KULT
A Rovatból

Zsarnok, zseni, vagy csak ügyes üzletember volt Enzo Ferrari?

Érdekesen induló, személyiségzavaros, verseny-dráma-életrajzi film, remek színészekkel.

Link másolása

Michael Mann filmje Brock Yates 2018-as Enzo Ferrari – A birodalom, és ami mögötte van című regényének feldolgozása. Troy Kennedy Martin író adaptálta az azóta elhunyt Yates könyvét. Inkább témájában hozza Martin forgatókönyve az eredeti alapanyagot, nem szóról szóra átvett alkotás. Mann filmje, akárcsak a könyv, Enzo Ferrarira koncentrál, de párbeszédek helyett sokszor erősen vizuális történetmeséléssel operál.

Martin dialógusai erősek, de sokszor Erik Messerschmidt képei többet elmondanak, mint egy hosszabb párbeszéd.

Messerschidtet az utóbbi időben nagyon sok mindenben láthattuk, nemcsak ő David Fincher kedvenc operatőre – A gyilkost és a Manket is vele készítette a zseniális rendező – de A farkas gyermekei című sorozatban, vagy a Fargo sorozat változatában is találkozhattunk a nevével.

A Ferrari nagyon szép, amikor engedi, hogy lássuk. A Michael Mannre jellemző ez a kézikamerás stílus, rángatják a kamerát, hogy növeljék a feszültséget. Minél gyorsabban megy egy autó, annál kevésbé látjuk.

Ámde amikor nagytotálban szemléljük az olasz vidéket, a néző álla leesik a kompozíciókon.

De az egész filmről elmondható, hogy nagyon korhű és elegáns a képi világa. Mindenhol jól öltözött polgárok, szép autók és mediterrán városkák, gyönyörű az összkép. Nagyon menő az egész film látványvilága, persze csak akkor, ha rendezőnk engedi, hogy lássuk.

Egyértelmű a címszereplőre való koncentrálás, ami nem probléma, Adam Driver széles vállán viszi a filmet. Mellette brillírozik a mindig zseniális Penélope Cruz, mint Laura Ferrari, Enzo felesége. Kettejük párharca adja a Ferrari igazi fűszerezését. Ugyanis Enzo Ferrari nagyon privát életet élt, pedig rengeteg érdekes részlet történt a háttérben. Miután 1956-ban meghalt Enzo és Laura közös gyermeke, nagyon elhidegültek egymástól, mindemellett Enzonak volt egy titokban tartott második családja, ahol szintén született egy fia, Piero, akit csak jóval később, felesége halála után vett a nevére.

Filmünk 1957-be kalauzol minket, szinte csak bedob Enzo életébe. A vizuális történetmesélés magasiskolája az, amit Mann a kezünkbe ad.

Szinte dialógus nélkül össze tudja rakni a néző az első 15 percből, mi történt Enzo és felesége között, mi történt közös gyermekükkel, és főszereplőnk második családját is hasonlóan mutatják be. Enzo minden rezdülését látjuk, ahogy küzd gyászoló feleségével és szenved, mert nem mutathatja ki új családja iránti szeretetét nyilvánosan. Mindezt szinte párbeszéd nélkül. Amikor pedig megérkeznek a párbeszédek, akkor Troy Kennedy Martin forgatókönyve beindul, és záporoznak a jobbnál jobb jelenetek.

De akkor mi a baj a filmmel? Túl sok és túl kevés egyszerre. Túl sokat kapunk Enzóból, és túl keveset tudunk meg más karakterekről. Mr. Ferrarin keresztül megismerünk több fontos szereplőt is, versenyzőket, akik bizony kegyetlenebbnél kegyetlenebb halált halnak. Az ötvenes-hatvanas években az autóverseny nagyon veszélyes sportág volt. Nem volt minden annyira szabályozva, mint manapság. A Ferrari versenyistállóját egy korabeli kritikusuk a motorsport Szaturnusz istenéhez hasonlította. Ő volt a Római történelemben az az isten, aki megette saját fiait, a Ferrarit is sokszor elővették a történelem folyamán, bár ezek alól a vádak alól mindig felmentették.

Ezeket a kegyetlen baleseteket ugyan sokkolóan ábrázolja Mann, de nem nagyon tudjuk átérezni a tragédiákat, hiszen Enzo egy kissé rideg és külső szemlélők számára érzelemmentes hozzáállást tanúsított ezekben a halálesetekben.

A nézők is ebből a szemszögből látják az eseményeket. De az ő hozzáállása is érthető: egészen fiatalon a legjobb barátait veszítette el hasonlóan borzasztó balesetekben és úgy fogalmazott, hogy felhúzott maga köré egy falat, hogy kint tartsa az érzelmeket, mielőtt azok felfalnák a lelkét. Így viszont a film is erősen veszít az érzelmi töltetből és inkább csak sokkolóan tálalja az áldozatot, amit ezek a sportemberek hoztak csapatuk sikeréért.

Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlom a Ferrari filmet. Jó a rendezés, ügyes a forgatókönyv, a történet érdekes, a szereposztás tökéletes, de túl hosszú, egy apró szeletet kapunk csak egy érdekfeszítő ember életéből. Elkerülhetetlen az összehasonlítás a 2019-es hasonló témában készített James Mangold-féle Az aszfalt királyaival. Sajnos az amerikai szempontból mesélt 1966-os történet sokkal szórakoztatóbb, még hosszabb játékidő mellett is.

Michael Mann nem szórakoztatni akart, hanem kicsit bemutatni nekünk egy hatalmas embert, akit amúgy privát élete folyamán nem nagyon ismerhettünk meg.

Viszont látszik és érezni is, hogy az eredmény kicsit felemás: életrajzi filmnek nagyon kevés, mint sportdráma, nem elég drámai és hollywoodi blockbusternek nem elég szórakoztató, ugyanakkor nagyon stílusos és menő. Valahogy egy remek indításból sikerült két szék közül a padlóra ülnie Mann-nek, mondom ezt úgy, hogy Adam Driver és Penélope Cruz neve mellett teljesen megérdemelten látnék jelölést a következő Oscar-gálán. A Ferrari megtekinthető a mozikban december 25-től premier előtt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: