SZEMPONT
A Rovatból

"Sose jutott eszembe, hogy lemondok a gyerekemről, ha intézetbe adom"

Még az intézmények mellett érvelő anyuka is inkább Hollandiába viszi a lányát, néhány szülő pedig összefogott, hogy saját, megfelelő lakóotthont hozzanak létre.
Fődi Kitti, Abcúg, Fotó: Végh László - szmo.hu
2019. január 07.



Hatalmas dilemma a súlyosan fogyatékos gyereket nevelő szülőknek, hogy vállalják-e a gondozásukat vagy intézménybe adják őket. Néhány szülő foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk, de vannak, akik azt gondolják, hogy csak akkor lehet a gyereküknek élete, ha közösségben élnek. Abban viszont minden szülő egyetért, hogy idővel muszáj helyet találni gyerekeiknek, ha ők már nem bírják tovább a terhet. Mégsem tudják tiszta lelkiismerettel intézménybe vinni őket, mert attól félnek, hogy az ott uralkodó állapotok, a dolgozók alulmotiváltsága miatt hamarabb meghalnak a gyerekeik.

Még az intézmények mellett érvelő anyuka is inkább Hollandiába viszi a lányát, néhány szülő pedig összefogott, hogy saját, megfelelő lakóotthont hozzanak létre.

Az, akinek súlyos fogyatékkal élő gyereke születik, sokszor szembekerül azzal a kérdéssel, hogy intézménybe adja-e gyerekét vagy vállalja a 24 órás gondozását. A dilemma minden, súlyos fogyatékkal élő gyerek szülőjében felmerül előbb vagy utóbb, ha nem is maguktól, akkor valamilyen külső sugallat, olykor nyomás hatására. Még ha a szülők a gondozás mellett is döntenek, akkor az orvosok, barátaik, környezetük gyakran megpróbálja őket lebeszélni erről, mondván, hogy jobb életük lesz nekik, ha megszabadulnak ettől a problémától. Vannak szülők, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekük családban nőjön fel, de sok olyan szülő is van, akik, bár otthon nevelik a gyereküket, nem feltétlen az intézményi élet ellen vannak, csak éppen nem találnak olyat, ahova nyugodt szívvel beadnák fogyatékkal élő gyereküket. A legnagyobb félelem az intézményekkel kapcsolatban, hogy a gyerekeik nem kapnak majd elég figyelmet az alulfizetett, túlterhelt ápolóktól.

Nem lehet jobb intézményben, mint családban

"Teljesen megértem azokat, akik beadják a gyereküket egy intézménybe, de én nem voltam ehhez elég erős, nekem ez volt a könnyebb út"

– mondja könnyeivel küszködve egy anyuka, aki sosem adná intézménybe a lányát.

Az anyuka súlyosan, halmozottan sérült serdülő korú lányára vár egy speciális iskola terme előtt, csak addig van időnk beszélgetni, amíg vége nincs az órának, mert utána újra minden figyelmét neki kell szentelnie. Az anyuka férjével és két másik gyerekükkel próbálják menedzselni a lány gondozását, aki súlyos agykárosodása miatt születése óta 24 órás felügyeletet kíván maga mellé. Ennek ellenére a szülők sosem gondoltak arra, hogy intézménybe adják, és foggal-körömmel küzdenek az ellen, hogy ez mégis megtörténjen. Viszont ahogy nőtt a kislány, egyre több probléma jelentkezett, nagyon nyugtalan, sírós gyerek volt, és a nyomás is egyre csak nőtt körülöttük, hogy adják intézménybe. Kétségbeesetten jártak orvosról orvosra, hátha valaki mond olyan megoldást, amivel könnyebbé teheti az életüket, de ehelyett azt kapták, hogy mondjanak le a gyerekükről.

Egy orvos kerek perec megmondta nekik, hogy tönkre fogja tenni az ő és a testvérek életét is, ha nem adják intézménybe sérült gyereküket.

Ez a kijelentés a szülőket sokként érte, pár nap nagyon traumatikusan telt. A szülők azzal tisztában voltak addig is, hogy az ő életük más lesz a sérült gyerekük miatt, de az, hogy a testvérekét is tönkreteheti, letaglózta őket. Felmerült bennük a kérdés, hogy megtehetik-e ezt a másik gyerekükkel?

Ugyanakkor túl erős volt az intézményekkel szembeni ellenszenvük, biztosak voltak benne, hogy nyugtalan, sírós gyereküket gyógyszerekkel szedálnák le, és ágyban fekvőként fél éven belül meghalna tüdőgyulladás vagy a felfekvések kapcsán kialakuló problémák következtében. Az orvos hiába bizonygatta, hogy vannak jó helyek is, a szülők azt gondolták, hogy egy gyereknek nem lehet jobb egy intézményben, mint a családjánál. A döntésben az is sokat segített, hogy bár az ép testvéreknek még ma sem könnyű, de nagyon szerették a lányt és támogatták a szüleiket.

Úgy döntöttek, hogy mindent megtesznek azért, hogy a gyerekük a családban nőhessen fel. Számukra nem is igazán az volt a kérdés, hogy beadják-e intézménybe vagy sem, hanem inkább az, hogy ha nem teszik meg, akkor hogyan fogják túlélni. Iszonyatosan sok munkával megtervezték úgy az életüket, hogy mindhárom gyerekükre jusson elég idő. Ez nem könnyű feladat, állandó időbeosztást és gondolkodást igényel.

"Amikor az orvosok azt javasolják, hogy tedd be a gyereked egy intézménybe, akkor arra nem gondolnak, hogy a szülő reggel úgy kel fel, hogy cserbenhagyta a gyerekét. Egyáltalán nem könnyebb annak felkelni reggel, aki beadta”

– vélekedik az anyuka.

Szerinte ez egy kényszerhelyzet, amibe nem szabadna hagyni, hogy belekerüljenek a családok. Úgy gondolja, hogy a gyerek születésétől kezdve lelki, pszichés támogatást is kellene a szülőknek kapniuk, nem pedig azt hallgatni az orvosoktól, hogy nincs remény, adják a gyereket intézménybe. Ma még az a jellemző, hogy családok a sérült gyerekek születése után a kórházból hazatérve kikerülnek a semmibe, magukra maradnak minden problémával.

A lányuk, még a mai napig 24 órás felügyeletet igényel, a problémák nem lettek kisebbek, de már könnyebben kezelik őket. Ezt addig fogják csinálni, ameddig csak lehet, mert a sérült lányuk arra tanította meg őket, hogy mindig van megoldás, csak nem szabad feladni.

Azért tettem be intézménybe, hogy túléljem

Farkas Krisztinával és Ágostonnal 11. kerületi lakásukban találkozunk egy hétköznap délután. A kerekesszékben ülő, szavakkal nem kommunikáló fiúnak fülig ér a szája, amikor meglát minket, mert az ápolási díj megemelése kapcsán többször volt már hasonló helyzetben, amikor újságíró és fotós érkezett hozzá. Nem sokkal érkezésünk utána a nem messze lakó, de már külön élő édesapa is megjön, ahogy azt Ágoston a falon lógó, kommunikálásra használt táblája is előre jelezte nekünk.

Ágostonról már a születésekor kiderült, hogy halmozottan sérült, de a szülőknek nem javasolták sem az orvosok, sem a rokonok, hogy adják intézetbe, és akkoriban még ők sem gondolták, hogy a picike problémából egyszer majd egy nagyobb gyerek lesz, nagyobb problémával. A legelső személy, aki felvetette, hogy miért nem megy Ágoston intézménybe, egy konduktor volt, aki a másfél éves nem halló kisfiúhoz járt házhoz fejleszteni.

"Azt mondta, hogy ismer a Pető Intézetben egy anyukát, aki hétfőn betolja a lakóotthonba a két gyerekét, és az anyuka annyira nagyon csinos, szép a haja, ki van lakkozva a körme. Na most én ott ültem nagyjából anyatejes, lehányt pólóban, ő meg arról beszélt, hogy ezzel szemben milyen csinos is lehetnék, hogyha elpattintanám otthonról ezt a gyereket, akivel annyi baj van” – emlékszik vissza Krisztina.

Krisztina akkor még el sem tudta képzelni, hogy lesz az életükben egy olyan pont, amikor fontolóra kell venniük az intézményi életet. Az édesanya valamiért viszolygott a nappali ellátórendszertől is, ezért a szabadidejét nem kímélve ő volt otthon minden nap Ágostonnal, miközben a fiú édesapja dolgozott, a lányuk, Melitta pedig óvodába járt. Másfél éven keresztül minden héten hordta Ágostont terápiára, akinél viszont kialakult egy terápiás félelem, ezért minden alkalommal, amikor el akartak indulni, a fiú hányni kezdett. Krisztina nem bírta tovább, úgy döntött, hogy nem hordja többet terápiára, hanem csak egyszerűen élnek, és majd ő otthon fejleszti, amennyire tudja. Később kiderült, hogy ez sem működik, ezért helyet szerzett Ágostonnak egy közeli szociális ellátóban, ahova minden reggel elvitte, délután pedig hazahozta. Bár Krisztinának sok szabadideje felszabadult, mégsem tudott elmenni dolgozni, mert Ágoston fizikailag nagyon rosszul viselte az ellátót, gyakran kellett érte menni, mert rosszul lett.

Közben Ágoston testvére, Melitta iskolába kezdett járni, ahol kiderült, hogy súlyos diszlexiája van. Ágoston állapotához képest a szülők nem érezték ezt akkora problémának, de egyre súlyosbodott a helyzet, amit a pedagógusok is jeleztek. Eközben a szociális ellátóból Krisztina Ágostont minden nap annyira borzalmas állapotban vitte haza, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy a fiú kórházba kerüljön, ekkor pedig elszakadt a cérna az édesanyánál. Felhívott néhány, Pest környéki lakóotthont, és szerencsére Perbálon rögtön találtak is egy helyet az akkor nyolcéves Ágoston számára.

"Sose jutott eszembe ilyen, hogy én lemondok a gyerekemről, ha intézetbe adom.

Én azért tettem be, hogy túléljem. Már nem volt ötletem, hogy hogy lehet az ő életét boldogabbá tenné, már nem bírtam kitalálni semmit. Amit mi itt adni tudtunk neki, az kevés volt. Túl kevés dolog történt körülötte, nem volt elég az, hogy bemegyünk a boltba, hogy elmegyünk sétálni, elmegyünk a nagypapához. Azt gondoltam, hogy ha semmi sem teszi boldoggá az életét, akkor hátha van egy olyan társaság, ami igen, ebben viszont nagyon hittem, hogy neki ez majd jó lesz” – magyarázza az anyuka.

Ágoston öt napokat töltött a Budapesttől nagyjából 35 percre lévő településen, a maradék két napot a pedig otthon. Amikor Krisztina először hagyta őt az otthonban, hatalmas fájdalmat érzett, és fogalma sem volt, hogy mit tudna kezdeni a felszabadult idejével, mert addigra már annyira hozzászokott, hogy minden percét a fia gondozása tölti ki. Szép lassan megteltek programokkal a hetek, de Krisztina nem érezte jól magát, sosem volt boldog, Ágostont pedig akárhányszor hazahozta, mindig rossz egészségi állapotban volt a lakóotthonban uralkodó körülmények miatt. A lakóotthonban rossz volt a fűtés, ezért hol nagyon meleg volt a szobákban, hol nagyon hideg, emiatt Ágoston folyamatosan felfázással küzdött. Ráadásul a fiú glutén- és laktózmentes diéátáját sem tartották be, hiába vitt Krisztina öt napra elegendő ételt. Azt sem lehet tudni, hogy a túlmozgásos fiú hányszor esett le az ágyról, mert ottjártukkor többször is láttak felnőtt embereket leesni.

"Ágoston sosem úgy jött haza, hogy most akkor nyugodtan van, többször hallottuk, hogy megint meghalt benn valaki. Engem az taszított a legjobban, hogy ott megélhetési dolgozók voltak, előfordult, hogy az ápolók ellopták Ágoston zokniját, idegenek a gyógyszereit, ruháit. Amikor bementem, úgy éreztem, hogy a fiamnak nem ebben a környezetben lenne a helye” – meséli az édesapa, László.

Ágoston a lakóotthonban töltött három év alatt kétszer került kórházba, egyszer a tüdejében keletkezett víz miatt majdnem meg is halt az intenzíven. Az állapotok ellenére a szülők nem hibáztatják sem az otthonban dolgozókat, sem az intézményt, tudomásul vették, hogy 2010-ben ilyen állapotok voltak, hogy sok gyerek hamarabb meghalt, és reménykednek abban, hogy ez a jövőben javulni fog.

A három év alatt, amit Ágoston benn töltött, Melitta kigyógyult a diszlexiából, ami hatalmas örömöt és erőt adott a családnak,

ráadásul az édesanya talált egy Ágoston számára megfelelő iskolát is, ahova heti háromszor járhatott volna, ezért Krisztina egy hétvégi napon úgy döntött, hogy nem viszi vissza hétfőn Ágostont az otthonba, és ezzel véget ért a fiú intézményi élete.

A tizenöt éves fiú jelenleg is iskolába jár és időközben kártyák segítségével kommunikálni is megtanult. A család élete kiegyensúlyozottabb, mint valaha. Krisztina egyáltalán nincs az intézmények ellen, de úgy érzi, hogy az ő igényeiknek megfelelő intézmény jelenleg nincs itthon. Kérdésünkre, hogy el tudják-e képzelni, hogy Ágoston újra intézményben éljen, azt feleli, hogy ez a jövőben Ágoston döntése lesz, de ő nem tartja kizártnak.

Anyukák hoznának létre egy megfelelő intézményt

Gál Kata, az Unikornis Egyesület egyik megalapítója több szülővel karöltve, azért hozták létre a szervezetet, hogy egy olyan lakóotthont alakíthassanak ki sérült gyerekeiknek, ami nekik is megfelelő. Az anyukájával és kamasz fiával, Mátéval otthonukban találkozunk. A fiú éppen kicsit fáradt, mert az iskolában volt egy epilepsziás rohama, ami megviselte. Miközben az édesanya kávét főz a bébiszitterre várva, Máté csendben játszik mellette. A 17 éves fiú és Katalin között nagyon szoros a kötelék, mindketten ragaszkodnak egymáshoz, ez a legfőbb oka annak, hogy a fiú nem megy intézménybe.

Katalin bevallja, hogy nehezen tudna megválni fiától, de volt idő, amikor mégis megfordult a fejében, mert úgy érezte, nem bírja tovább.

A jobb hírben álló lakóotthonokat kereste meg, mégsem adta volna be egyikbe se szívesen, mert úgy látta, hogy az ott dolgozók nagyon alulmotiváltak és a fia nem kapna elég figyelmet.

Máté most iskolába jár, amikor pedig Katalin vagy a párja nem ér rá, egy gyógypedagógus hallgató vigyáz rá. Az édesanya egy köztes megoldásban hisz, a lakóotthonban, amit szülők összefogásával hoznának létre, ahol tudhatnák, hogy a gyerekük jó kezekben lenne és ők is részben ott lehetnének mellettük. Az az elképzelésük, hogy egy kis létszámú gondozóházat építenek fel halmozottan sérült gyerekeknek, akikre több szakembernek köszönhetően több figyelem is juthatna. A gyerekeknek nem is kellene éjjel-nappal ott lenniük, arra is lehetőség lenne, hogy a szülők csak arra az időre tegyék be őket, amíg ők színházba vagy moziba mennek. Csakhogy a lakóotthon létrehozására vonatkozó jelenlegi szabályok megnehezítik ezt. Civil szervezetek ugyan létrehozhatnak támogatott lakhatást, de ezt a lakhatási formát inkább enyhén sérült embereknek találták ki, akik valamilyen szinten önellátók. Ahhoz, hogy halmozottan sérült gyerekeknek 24 órás felügyeletet biztosítsanak jóval nagyobb költségre lenne szükség. A normatíva viszont, amit a támogatott lakhatáshoz lehet igényelni, egyáltalán nem erre van kalkulálva, ezért jelenleg nem lehet súlyos fogyatékosságban érintett embereknek civil szervezetként lakóotthon létrehozni.

Egy másik anyuka is egy kisebb lakóotthon létrehozásában hisz, aki egyedül neveli beteg kislányát, akinek súlyos epilepsziás rohamai vannak. Az orvosok azt javasolták az édesanyának, hogy adja intézetbe, mert ők már nem tudnak rajta segíteni. Az anyuka belenézett a gyereke szemébe, és azt érezte, hogy kell más megoldásnak lennie, de az anyuka hozzáteszi, hogy szerinte vannak olyan sérült gyerekek, akiknek az intézményi létforma a megfelelő.

"Egy beteg gyerek nevelése a család feladata, de ez csak akkor működhet, ha egy összetartó család van mögötte, ami nekünk nem adatott meg, mégsem tudtam beadni. Ha valakinek a lelkiismerete tiszta, amikor intézménybe viszi a gyerekét, akkor azt kell tennie, de az enyém nem az” – mondja az édesanya.

A lánynak folyamatosan rohamai voltak, nem tudták az orvosok beállítani a gyógyszereit, és az édesanya házassága is kezdett tönkremenni, amit azzal szeretett volna megmenteni, hogy a sérült gyereküknek keres egy megfelelő helyet, csakhogy ilyet nem talált. Két lakóotthont látogatott meg, de mindkettőből sírva fordult ki az ott uralkodó állapotok miatt. Úgy érezte, hogy ha bekerülne egy ilyen helyre a lánya, akkor nem foglalkoznának vele, nem nézné meg senki, hogy tisztába kell-e rakni vagy levette-e magáról a ruháit.

A nő inkább úgy döntött, hogy egyedül neveli fel gyermekét, akinek szerencsére mostanra a gyógyszerei is rendben vannak. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ha elfogy az ereje, akkor ezt a terhet nem ruházhatja át másra, mert ez az ő döntése volt. Az ő álma is az, hogy ha majd eljön az ideje, egy kisebb lakóotthonban legyen a lánya, ahol megfelelő mennyiségű szakember foglalkozik vele.

Azt akarom, hogy legyen élete

Becker Gabriella is más megoldást választott a magyar szociális intézményrendszer helyett. Huszonegy éves lánya, Linda súlyosan mozgássérült enyhe értelmi fogyatékkal, de ő is és édesanyja is azon a véleményen vannak, hogy akkor lesz valódi élete, ha nem a négy fal között, hanem egy lakóotthonban él. Az édesanya esélyt szeretne adni lányának egy teljes életre, arra, hogy napi szinten közösségben legyen, az ő képességeihez mérten feladatokat kapjon, esetleg társat találhasson.

"Nekünk szülőknek is van életünk, és ez nem egoizmus, hogy „leadjuk” felnőtt gyermekünket egy intézménybe. Linda is tudja, hogy csak a négy fal között nem lehet élni, igénye van arra, hogy több emberrel legyen kapcsolatban, én pedig azt akarom, hogy legyen élete” – mondja az édesanya.

Mivel Linda kettős állampolgár édesapja révén, ezért jogosult a holland ellátási rendszert igénybe venni. Gabriella éppen most járt Hollandiában, hogy saját szemével lássa, ahova majd a lánya fog menni, ami egészen más, mint az itthoni lakóotthonok.

Itthon a legtöbb mozgássérülteknek szánt intézmény inkább napközi foglalkoztatásra vagy megőrzésre van kialakítva. Az édesanya szerint mindegyikkel az a fő probléma, hogy egyik sem biztosít Linda élete végéig helyet, mindegyik csak ideglenes megoldás lenne. Ezért került szóba Hollandia, ahol egy több oldalas elemzés alapján próbálják megtalálni a lánynak megfelelő intézményt, és most úgy tűnik, hogy sikerült is.

A holland intézmény, ahova Linda édesanyja nélkül fog költözni, olyan, mint egy kisebb falu száz lakóval, akik kilenc hálószobás házakban élnek együtt szinte családként. Mindenkinek saját szobája van közös nagy nappalival, több akadálymentes fürdőszobával és konyhával. A házakba gondosan válogatják össze hasonló értelmi szinten lévő lakótársakat. A falun belül van saját sütöde, központi konyha, biogazdaság állatokkal, szövő- és kerámiastudió, fa- és fémüzem, ahol a fogyatékkal élő emberek dolgozhatnak. Van egy nagy színháztermük, ahol minden reggel egy közös verseléssel, énekléssel kezdik a napot, mielőtt mindenki megy a napi feladata elvégzésére. A helyi önkormányzat pedig ép embereket is költöztet a helyre, hogy az integráció se maradjon el. Mivel az egész terület egy parkos környezetben van, vannak olyan városlakok, akik oda mennek sétálni, tehát az ottani lakók nincsenek eldugva az isten háta mögé. Mindezért cserébe anya és lánya vállalja, hogy havonta csak egy alkalommal lássák egymást, de még így is úgy érzik, hogy mindkettőjüknek ezzel tesznek a legjobbat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Kiss-Benedek József: A magyar kormány sohasem fogja beismerni, hogy kémeket küldött Ukrajnába
A körülmények azonban arra utalnak, hogy amit az ukránok állítanak, igaz lehet – mondja a biztonságpolitikai szakértő, aki három évtizeden át dolgozott a katonai hírszerzésnél. Mivel Ukrajnában hadiállapot van, az elfogott házaspár súlyos büntetésre számíthat.


Pénteken az Ukrán Biztonsági Szolgálat közleménye szerint lelepleztek egy magyar katonai hírszerzés által működtetett kémhálózatot, amelynek célja az ukrán védelmi rendszerek feltérképezése volt. Az ügynökség szerint a hálózat két tagját őrizetbe vették, és azt állítják, hogy közvetlenül a magyar hírszerzés megbízásából dolgoztak.

Az SBU szerint nemcsak az S–300-as légvédelmi rakétarendszerek pozícióira volt kíváncsi Budapest, hanem azt is vizsgálták, hogyan reagálna a lakosság, ha magyar katonák vonulnának be Kárpátaljára. A magyar kormány visszautasította az állításokat, lejáratókampányról beszél, és válaszként kiutasított két ukrán diplomatát, akik Szijjártó Péter szerint fedésben dolgozó ukrán kémek voltak. Az ukránok erre szintén kiutasítottak két magyar diplomatát. Igaz lehet az ukránok állítása, azaz valóban magyarok kémkednek Ukrajnában? Erről beszélgettünk Kiss-Benedek József biztonságpolitikai szakértővel, a Katonai Felderítő Hivatal nyugállományú ezredesével.

– Elképzelhető, hogy valóban magyar hírszerzők dolgoztak Ukrajnban?

– Úgy gondolom, hogy ennek van némi alapja. Különben miért utasított volna ki a külügyminisztérium két ukrán diplomatát? Elég nyilvánvalóan kémkedésről van szó, ami azt jelenti, hogy a magyarok indították, és ebben nagy valószínűséggel magyar nemzetiségű ukrán állampolgárok érintettek. Két fő, állítólag egy család, tehát férj és feleség. Őket őrizetbe vették. Folyik a kihallgatásuk, vagy tesznek vallomást, vagy nem. Nyilván hosszabb időn keresztül végezték ezt a tevékenységet, és az is valószínűsíthető, hogy egy jó ideje már figyelik őket az ukránok.

– Mennyire bevett dolog, hogy nem ellenséges szomszédos országba kémeket küldjön egy állam?

– Teljesen bevett dolog, gyakorlat.

– Az is lehet, hogy Magyarországon például szlovák kémek dolgoznak?

– Nem biztos, hogy szövetségen belül kémkednének, de Ukrajna nem szövetséges ország, és itt azért egy háborúban álló országról van szó. Ezzel kapcsolatban vannak hírigényei a magyar hírszerző szolgálatoknak is, akik ezt végrehajtották.

– Előfordulhat, hogy más NATO-szövetségesek is rádolgoznak az ukránokra?

– Nem hiszem, hogy ebben a stílusban dolgoznának, de mi szomszédok vagyunk. A NATO-n belül sem Portugália feladata az, hogy információkat gyűjtsön Ukrajnáról.

