Tavaly karácsony környékén a covid-vírus brit mutánsának megjelenésekor lezárták a francia-brit határt, emiatt ezrével rekedtek a kamionok Angliában. Két magyar csoport is elindult segíteni. Enni, inni vittek a sofőröknek. Szenteste is sokan voltak úton, a rossz időben motorral is. Innen ismerem a fiúkat, köztük Pálnik Csabát, az egyik szervezőt.

A motoroscsapatban úgy hívják: Kapitány. Csaba krízishelyzetben is nyugodtan intézkedik. Sokáig szakács volt, ha valami nem sikerült vagy épp leesett a tányér, akkor sem esett kétségbe, nem kiabált, nem kért számon, hanem azonnal a megoldásra koncentrált.

„Vigyél ki két üveg bort, és mondd, hogy a szakács nem volt elégedett a hússal. Nem akarja, hogy elégedetlen legyen a vendég, bocsásson meg a pár perc késésért! Utána a konyhán akkor beszéltünk erről a stábbal, ha volt értelme, ha tanulhattunk belőle. Ha csak egy baleset volt, az megtörténik, menjünk tovább!”- meséli Csaba, milyen volt vele dolgozni.

Kapitány most is csendes főnök. Ő szervezte a hétvégi bulit, amin hatvanadik születésnapja alkalmából nagyon meglepték a csapat egyik tagját, Őri Lászlót, becenevén Dózert.

„Van nekem egy Royal Enfieldem. Ez egy eléggé ritka motor Magyarországon. Itt is inkább a műértők veszik. Ötvenéves konstrukció. 500 köbcenti, egy henger, csühög-püffög, nem lehet vele haladni. Sok a baja, most is darabokban van a ház előtt. Régen volt egy átalakított lakóautóm, annak a hátuljára fölpattintottuk, és elvittük Magyarországra egy motoros találkozóra. Amikor próbáltuk levenni, akkor ugrott oda Dózer, hogy még nem is látott ilyet. Segített levenni, és ment is a dolgára” - meséli Csaba.

Amikor visszatért Angliába, magyar motorosokat keresett túrázni. Létrehozott egy motoros csoportot a Facebookon, és legnagyobb meglepetésére az első jelentkező Dózer volt. Ilyen kicsi a világ! - egyeztek meg ebben, és azóta jó barátok.

Csaba most egy nyaralóparkban lakik egy konténerházban, egy kis tó és egy erdő mellett. Itt bérelt egy másik házat a szülinapi bulira is. Azt csak remélte, hogy az ünnepelt eljön. Dózer ugyanis most igen messze lakik, több, mint 600 kilométerre. A meglepetés miatt azzal próbálkoztak, hogy dolgozni hívták.

Homoki Peti barátjuk vízszerelő vállalkozó, és többször adott már munkát Lacinak. Most ásni hívta.

„Dózer az a régi típusú ember, aki mindent kézzel csinál: kocsit, lovat. Ezt a motort tőle kaptam, és a mellényemet is ő csinálta."

Dózer nem egy szerencsés típus.

A fiúk azonnal gyűjtést indítottak. Össze is jött egy új motorra való. Közben előkerült a régi, csakhogy összetörve. Minden pénz elment a javítására. A motor akkor kapta meg különleges zöld árnyalatát is, amihez az ötletet egy Harley Davidson adta.

Dózer rettentő boldog volt.

Amennyire örült, akkora félelem is volt benne, hogy hogyan fogja felnevelni a fiát ilyen idősen.

A gyerek még pici volt, még előtte voltunk a covid-járványnak, amikor a

keressenek másik albérletet. Dózer hiába keresett a közelben megfizethetőt, délről egészen északra kellett költözniük. De még így sem jöttek ki. Osztott-szorzott, nem volt más lehetőség, csak eladni a motort.

Ekkor a fiúk megint összedugták a fejüket. Csabát megkereste Nyitrai Szabolcs, akivel a kamionos káosz idején is együtt dolgoztak. Megbeszélték, hogy most nem kérhetnek újra nyilvánosan pénzt a csoportban, inkább csak megkeresnek barátokat, és megpróbálják úgy összeadni. Kettőjükön kívül az említett Peti, Oroszi Attila, Hajdú József és Csúti Zoli dobták össze a szükséges pénzt. Utóbbi kettőből egyik dolgozott a buli idején, a másik hazaköltözött már.

Szombat délután elsőként Szabolcs érkezett.

Valójában azonban két éve tárolták, és várták az alkalmat, hogy átadhassák. Ez az elmúlt időszakban nehéz lett volna.

„Nem voltak találkozók, sokszor ki sem lehetett menni, nem lehetett buli sem. Ezt a csiki-csuki játékot játszottuk idáig. Barátnője, Mónika szólt egy hónapja, hogy most lesz hatvan éves Dózer, nem akarjuk-e meglepni.”

Meg akarták, de nem úgy, ahogy Mónika tervezte. Nem tudott mindenki északra utazni, így merült fel, hogy hívják „dolgozni” Dózert. Ő persze a nagy út miatt gyanakodott, hogy itt valami más lehet a háttérben. A három éves kisfiát is hoznia kellett, mert anyja épp dolgozott. A kis Peti élete leghosszabb útját tette meg, egyetlen könnycsepp nélkül. Aludt, játszott, nem kérdezte, hova tartanak.

Dózer úgy nyomta le a több, mint hatszáz kilométert, hogy arra készült, megmondja a srácoknak: „Azt hiszitek, beveszem ezt a mesét, hogy ásni kell? Szabolcs átkozottul rossz színész vagy!”

Azt hitte, pontosan ismeri a meglepetést. Az viszont csak ezután jött.

Egy nagyon régi barát, Alma Gábor is eljött a születésnapra. Ők még Magyarországon is sokat motoroztak együtt. Az ő csomagja volt a harmadik.

„Ebben biztosan nem spanifer van, neki nagyon jó fantáziája van, ő mást ad” – mondta Dózer. Ahogy kinyílt a doboz, csalódottan látta, abban is egy jókora spanifer van. De igaza volt, Alma mással is készült, egy aranyozott ZIPPO-val és egy zsebórával.

Dózer szeret írni, novellákkal szórakoztatja magát és barátait. Most Csaba írt egyet neki. „A saját fegyvereddel szeretnék sarokba szorítani” – vezette fel, hogy most jön egy öt perces történet róla, a barátairól, és az igazi nagy meglepetésről.

A Hiszel-e a csodákban? kezdetű novella vége az, hogy „most láthatsz egyet!”

Dózer ekkorra már teljesen elérzékenyült. „Megint rájövök, hogy egy szentimentális vén fickó vagyok”.

A legfiatalabb Szabolcs kontrázott: „Nyugi, mi is. Van, hogy megkönnyezem, amiket kiírsz a Facebookra.”

A nap csúcspontja az volt, amikor a titokban az ajtó mögé állított motort meglátta.

Mindenki nevetett. Kiderült, a rég eladottnak hitt Triumph el sem mozdult Szabolcstól. Mindez kicsit sokkolta Dózert. Zavartan jött-ment, próbált eltűnni az őt vevő kamerák elől. Nem akarta mutatni, hogy most az érzelmek erősebbek.

Orosz Attila barátnője, Kati is menekült, saját bevallása szerint ő volt a leggyengébb, ő sírta el magát először.

Csaba végre fellélegzett, mindenki eljött, megvolt a meglepetés, most már csak bulizni kell. Ezzel búcsúzott: