belül mindkét félnek sürgőssé vált saját intézményes szövetségi rendszereinek létrehozása, amelyek a következő 40 évre meghatározták a világ rendjét.

A nagy vízválasztó az 1947-ben meghirdetett Európai Újjáépítési Terv volt: George Marshall tábornok, amerikai külügyminiszter terve összesen 14 milliárd dolláros segélyt irányzott elő azoknak az országoknak a gazdasági fellendítéséhez, amelyek „hajlandók együttműködni az Egyesült Államokkal”.

Ez a valóságban azt jelentette, hogy Washington elvárta az antifasiszta ellenállásban kitűnt baloldali erők háttérbe szorítását a politikában. Ez aligha tetszhetett a sztálini szovjet vezetésnek, amely a felszabadítást saját kelet-európai pozícióinak megerősítésére igyekezett felhasználni, és ennek érdekében minden erővel a kommunista pártok hatalomra jutását segítette. Ennek egyik eszköze volt, hogy Moszkva lebeszélje az érintett országokat – Magyarországot, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Jugoszláviát, Bulgáriát és Romániát – a Marshall-segély elfogadásáról, helyette egy saját, Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter nevével fémjelzett programot szorgalmazott. Végül csak Jugoszlávia döntött az amerikai segély mellett, amely a Sztálin és Tito közötti szakításhoz, és Jugoszlávia különutas politikájához vezetett.

Miután 1948-ban Németország nyugati és szovjet megszállási övezetében egyaránt új valutát vezettek be, és a Nyugat-Berlinre kiterjesztett pénzreformot követően a Szovjetunió blokádot rendelt el a négyhatalmi megszállás alatt álló német főváros nyugati zónájára, nemcsak Európa politikai-katonai, hanem gazdasági kettéosztottsága is elkerülhetetlenné vált. Felgyorsult Németország kettészakadása is: 1949. május 23-án Nyugaton létrejött az Német Szövetségi Köztársaság, október 7-én keleten pedig a Német Demokratikus Köztársaság. 1949. január 25-én megalakult Moszkvában a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), amelyet Nyugaton az angol Comecon mozaikszóval neveztek el. Az öt alapítóhoz az NDK 1950-ben csatlakozott, két év múlva Mongólia, majd az 1970-es években Kuba és a Vietnam is KGST-tagállam lett.

A KGST a szocialista országok közötti gazdasági együttműködést a munkamegosztás és a specializálódás révén igyekezett megvalósítani, mindezt a valamennyi országban bevezetett központi tervgazdálkodás alapján, kétoldalú elszámolásokkal, mivel közös konvertibilis valuta nem létezett. Természetesen itt is előnyt élveztek a szuperhatalom érdekei, de az is kétségtelen, hogy a Szovjetunió korlátlan felvevő piacot jelentett például a magyar mezőgazdasági termékeknek. De az egyik legnagyobb – a szocialista táboron túl is – sikerexportunknak az Ikarus autóbuszok számítottak, miközben a háború előtt virágzó személygépkocsi-gyártás megszűnt, és egészen a 80-as évekig élték virágkorukat a székesfehérvári Videoton-gyárban készült televíziók.

A nehéziparban Magyarországnak jutott a bauxit-bányászat és az alumíniumgyártás, miközben energiahordozókban és nyersanyagokban túlnyomó többségben importra szorultunk. Ugyanakkor az árucsere-forgalom révén jutottak el hozzánk a szocialista autók, a ma már legendaszámba menő kelet-német Trabantok és Wartburgok, a csehszlovák Skodák, a szovjet Moszkvicsok és Zaporozsecek, majd a 70-es évektől az olasz licenszből készült Zsigulik és Polski Fiatok. Aki azokban az évtizedekben volt katona, emlékezhet az AMD 65-ös magyar gyalogsági géppisztolyra, amelyet a híres Kalasnyikov gyártástechnológiája alapján készült. Az NDK-ből jött viszont a Magyar Távirati Iroda első képernyős-szövegszerkesztős számítógépe, a „leszedhető ajtajú NDK turmixgépet” pedig Kern András zseniális monológja tette halhatatlanná.