– Az ukránok szerint a kémhálózat tagjai azt is megpróbálták felmérni, hogyan fogadná a lakosság, ha esetleg magyar csapatok lépnének ukrán földre.

– Ez szerintem már inkább politika. Ez a politikai hírszerzés kategóriájába tartozik. Nyilván felmérik ezeket a dolgokat, politika megrendelésére a hírszerzés gyűjt olyen adatokat, amire a politika kíváncsi.

– De milyen céllal gyűjthet ilyen adatokat, hiszen a magyar kormány azt hangsúlyozza, hogy nem akarnak belesodródni a háborúba?

– Egy dolog az, hogy mit hangsúlyoz, egy másik dolog a valóság. A kommunikáció és a valóság nem feltétlenül esik egybe. Attól, hogy mi barátok vagyunk, attól még kíváncsiak lehetünk arra, hogy a másik oldal különböző dolgokat hogyan képzel el, pláne egy háborús helyzetben.

– Előfordulhat, hogy a valódi megrendelő nem is a magyar kormány?

– Azt nem hiszem, hogy ne a magyar kormány lenne a megrendelő.

– Vannak olyan spekulációk, hogy inkább orosz érdek ilyen módon kémkedni.

– Spekuláció lehet, de akik végrehajtották, az eddig nyilvánosságra került adatok alapján a magyar kormányhoz kötődnek, és nem máshoz.

Hogy aztán ezt a magyar kormány továbbadja-e, azt nem tudom, de a helyzet az, hogy itt inkább a magyar érdekeknek megfelelő adatgyűjtés folyik.

Nem hiszem, hogy nekünk kellene az ukránok ellen hírszerzési adatokat gyűjteni közvetlenül a határ mentén az oroszok részére, akik egyébként meglehetősen otthon vannak Ukrajnában.

– De nekünk mi érdekünk van abban, hogy olyan adatokat gyűjtsünk, hogy milyen fegyverzet található Kárpátalján?

– Szomszéd országról van szó, és azért kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi van ott pontosan. Jó, ha tudjuk, hogy mi van a szomszédos országban.

Ez a katonai hírszerzés feladata. Amiben benne van az is – ez teljesen természetes –, hogy érdekel bennünket, milyen haditechnikai eszközök vannak a határ túloldalán.

– Az elhárításnak viszont az a feladata, hogy a kémeket elkapja. Ez most itt megtörtént. Mi várható? Őket elítélik, vagy kicserélhetik valakikre?

– Ezt nem tudom megmondani, ezt majd a bíróság fogja kimondani, de szeretném megjegyezni, hogy Ukrajnában hadiállapot van. Ez a cselekmény, ha ez megtörtént, ha igaz, akkor kémkedésnek minősül, és hadiállapotban ezeket nagyon súlyosan büntetik.

– Egy olyan ország, amelyik jelenleg élet-halál harcát vívja egy hatalmas ellenséggel szemben, miért jelentene veszélyt ránk? Okos dolog-e kémkedni vele szemben?

– A kémkedés a második legősibb mesterség a világon, folyik az békében és háborúban egyaránt. Vannak szervezetek, amelyeknek ez a feladata. A hírszerzési szolgálatokat azért tartják, hogy információkat szerezzenek az ország érdekének megfelelően. Az elhárításnak meg az a feladata, hogy megakadályozza ezeket. Tehát ezek dolgoznak. Hogy most ez erkölcsös-e, az egy teljesen más kérdés. Ha a kormányzatnak szüksége van rá, akkor természetesen igen.

– Ezek szerint a magyar kormányzatnak szüksége volt ezekre az adatokra?

– Ha a magyar kormány hajtotta végre, és ez igaz, akkor nyilvánvalóan igen. Ha nem, akkor lehet, hogy egy fake news, és lehet, hogy csak az ország lejáratását szolgálja, ezt én most nem tudom megmondani.

– Korábban azt mondta, hogy amit eddig tud, abból arra következtet, hogy ez valószínűleg igaz lehet.

– Nagyon úgy néz ki, hogy ez igaz lehet azok alapján, amik megjelentek különböző hírügynökségeknél.

– Mi alapján gondolja mindenképpen, hogy igaz? Én például ezt nem tudnám kihámozni.

– Én ezen a területen dolgoztam több mint 30 évet, tehát körülbelül ki tudom hámozni, hogy mi az, ami érdekes, és

ezek az adatok, amikről itt szó van, beleillenek a képbe.

– De ezt az ukrán elhárítás is tudja, és adott esetben tud ilyen ügyet kreálni.

– Hogyne tudnának. Azért mondom, hogy ha igaz, és nem egy kreátum. Csak ha az elhárítás ezeket az embereket már figyelte, nem beszélve arról, ha beismerő vallomást tesznek, akkor azért nem biztos, hogy azt kell mondani, hogy ez nem igaz.

– A magyar fél be fogja valaha ismerni, ha valóban kémkedés történt?

– Nem. Nem fogja beismerni, de az az ukrán bíróságot nem hiszem, hogy befolyásolja. Meglátjuk, hogy az ukránok milyen bizonyítékot tesznek közzé. Ha vannak terhelő bizonyítékok, és azokat elfogadja a bíróság, akkor onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy mit mondanak a magyarok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Kicsoda Robert Francis Prevost, aki első amerikaiként lett pápa?
A 69 éves egyházfő reformszellemű, és jól ismeri a katolikus egyház megosztottságait. Latin-amerikai tapasztalata is fontos szerepet játszhat a folytatásban.


Már a bejelentés előtt is ünnepi hangulat uralkodott a Vatikánban: a Szent Péter téren összegyűlt tömeg lelkesen skandálta, hogy „Éljen a pápa!”

Robert Prevost, aki mostantól a XIV. Leó nevet viseli, 69 éves, és ő lett a 267. pápa, aki elfoglalja Szent Péter trónját. 1955-ben született az Egyesült Államokban, Chicagóban. Már gyerekként bekapcsolódott az egyházi életbe, ministránsként szolgált, majd 1982-ben pappá szentelték, írja összefoglalójában a BBC.

Pályafutása hamar nemzetközi irányt vett: harmincéves korában Peruba költözött, ahol az Ágoston-rendi misszió tagjaként kezdett dolgozni. Később érseki kinevezést kapott, majd Ferenc pápa püspökké nevezte ki Chiclayóban, egy évvel azután, hogy maga is elfoglalta a pápai széket.

Perui állampolgárságot is szerzett, és sokan ma is szeretettel emlékeznek rá, mint olyan emberre, aki szívügyének tekintette a peremre szorult közösségek támogatását, és fontos szerepet játszott abban, hogy közelebb hozza egymáshoz a helyi egyház tagjait. Bár érseksége idején Peruban is megjelentek az egyházat érintő szexuális visszaélési ügyek, egyházmegyéje határozottan tagadta, hogy Prevost bármilyen eltussolásban részt vett volna.

A konklávén részt vevő bíborosok mintegy 80 százalékát Ferenc pápa nevezte ki, így sokak számára nem volt meglepő, hogy egy olyan vezető került az egyház élére, aki közel áll hozzá szemléletben.

Prevostot világszerte jól ismerik az egyházi vezetők, hiszen korábban a Püspöki Dikasztériumot vezette – ez az egyik legfontosabb hivatal a Vatikánban.

Első beszédében meghatottan emlékezett meg elődjéről: „Még mindig a fülünkben cseng Ferenc pápa gyenge, de mindig bátor hangja, amint megáldott minket” – mondta, majd így folytatta: „Isten kezét fogva, egységben haladjunk előre.”

A választást megelőző napokban a bíborosok tanácskozásain már körvonalazódott, milyen vezetőt keresnek. Matteo Bruni, a Vatikán szóvivője így fogalmazott:

„Egy prófétai lelkületű pápát szerettek volna, aki nem zárkózik be, hanem képes kilépni és világosságot vinni egy kétségbeeséssel teli világba.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Erdő Péter elmondta, mit gondol XIV. Leó pápa megválasztásáról
Beszélt a megválasztás menetéről, a pápa névválasztásáról és arról is, hogy Ferenc pápa budapesti látogatása során többször személyesen beszélt a most megválasztott egyházfővel.


Robert Prevost bíboros pápává választása benne volt a levegőben, nem nagy a meglepetés, de annál nagyobb az öröm – nyilatkozta Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek az MTI-nek a pápaválasztás másnapján.

Megjegyezte, ezt bizonyítja, hogy az új pápa megválasztása gyorsan megtörtént.

Az esélyesek között számon tartott magyar bíboros kifejtette, a konklávén „egy-egy választási menet során felbukkannak nevek, és amikor nő a többség, benne van a levegőben, hogy alighanem ő lesz, aki megkapja a szükséges szavazatszámot”. A bíboros a piaristák egykori általános rendfőnöke, Tomek Vince mondását idézte, miszerint a konklávén minden szavazási menetnek külön lelke van.

Megjegyezte: a világsajtó sok mindenkit esélyesnek tartott, köztük Prevostot is, de nem szerepelt az elsők között.

„Azt hiszem, ebben a tekintetben nem nagy a meglepetés, de annál nagyobb az öröm”

– hangoztatta a pápaválasztó bíboros.

Erdő Péter elmondta, hogy Ferenc pápa budapesti látogatása alkalmával ő maga elég sokszor beszélgetett Prevost bíborossal, aki nem sokkal korábban került a vatikáni kúriára, és mindjárt felelősségteljes megbízatást kapott a püspöki dikasztérium prefektusaként.

A világ püspöki kinevezése több mint felét Prevost és munkatársai készítették elő, ami nagy áttekintési képességet igényel – emelte ki Erdő Péter.

Erdő Péter úgy vélte, az új pápa személye kapocs Észak- és Dél-Amerika között, mivel mindkét térségben jól ismerik, amiként Rómában is, ahol tanulmányokat folytatott, ledoktorált egyházjogból. Az Ágoston-rend általános főnökeként szintén széles nemzetközi elismertségre tett szert.

„Nem az állampolgársága, nemzetiségi hovatartozása, hanem inkább tapasztalati és emberi kapcsolati köre játszott szerepet”

– nyilatkozta a bíboros.

A XIV. Leó név választásával kapcsolatban, Erdő Péter kifejtette, hogy Prevost bíboros belső beszélgetésekben részletesen indokolta, miért így döntött.

Hangsúlyozta: az egyház társadalmi tanítását először nagy ívben XIII. Leó fogalmazta meg, és választ képviselt a kor legégetőbb problémáira, amelyek az ipari forradalomból, a munkások helyzetéből fakadtak. Mindennek a mély keresztény problematikáját az igazságosság kérdése képezte, és most XIV. Leó a mai világban is ezt érzi aktuálisnak.

A pápa úgy érzi, hogy a munkának az emberi méltósághoz való kapcsolatát, a munka értékét, az emberi kreativitást veszély fenyegeti, ami méltatlan körülményeket, a megbecsülés hiányát, kizsákmányolást jelenthet.

„További veszélyt képvisel, hogy az emberi munka feleslegessé válhat. A technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia számos munkahelyet helyettesít, és sok ember úgy érzi, tevékenységére, így rá sincsen szükség (..) pedig Isten üres embert nem alkot” – mondta Erdő Péter.

XIV. Leó pápa első beszédének első szava a béke volt: „Krisztus békéjének a gondolatával lépett fel, ami krisztocentrikus szemléletre utal, amely legitimitást ad a társadalomra és a nemzetközi közösségre vonatkozó szavainak”.

Erdő Péter emlékeztetett, hogy a béke szorgalmazása folytonosságot képvisel: nemcsak Ferenc pápa, hanem már XXIII. János Békét a földön kezdetű, 1963-as enciklikája is békét sürgetett.

Erdő Péter az MTI-nek elmondta, hogy a pápa május 18-i miséjén ismét a Vatikánban lesz.

(MTI)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Ruff Bálint: A hazai politika hosszú évtizedek után először ismét nyíltan titkosszolgálati műveletek színhelyévé vált
A politikai elemző szerint példa nélküli, ami az elmúlt 48 órában Magyarországon történt. Úgy véli, hogy már az események egymás utáni felsorolása is olyan, mint egy kémfilm szinopszisa.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. május 10.



Példátlannak tartja Ruff Bálint, ami az elmúlt 48 órában történt Magyarországon. A politikai tanácsadó szombaton posztolt a Partizánon látható heti elemzőműsora, a Vétó Facebook-oldalára az egyre nagyobbra dagadó ukrán-magyar kémbotrányról.

„Egészen elképesztő, rég nem látott események zajlanak hazánkban csütörtök óta. A hazai politika hosszú évtizedek után először ismét nyíltan titkosszolgálati műveletek színhelyévé vált. Ami az elmúlt 48 órában történt, az szinte példátlan”

- olvasható az írás bevezetőjében.

„Az ember csak kapkodja a fejét, és próbálja megérteni, mi is történik. És nincs egyedül, ha Ön sem érti teljesen – mert lehet, hogy soha nem is fogjuk pontosan tudni, milyen erők mozdultak meg az országban. Már az események egymás utáni felsorolása is olyan, mint egy kémfilm szinopszisa:

– magyar kémek leleplezése Ukrajnában;

– a magyar kormány reakciója;

– a TEK akciója;

– drónvadászat;

– a fél ország „idegenügynöközése”;

– kölcsönös kiutasítások;

– a Fidesz-propaganda csúcsra járatása.

Szóval itt tartunk most” – sorolja fel az elmúlt néhány óra eseményeit Ruff, aki ezután arra is kitér, mi lehet a célja a történéseknek.

„Nem is szeretném egy pillanatra sem azt állítani, hogy értjük, mi zajlik, de azt látjuk, mi indult el:

a kampány új, talán soha nem látott szintre lépett. Orbánék célja egyértelmű: a Tisza Pártot idegen ügynöknek beállítani, aki magyar érdekek ellen más országokkal szövetkezik.

Ilyen vádak legutóbb a magyar történelem legsötétebb napjaiban hangzottak el – és sajnos tudjuk, mi lett azoknak a napoknak a vége...” - írja a politikai elemző.

„A Tisza Párt bizonyos értelemben helyzeti előnyben van, mert nagyobb és elszántabb szavazóbázissal rendelkezik, mint a Fidesz. De ahogy már sokszor mondtuk: a Fideszt soha nem szabad leírni. A teljes kormányzati erőforrás birtokában próbálja megfordítani a kommunikációt – a többi, esetleg más országokból érkező „barátai” segítségéről nem is beszélve” - zárja a bejegyzést Ruff Bálint.


Link másolása
KÖVESS MINKET: