KULT
A Rovatból

Rohammentő – egy újabb Michael Bay-film, ami lehetne jó is, de inkább fáj nézni…

Hát eljött ez az idő is: Michael Bay rendezett egy filmet magának. A Rohammentőben van érték, meglepő módon nem is kevés, de hiába az ügyes alapötlet, ha a megvalósítást nem jó nézni.

Link másolása

Filmünk egy 80 perces dán drámának a 132 perces feldolgozása, amely az eredeti film zsánerét a háttérbe helyezi, és inkább ráfekszik az akcióra és a thrillerre. Tele van inspirációkkal, utalásokkal, mint például

a Michael Mann-féle Szemtől szemben remek bankrablós jelenetének megidézése, vagy egy-egy direkt utalás

A sziklára (nem a színész, hanem a film), és a Bad Boysra. Nos a két főbb probléma a fent említettekben keresendő. A Rohammentő indokolatlanul hosszú, ha nem is adunk alább a pusztításból, akkor is maximum 100 percben elmesélhető, a másik pedig Michael Bay személye.

Rendezőnk elért az önimádás olyan szintjére, hogy inkább fájdalmas, mint röhejes nézni. Nem viccelek, két egymást követő jelenetben is utalt saját filmjeire, amit már nem lehet vicces kikacsintásnak tekinteni a néző felé, itt komoly önismereti problémával állunk szemben.

Ezeken felül pedig a látványvilág még kevésbé hozza meg a néző kedvét, hogy beüljön még egyszer a moziba.

Roberto De Angelis operatőr a kézikamerával vagy a színészek arcában van premier plánban, vagy átváltunk egy nagytotál drón felvételre, amiben egy felhőkarcoló tetejéről repül le a drón iszonyatosan nagy sebességgel a földfelszín közelébe. Ez utóbbi még úgy ahogy látványos, csak Bay úgy használja, ahogy a robbanásait: gyakran, feleslegesen és teljesen öncélúan. Sok ilyen jelenettől, illetve a gyors vágásoktól megfájdul az ember feje is.

A felvételek egyébként nagyon ütősek, a robbanások, az autók alatt „elúszó” drónfelvétel, vagy Jake Gyllenhaal ördögi mosolya két milliméterről, de valahogy nem áll össze az egész egy koherens, élvezhető produktummá.

A vágás is nagyon bayes, gyors snittek, többször forgó kamera, néha inkább zavaró, mint látványos így a mozi.

Egy autósugratás esetében tizenhárom vágást számoltam össze, teljesen feleslegesen, extrém módon szétvagdosott a film. Értem, hogy ettől nő az adrenalin, pörgős a tempó, de nekem megtöri az akciót, ha nem látom rendesen mi történik. Lehet, hogy öregszem.

A történetről csak röviden írok, mert nem is lehet sokat. Danny és Will Sharp testvérek, akik egy csapattal együtt ki akarnak rabolni egy bankot Los Angelesben, előző inkább hivatásból, míg utóbbi kényszerből, ugyanis a felesége súlyos beteg és a veterán katonai biztosítása nem fedezi a kezeléseket. Így elkeseredettségében beszáll őrült tesója balhéjába, majd minden rosszul sül el, és

kénytelenek elkötni azt a mentőautót, amely azért a rendőrért jött, akit ők sebesítettek meg.

A mentős, akit elrabolnak, próbálja életben tartani a rendőrt, a főszereplőink pedig ebben támogatják, hiszen ha meghal, a nyomukba loholó zsaruknak nem lesz okuk, hogy ne törjék össze a rohammentőt. A feszültség működik, az akció működik, bár nem sokat látunk belőle, a szereplők jók, igazából csak a film, ami körülöttük van, az a kevés.

A színészekre nem lehet panasz: ez a Jake Gyllenhaal-show. Egy félőrült, kiszámíthatatlan pszichopata szerepében ripacskodik Jake, akit egy visszafogottabb Yahya Abdul-Mateen II egészít ki.

Jók voltak együtt, szórakoztató volt őket nézni,

a probléma inkább az, hogy mindkét főhős, vagy inkább antihős karaktere papírvékony. Ez igazából mindenkire elmondható a filmben: Yahya Abdul karaktere a film végén ugyan olyan lelkiismeretes, mint ahogy az elején megismertük, Jake ugyan olyan őrült a 130. percben, mint az elsőben.

Semmi karakterfejlődés. Mit várunk egy popcorn-mozitól? kérdezhetné az átlagnéző, és ebben igaza is volna, ámde a film mégis próbálkozik. Próbálják ezeket az amúgy annyira nem szerethető bankrablókat szerethetővé varázsolni, viszonylag sikeresen.

Drukkolni nem nagyon tudunk nekik, annyira nincs is idő megismerni karaktereinket, hiszen rohamtempóban halad a film,

a 10. percben már a félresikerült rablás képeit nézzük. Az egyetlen karakter, akire talán rá lehet fogni, azt, hogy reálisan ábrázolták, az elrabolt mentős: Eiza González Cam Thompsonja. A színésznő nagyon jó volt a szerepben, jól kiegészítette a keményfiúkat, és talán neki tudtunk drukkolni mindenféle rossz szájíz nélkül.

Nem állítom, hogy nem érdemes megnézni a filmet, ha valaki nagyon szereti Jake Gyllenhaal-t, akkor üljön be rá, mert nagyon szórakoztató a szerepében, vagy ha egy kis adrenalinra vágyunk, azért egy-két jeleneten jól lehet szórakozni.

Egyébként a viccesebb pillanatok a film legjobb részei,

amikor a két testvér éppen nem ordibál egymással, vagy mindenkivel, akkor még a párbeszédek is egész jók. A korhatárbesorolás, valószínűleg három nagyon kemény és véres jelenetnek köszönhető, amik szerény véleményem szerint teljesen kihagyhatóak lettek volna, és akkor talán több nézőt becsalogatna a mozikba a Rohammentő. A nem túl hívogató címmel és 18-as karikával kétlem, hogy aratni fog a mester legújabb robbantgatása. De ne legyen igazam.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: