Temetést intézni ahelyett, hogy a gyerekszobát dekorálnád - egy anya megrázó írása
Ha a képre pillantasz, kivételes köteléket látsz anya és lánya között. Ragyog a boldogság, ahogy az a drága, kicsi lány puszit ad "anyucinak”. Mégis, ez a tökéletesnek tűnő pillanat messze nem tökéletes.
"Csak egy gyerek van a képen, én viszont három édesanyja vagyok… hármas ikreké. Egyé itt a földön, és kettőé a mennyben.
Ezen a képen nem látszik a fájdalom. A fájdalom, mikor a karodban leheli ki a kislányod a lelkét. A fájdalom, hogy temetést kell intézned, ahelyett, hogy a gyerekszobát dekorálnád. A fájdalom, ami évekkel a végső búcsú után sem múlik.
Nem szűnik a gyász. A szívem egy darabkája örökké vérzik majd a két gyermekem nélkül. Az idők során azonban megtanultam úrrá lenni a gyászon, és már a fájdalmamat is képes vagyok elrejteni, hogy kívülről ne látszódjon.
Mert ez a társadalmi elvárás.
Az emberek nem akarják látni, hogy sírok. Sokan még a veszteséget sem akarják tudomásul venni. A terhesség és a gyerekek elvesztése évtizedekig tabunak számított, amitől ódzkodtak az emberek, kínosan érintette őket.
De jobb, ha tudod: nagy valószínűséggel a te ismeretségi körödben is van olyan, aki átélt hasonló veszteséget. Talán egy barátod, vagy a szomszédod. Talán a gyereked tanítója. Talán a nő, akit a híradóban láttál.
Négyből egy nő átélte a veszteséget – legyen az vetélés, halvaszülés vagy csecsemőhalál.
Ezen a képen egy szeretetteli pillanatot látsz anya és lánya közt, nem látod viszont a különleges köteléket, ami összefűzi ezt a gyereket a testvéreivel. A nyakláncon, amit a lányom nagy becsben tart, ott függ a testvérei nevének kezdőbetűje, Parkeré és Abbey-é. Lehet, hogy otthon nem tud játszani velük, vagy együtt jönni-menni velük az iskolában, de mindent tud az öccséről és a húgáról. Mindig részei lesznek az életünknek.
Lehet, hogy csak egy gyereket látsz velem, de én gyönyörű hármas ikrek anyukája vagyok.
Négyből egy vagyok. És nem én vagyok az egyetlen."