Ennek a kezdetben zárt, majd nagyon lassan, óvatosan nyiladozó rendszer számos nehézségbe ütközött. Ezek egyike volt a Cocom-lista, amely a leggazdagabb nyugati államoknak megtiltotta a modern csúcstechnológiák átadását a keleti blokk országainak.

A fejlődésbeli lemaradást erősítette a KGST-n belüli piaci verseny hiánya. Már az 1960-as években komoly kihívást jelentett, hogy az iparosítás extenzív időszaka után át kellett állniuk a hatékonyság és a termelékenység fokozására, a minőség javítására.

Az 1973-as olajválság miatt a KGST-n belül nagyarányú cserearányromlás következett be: a szovjet energiahordozókért egyre több árut kellett exportálni. Emiatt az évtized közepére a szocialista tömb országai súlyos gazdasági-pénzügyi válságba kerültek. Mivel a rendszer nem engedte meg a gyökeres gazdasági szerkezetváltást – az 1968-as magyar Új Mechanizmus sem tudta kifutni magát – a nehézségeket külföldi hitelekkel próbálták megoldani, ezek viszont végnélküli adósságcsapdát jelentettek, de kényszerűségből a nyugati gazdaság felé való egyre erősebb orientációt is. Hazánk 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és a Világbankhoz.

Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által 1985-ben Reykjavikban új nemzetközi enyhülési folyamatot indított el. A Szovjetunió végzetes válságba került, amelyet a több évtizeden át tartó fegyverkezési hajsza, az értelmetlen afganisztáni háború, és a reformok megtorpanása okozta. A szocialista országok társadalmi erjedése nyomán végbement rendszerváltások, a Berlini Fal leomlása és a német újraegyesülés nyomán ennek az integrációs formának az ideje végleg lejárt. 1991. június 28-án a KGST budapesti ülésén, amelyen Antall József miniszterelnök elnökölt, aláírták a szervezet feloszlatásáról szóló megállapodást. A magyar kormányfő egy évvel később úgy nyilatkozott, hogy ő győzte meg Václav Havel csehszlovák és Lech Walesa lengyel elnököt, hogy a KGST jogutód szervezet nélkül szűnjön meg. Antall József hasonlóan „döntő” szerepet tulajdonított magának a Varsói Szerződés megszűnésében is, valójában mindez a történelem menetének szükségszerű következménye volt.

Érdekes módon az első nyugat-európai gazdasági integrációs szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség, amely később az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac), majd az Európai Unió alapja lett, csak két évvel a KGST létrejötte után, 1951-ben született meg. Nem így a Churchill által már az 1946-os fultoni beszédben szorgalmazott amerikai-brit politikai-katonai együttműködésű szélesebb szövetségi rendszert megvalósító Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO, amelynek születésnapja 1949. április 4. A túloldalról csupán 1955. május 14-én érkezett válasz.

A Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Bulgária, Románia és Albánia részvételével létrejött Varsói Szerződés közvetlen előzménye az volt, hogy pontosan 10 évvel a II. világháború befejezése után, 1955. május 9-én az NSZK felvételt nyert a NATO-ba, miután hivatalosan véget ért katonai megszállása, és visszakapta fegyverkezési jogát is. Nyugat-Németország gazdasági reintegrálása már 1952-ben elkezdődött, amikor tagja lett az Európai Szén- és Acélközösségnek és 1954-ben előzetes megállapodás született a NATO-belépésről is. Ezt megakadályozandó, a Szovjetunió kérte felvételét a NATO-ba, ezt a taktikai lépést azonban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország elutasították, hiszen a szövetség célja éppen Moszkva befolyásának ellensúlyozása volt.

De legalább ilyen fontos volt, hogy miután aláírták az osztrák semlegességet kimondó államszerződést, megszűnt a szovjet csapatok romániai és magyarországi állomásozásának jogi alapja, a szárazföldi összeköttetés biztosítása a Szovjetunió és az ausztriai megszálló szovjet csapatok között.

