Halálra ítélték Athénban, mert túl sokat kérdezett – Szókratész nem drogot adott a fiataloknak, hanem kételyt
2424 éve, hogy Athénban egy bírósági tárgyalás örökre megváltoztatta a nyugati gondolkodás történetét. Az ügy tétje ma is velünk él: szólásszabadság, hatalomkritika és a generációk közötti áthidalhatatlannak tűnő szakadék. A kérdés, amire a görög filozófus, Szókratész pere választ keresett, egyszerűnek tűnt: mivel „rontotta meg” a város ifjait, és miért döntött úgy, hogy inkább meghal, mintsem elhagyja otthonát?
Kr. e. 399-ben Athén úgy érzete, elege van abból az emberből, aki egész nap csak kérdez. Nem hadvezér volt,
Magyarul: túl sokat beszélt.
Athén ekkor már nem a perzsa háborúk diadalittas demokráciája volt. Túl volt a peloponnészoszi háború vereségén, a harminc zsarnok véres uralmán, politikai kivégzéseken, belső árulásokon. A város idegrendszere pattanásig feszült. Ilyenkor a közösségek gyakran a „rend” felé mozdulnak. Szókratész viszont módszeresen bontotta le a rend illúzióját.
A filozófiája nem könyvtárszagú traktátus volt, hanem élő akció. Odalépett valakihez – politikushoz, költőhöz, mesteremberhez –, és elkezdett kérdezni. Mi az erény? Mi az igazság? Mi a bátorság?
A beszélgetés végére rendszerint kiderült, hogy aki azt hitte, tud valamit, valójában nem tudja pontosan megfogalmazni, mit gondol. Ez volt a „megrontás”.
Athén tehetséges ifjai – köztük Alkibiadész és Kritiász, akik később politikailag problémás figurák lettek – ott lógtak körülötte, figyelték, hogyan hullanak darabokra a tekintélyek. Egy demokráciában, amely épp a saját sebeit nyalogatta, ez nem számított jó PR-nak.
Kr. e. 399-ben tehát két hivatalos vádpontot emeltek ellene: egyrészt, hogy nem tiszteli az állam isteneit és új istenségeket (daimonionokat) vezet be, másrészt, hogy megrontja az ifjúság elméjét. A vádakat három polgár, a fiatal költő Mélétosz, a befolyásos demokrata politikus, Anütosz és a szónok Lükón képviselte.
Az események legfőbb krónikása Szókratész tanítványa, Platón volt, akinek Védőbeszéd (Apológia) című műve a tárgyalás szinte percről percre történő leiratát adja.
A büntetés kiszabásánál még lett volna lehetőség alkura. Szókratész javasolhatott volna száműzetést vagy pénzbírságot. Ehelyett – nem kis iróniával – azt mondta, inkább megérdemelné, hogy a város díszvendégeként élete végéig ingyen étkezzen a prütaneionban, mert mindig a köz javát szolgálta. Nem volt hajlandó megalázkodni. Nem volt hajlandó elismerni, hogy amit csinált, az bűn.
A jogi formula mögött egy friss sebekkel teli, paranoiás város politikai és kulturális feszültségei húzódtak. Athén alig négy évvel korábban szabadult fel a spártaiak által támogatott, véreskezű oligarchikus rémuralom, a Harmincak zsarnoksága alól.
Anütosz, a vádlók legbefolyásosabb tagja, maga is a demokrácia elkötelezett híve volt, és pontosan tudta, hogy Szókratészt politikai alapon nem lehet felelősségre vonni, noha a filozófus köréhez tartozott a Harmincak több későbbi vezetője is. A vádakat ezért vallási és erkölcsi köntösbe kellett öltöztetni.
De mire hivatkoztak, amikor azt állították, „megrontja” a fiatalokat? Szókratész nem tartott előadásokat, nem írt könyveket. Módszere az úgynevezett elenchos, a kérdezve-vizsgálódás volt. Célja nem a megalázás, hanem a közös tudáskeresés és annak a felismerésnek a kimondatása volt, hogy „tudom, hogy nem tudok semmit”. Ez a könyörtelen intellektuális őszinteség nyűgözte le a város tehetős családjainak fiait, akik követték és utánozták mesterüket, maguk is elkezdve faggatni az idősebb generáció tekintélyes tagjait.
A közvéleményt már évtizedekkel korábban Arisztophanész Felhők című komédiája is Szókratész ellen hangolta, amelyben a filozófust egy földtől elrugaszkodott, istentagadó szofistaként ábrázolta, aki pénzért tanítja a fiatalokat a szülők és a törvények kijátszására.
A tárgyaláson Szókratész nem próbálta menteni az életét. Védőbeszéde inkább volt egyfajta provokatív számvetés. Kijelentette, hogy őt egy isten (daimonion) bízta meg azzal a feladattal, hogy Athén polgárait ébren tartsa, mint egy bögöly a lomha, nemes lovat. A filozófiai küldetést a városi törvények fölé helyezte.
A bűnösségéről döntő szavazás rendkívül szoros volt; saját bevallása szerint, ha mindössze harminc szavazat a másik oldalra esik, felmentik. A büntetési szakaszban a vádlók halált kértek. A korabeli eljárásjog szerint a vádlott is tehetett javaslatot a büntetés mértékére. Szókratész végül barátai unszolására beleegyezett egy jelentős pénzbüntetésbe, és 30 minát ajánlott fel. Ez az összeg körülbelül 13 kilogramm ezüstnek felelt meg, ami mai árfolyamon, a nemesfém értékét tekintve, nagyjából 10,3 millió forintot tenne ki. Ez a gesztus azonban már kevés volt:
Az ítélet végrehajtására azonban heteket kellett várni. Egy vallási előírás miatt, amíg a szent küldöttséggel Delosz szigetére indult hajó vissza nem tért Athénba, nem lehetett nyilvános kivégzést tartani. Szókratész ezt az időt a börtönben, barátai körében töltötte, akik kidolgoztak számára egy szökési tervet. Ő azonban visszautasította a lehetőséget. Érvelése szerint egész életében élvezte az athéni törvények védelmét, így most, amikor azok ellene fordultak, szökése a városával kötött hallgatólagos társadalmi szerződés felrúgása lenne.
Kivégzésének napján, tanítványai körében, higgadtan itta ki a bürökpoharat. A folyadék a rendkívül mérgező bürök (Conium maculatum) nevű, a sárgarépa-félék családjába tartozó növényből készült. Fő hatóanyaga, a koniin, a végtagoktól felfelé terjedő bénulást okoz, amely végül eléri a légzőszerveket, fulladásos halált okozva, miközben az elme tiszta marad. Platón Phaidón című dialógusa részletesen leírja a haláltusát: a hidegség lassú terjedését a testében, és a filozófus utolsó, máig vitatott értelmű szavait.
Aszklépiosz a gyógyítás istene volt, akinek a gyógyulásért hálából áldozatot mutattak be. Szókratész talán arra utalt, hogy a halál számára gyógyulás az élet betegségéből.
A történet azóta a szólásszabadság egyik ősmítosza. Nem azért, mert Szókratész modern értelemben vett aktivista lett volna. Nem hirdetett programot, nem alapított mozgalmat. Egyszerűen nem fogadta el, hogy a tekintély önmagában érv. És ebben van valami időtlen.
A filozófus ebbe a résbe állt bele, és ráerősített: ha nem tudod megvédeni az álláspontodat egy beszélgetésben, akkor talán az az álláspont nem is olyan stabil.
Szókratész nem könyveket hagyott hátra, hanem egy attitűdöt: kérdezz. Akkor is, ha kellemetlen. Akkor is, ha veszélyes. Athén 2424 éve azt üzente: mindennek ára van. A filozófiatörténet pedig azóta is azt válaszolja: értjük, miért vállalta.
Fotó: Beroesz/Wikipédia