Míg addig a szovjet csapatok állomásozását kétoldalú szerződések biztosították, ezzel a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződéssel” egységes keretbe foglalták Moszkva katonai fennhatóságának gyakorlását. Az egyezményhez 1956-ban az NDK is csatlakozott.

A tagállamok nemcsak arra vállaltak kötelezettséget, hogy beavatkoznak, ha valamelyik tagországot agresszió éri, hanem arra is, hogy akkor is beavatkoznak, ha valamelyik tagállamban belső erők veszélyeztetik a fennálló rendet. Így a Varsói Szerződés egyszerre védte a tagállamok területi integritását bármilyen támadással szemben, és a szocialista fejlődési modellt. Ez utóbbi érdekében csupán egyetlen alkalommal került sor közös katonai akcióra: 1968. augusztus 20-án, amikor szovjet, magyar, lengyel, bolgár és kelet-német csapatok vonultak be Csehszlovákiába az Alexander Dubcek vezette reform-irányzat elmozdítására.

A VSZ adott jogi alapot az 1956. november 4-i magyarországi beavatkozásra is, de abban a Szovjetunión kívül más országok nem vettek részt. A közös hadgyakorlatok azonban évtizedeken át rendszeresek voltak, és voltak olyan haditervek is, amelyek atomháborúval is számoltak a két katonai szövetség között. Feltehetőleg Magyarországon is tároltak atomtölteteket, a legvalószínűbb helyszínnek a szakértők a Bakony-beli Tótvázsonyt tartják, de számos települést emlegettek akkoriban „Kis Moszkvaként” Hajmáskértől Szentkirályszabadjáig, amelyek mára elhagyott "szellemvárossá" váltak.

A Varsói Szerződés Főparancsnokai 36 éven keresztül kizárólag szovjet marsallok, tábornokok voltak, helyetteseik viszont lengyelek, köztük Wojciech Jaruzelski, aki 1981 decemberében éppen egy Moszkvában fontolóra VSZ-intervenció megelőzésére vezette be hazájában a szükségállapotot. Már-már a történelmi groteszk kategóriájába tartozik, hogy 1989 augusztusában, amikor Jaruzelski egykori ellenfelét, Lech Walesát, a Szolidaritás vezetőjét bízta meg, hogy közvetítsen a koalíciós kormányalakítási tárgyalásokon, Nicolae Ceausescu román diktátor lengyelországi beavatkozásra szólította fel a tagállamokat. Az a Ceausescu, aki 1968-ban megtagadta a részvételt a csehszlovákiai hadműveletben…

Miközben a VSZ és a NATO haderői és fegyverkezési programjai biztosították az európai katonai egyensúlyt, a kelet-európai szervezet tett meg egy nagyon fontos lépést a kettéosztott kontinensen a békés egymás mellett élésért és a különböző rendszerű országok együttműködésért.

Ez volt az 1969. március 17-én a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti nyilatkozata, amely elvezetett az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlethez és a Helsinki Záróokmány 1975. augusztus 1-i aláírásához 33 európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada első emberei részéről.

Az erőszakról való lemondás, a viták békés rendezése, a belügybe való be nem avatkozás, az államok közti együttműködés mind fontos alapelve lett az enyhülésnek, de a legnagyobb hatása mégis az úgynevezett „harmadik kosárnak” lett, amely „az emberek és eszmék szabad áramlásáról” szólt, és amelynek alapján a Nyugat számon kérhette a szocialista országoktól az emberi és politikai jogokat, a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságot, a hiteles tájékoztatást. Ezek mind lökést adtak a különböző ellenzéki csoportoknak az egész blokkban a kis értelmiségi köröktől egészen a tömegmozgalmakig, amelyre Lengyelországban láttunk példát 1980-81-ben. Bár túlzottnak, mégsem teljesen hamis a vélemény, hogy Helsinkiben alapozták meg a másfél évtizeddel későbbi rendszerváltásokat.

A Varsói Szerződés felszámolásáról a tagállamok szintén Budapesten állapodtak meg 1991. február 25-én, a megszűnés jegyzőkönyvét július 1-én írták alá – két héttel azután, hogy Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Fél évvel később, 1991. december 25-én a Szovjetunió is megszűnt létezni. Így ért véget a II. világháború utáni kétpólusú világ.

A nyugati integrációk természetesen nem oszlottak fel, sőt, fokozatosan fogadták be a „felszabadult” kelet-európai országokat. Gyakorlatilag ma már a teljes egykori keleti blokk NATO-tag, beleértve az egykori szovjet balti államokat, Lettországot, Litvániát és Észtországot. Magyarország a Cseh Köztársasággal és Lengyelországgal nyert felvételt 1999-ben, de már 1995-től használta az amerikai légierő a taszári bázist a délszláv háborús missziókhoz. Ugyancsak e két állammal és a baltiakkal együtt lett hazánk tagja az Európai Uniónak 2004. május 1-én.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Ő volt az egyetlen rend az életemben” – így szeretett bele gróf Széchenyi István egy elérhetetlen, többgyerekes asszonyba
Plátói szerelem, titkos levelek, évtizedes várakozás – így kezdődött minden, mielőtt a legnagyobb magyar feleségül vette volna Seilern Crescence-t. A szerelmük nemcsak Széchenyit változtatta meg, de talán a magyar történelmet is egy kicsit.


Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A diszkrétnek szánt, esti ceremóniára a korabeli sajtó szerint a templom és annak karzata is megtelt kíváncsi nézőkkel.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

„Abban a pillanatban beleszerettem. Nem tudtam ellene tenni semmit.”

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A vonzalom szellemi és lelki partnerséggé mélyült, amely a reformkor hajnalán Széchenyi közéleti fordulatát is segítette.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

A kortárs beszámolók szerint Zichy Károly tisztában volt Széchenyi érzéseivel a felesége iránt, de mégis kulturált, fegyelmezett kapcsolatot tartottak fenn,

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

„Crescence, te vagy minden, amit nem kaphatok meg, mégis minden vagy, amiért érdemes élni”

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

„Nem a szenvedély sodrásában, hanem a hűség csendjében szerettek egymásba.”

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

Ő kezelte az ügyeket, amikor a férfi már betegen, visszahúzódva élt, ő tartotta kézben a levelezéseket, és ő volt az egyetlen ember, akiben Széchenyi még akkor is megbízott, amikor már senki másban nem tudott.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A mindennapokról fennmaradt beszámolók szerint keveset aludt, sokat sétált a szobájában, sakkozott, fuvolázott. Falk Miksa visszaemlékezése szerint Széchenyi „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta…”.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

„Nem tudom megmenteni magam!” – írta néhány nappal a halála előtt.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

A levelezés és a dokumentumok a gondviselő, adminisztráló, hűséges társ alakját rajzolják meg, akit Széchenyi így jellemzett fiaiknak írt levelében: „Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének.”

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

Cibbini a bécsi udvar köreihez kapcsolódó kémnőként kulcsszerepet játszott a hatósági eljárások megindításában, amelyek végül a tragédiához vezettek.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A közvélekedés egy része és egyes publicisztikák máig nem zárják ki a politikai gyilkosság lehetőségét.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
114 éve született a Titanic utolsó, legtovább élt túlélője, aki emléktárgyait árulta, hogy fizetni tudja a számláit
Millvina Dean idős korára nehéz anyagi helyzetbe került. A hír eljutott a Titanic sztárjaihoz is, akik egy váratlan gesztussal segítettek.


114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
60 milliárdos adósság, 7 ezer utas a földön: 14 éve ezen a napon állt le a 66 éves MALÉV
A nemzeti légitársaság 2012. február 3-án, reggel 6 órakor függesztette fel működését, miután két gépét külföldön visszatartották. A Budapest Airport elvesztette legfontosabb partnerét és 1,5 millió utasát.


Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A végső lökést az Európai Bizottság január 9-i döntése adta meg, amely kimondta, hogy a magyar állam 2007 és 2010 között tiltott állami támogatást nyújtott a cégnek.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A MALÉV bedőlése azonnali és súlyos következményekkel járt a Budapest Airport számára is, amely egyik napról a másikra elveszítette legfontosabb partnerét és az évi nagyjából másfél millió átszálló utasát.

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk