MÚLT
A Rovatból

Bosszúvágyból és együttérzésből lett sorozatgyilkos: Pipás Pista, aki valójában nő volt

Már születési helye is baljós volt, mert Átokházán jött a világra, majd pénteken, 13-án hozták meg ellene a halálos ítéletet.


Kevesen tudták a szegedi tanyavilág rettegett gyilkosáról, Pipás Pistáról, hogy női mivolta elől menekülve vált férfivá.

A magyar 1920-as -30-as évek bővelkedtek súlyos bűnesetekben, elég csak a Léderer-Kodelka gyilkosságra vagy a tiszazúgi arzénos asszonyokra gondolni. Pipás Pistát, született Fődi Viktóriát, ha megpróbáljuk lefejteni történetéről a legendákat, vélhetően a saját szerencsétlen sorsa vezette oda, hogy segítsen asszonytársainak megszabadulni brutális férjeiktől, egyben beteljesítse bosszúját a férfinemmel szemben.

Számos sorozatgyilkosról derül ki utólag, hogy tetteihez valami szörnyű trauma vezette. Így volt ez az 1886-ban a Szeged melletti Átokházán (ma Ásotthalom) született Fődi Viktóriával is.

Bár életrajzi adatai meglehetősen ellentmondásosak, annyi biztos, hogy nyomorúságos körülmények között nőtt fel, írni-olvasni sem tanult meg, részeges apja rendszeresen verte a családot. A lányt alig tizenévesen cselédnek adták, és ugyancsak iszákos gazdája többször is megerőszakolta őt. Végül kenyéradója adta férjhez a kocsisához, özvegy Rieger Pálhoz, aki ugyanolyan durván bánt vele, mint bármelyik férfi eddigi életében. Viktória állítólag hat gyermeket szült, közülük csak egy lány maradt életben, őt is árvaházba adta. Amikor férje eltűnt az első világháborúban, napszámba ment dolgozni – férfiként, mert úgy gondolta, hogy könnyebben adnak neki munkát. Nem fogtak gyanút, mert az erős fizikumú nő rendkívüli munkabírásúnak bizonyult. Ekkor kezdődött Pipás Pista legendája. Az előélete körüli kételyeket csak növeli, hogy egyes források szerint halottnak mondott férje még az 1940-es éveket is megérte, és a gyilkos asszony pere idején újságíróknak azt mondta, hogy Fődi Viktória lusta, munkakerülő asszony volt, aki már együttélésük idején is keményen ivott, és ezért nem is bánta, hogy elhagyta őt…

Úgy beszéltek róla a tanyavilágban, mint a hajdani betyárokról. A pipázásra már cselédlány korában rászokott, és azt mondták, a helyi Kutyakaparó csárdában bármikor asztal alá itta a férfiakat.

De nemcsak a pohárral szégyenítette meg őket, hanem gyakran alaposan helyben is hagyta a neki nem tetszőket, kortársai úgy emlékeznek, hogy nemegyszer fél kézzel a földhöz teremtett egy-egy kocsmatölteléket. Aztán hamarosan ezeknél szörnyűbb tettekre is vetemedett.

Kétségtelen, hogy az ő „bérgyilkosságaira”, amelyeket ritkábban pénzzel, többnyire étellel-itallal fizettek ki, volt kereslet, hiszen a tanyavilágban nem volt ritka a hozzá hasonló sorsú nő. Az asszonyok annál is inkább egyre nehezebben viselték el dúvad férjeiket, mert a háború éveiben rájuk szakadt minden teher, és úgy érezték, több tiszteletet és jobb bánásmódot érdemelnek. Más eszközük pedig nemigen volt, hogy megszabaduljanak törvényes rabtartóiktól. Mivel korábban megesküdött, hogy bosszút áll minden részeges, brutális férfin, a férjeikre panaszkodó asszonyoknak felajánlotta segítségét. Tehát aligha volt nevezhető „hidegvérű bérgyilkosnak”.

Teltek az évek, és a környéken egyre több idősödő gazda lett öngyilkos.

A tanyavilág azonban kívül esett a hatóságok érdeklődésén, nem is keresték különösebben az öngyilkosságok okát, hiszen a szegénység, vagy a munkaképtelenné válás önmagában is lehet ok arra, hogy valaki ne akarjon tovább élni és a magasabb halandóságban sem volt semmi rendkívüli.

Végül 1932-ben a szegedi ügyészség kapott egy levelet, amelyben a névtelen bejelentő azt állította: az elhunytak nem önszántukból dobták el az életüket, hanem meggyilkolták őket. Szintén ez időtájt két járőröző csendőr egy családi veszekedésbe csöppent Szeged Alsóközpont egyik tanyáján. Itt, ahogy a korabeli Dél-Magyarország is megírta, egy Németh Veron nevű nő elmondta: „vadházastársától”, Vér Józseftől tudja: kilenc évvel korábban apósa, Dobák Antal volt átokházi lakos nem önakasztással elkövetett öngyilkosság következtében hunyt el, hanem „közvetlen hozzátartozói akasztották fel másokkal, 2 birkával és 100 liter borral felbérelve azokat.” . És jöttek az újabb névtelen levelek, amelyek már nemcsak gyilkosságokról, hanem tanyák felégetéséről is szóltak, bár ez utóbbiakra nem találtak konkrét bizonyítékot.

És rögtön meg is volt a gyanúsított Pipás Pista személyében. A két utolsó feltételezett áldozatot exhumálták és a boncolás kiderítette: ülő helyzetben fojtották meg őket, majd azt a látszatot keltették, hogy felakasztották magukat.

A félelmetes hírű Pipást végül az egyik áldozat özvegyének padlásán találták meg a csendőrök. Női mivoltára csak szegedi Csillabörtönben, a vizsgálati fogság idején derült fény, mert a férficellában nem volt hajlandó mosakodni, és rabtársai egy idő után nem tudták elviselni bűzét. A börtönorvos jelenlétében mégis csak megfürdették, így lepleződött le a gyilkos, akit előzőleg egykori férje nevén Rieger Pálként vettek nyilvántartásba.

Az 1933. januárjában tartott szegedi tárgyalás igazi „társasági és médiaesemény” lett. Akkora volt az érdeklődés, hogy a hallgatóságnak fönntartott, 150 koronás jegyeket azonnal elkapkodták.

A tárgyalást eredetileg egy kisebb teremben akarták megtartani, de a védelem kérésére mégis megnyitották a nagy esküdtszéki termet. Az ítélethirdetésről, amelyre január 13-án, pénteken került sor, így számolt be a Dél-Magyarország tudósítója: „Az esküdtszéki teremben ájulásig összezsúfolódott a hallgatóság, a folyosókon áttörhetetlen falanxot alkotott a tömeg.” Majd miután a vádlottak a teremben „leroskadtak a padra és magukba roskadva, némán várták az ítélethirdetést… a kívül rekedt tömeg megostromolni készült az ajtókat, a rendőrök csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták visszaszorítani őket”.

A tárgyaláson két gyilkosság szerepelt a vádiratban, a már említett Dobák Antal, és az 1919-ben meghalt Börcsök István ügye. Mindmáig nem derült ki azonban hitelt érdemlően, hogy valójában hányan végezték így Pipás Pista kezétől, aki mellett összesen hat bűntársát állították bíróság elé. A „férfiruhás hóhérasszony” nem tagadta tetteit.

Rieger Pálnét alias Pipás Pistát halálra ítélték, Dobákné életfogytiglani fegyházat, Börcsökné 15 évet, cinkosaik pedig 2-től 15 évig terjedő börtönbüntetést kaptak. A három fő vádlott ítéletét a fellebbviteli bíróság is helyben hagyta három hónappal később. Ekkor a Pipás már csak a Börcsök-gyilkosságot ismerte be, majd kijelentette: „Nem érzem magam bűnösnek abban, amit rám tettek. Nekem abból hasznom nem volt.”

Az ügyre jellemző, hogy máig tartja magát az a tévhit, mely szerint Pipás Pistát kivégezték, még azzal is megspékelték a legendát, hogy azzal a kötéllel akasztották fel, amelyet ő használt gyilkosságaihoz.

Ez azonban nem igaz. Miután nem járt sikerrel ügyvédjének az a törekvése, hogy védencét elmebetegnek nyilvánítsák, kegyelmi kérvénnyel fordultak a Kúriához. A legfelsőbb bíróság azonban ezt szeptemberben elutasította. A tanyavilág réme mégis életben maradt, ugyanis még az év karácsonya előtt maga Horthy Miklós kegyelmezett meg neki. Mint azt Veszelka Attila a Pipás Pista, az átokházi tanyavilág hóhéra című könyvében idézi, a Szegedi Ítélőtábla iratai között szerepelt egy jegyzőkönyv, ami a testület „kegyelmi tanácsának” döntéséről szólt.

„Rieger Pálné szül. Fődi Viktória vádlottra legfelsőbb kegyelem útján halálbüntetés helyett életfogytig tartó fegyházbüntetés állapíttassék meg, mert az általa elkövetett cselekmények óta eltelt hosszú idő (10, illetve 13 esztendő) és az a körülmény, hogy a bűncselekmények eszménye egyik esetben sem tőle származott, továbbá, hogy a meggyilkoltak feleségei által a vádlottal szemben tett anyagi ígéretek a vagyontalan, szegénysorban élő vádlottra csábítólag hatottak – ezt indokolttá teszik”

Elképzelhető, hogy ez késztette a Szegedhez amúgy is sok szállal kötődő kormányzót a kegyelemre, de az sem kizárt, hogy ebben szerepe volt egy Thaly Ida nevű tanítóképző-intézeti tanárnak, aki Rieger Pálné ügyében levelet írt a Kúria elnökének és – a Kúria közvetítésével – Horthy Miklósnak. Thaly Ida ugyanis évek óta bejárt bibliaórákat tartani a Csillagbörtönbe, hogy megpróbálja „a teljesen közönyös, állati sorba züllött embereket lelkileg emelni. A bűnök egész tömegével kerültem szembe, melyek elkövetői a legszigorúbb szemmel nézve is végtelenül szerencsétlen áldozatai voltak a kivert állat sorsásánál is szörnyűbb életkörülményeiknek” – idéz a levélből Veszelka Attila.

Thaly Ida bibliaóráin Riegel Pálné is részt vett, és a tanárnő elmondása szerint annyira fogékony volt szavaira, hogy egy idő után már az ő cellájában zajlottak ezek a beszélgetések. „Megdöbbenve vettem észre, hogy az újságok által megátalkodottnak hirdetett, s előttem is eddig konokul hallgató nő lába reszket, imádság közben pedig oly gyötrő zokogásban tört ki, hogy a többi fogoly könnyes szemmel, ámulva nézte ” – írta Thaly Ida, aki amúgy nem tett említést arról, hogy kegyelmet kérne a megtért bűnösnek.

Akárhogy is történt, a kormányzói gráciát követően Pipás Pistát átszállították a Budapesti Gyűjtőfogházba, ahol 1940. október 10-én halt meg.

Az átokházi rém története nemcsak a történészeket és a kriminológusokat foglalkoztatja. Ember Judit már 1983-ban dokumentumfilmet készített róla, amelyben Fődi Veronika lányát is megszólaltatta. 2013-ban mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház Pozsgay Zsolt Pipás Pista című darabját. Ásotthalom már évek óta kacérkodik azzal, hogy a település egyik turisztikai látványosságává teszi Pipás Pista emlékét. Legújabban Almási Tamás jelentette be, hogy thrillert készül forgatni a dél-alföldi sorozatgyilkosról, de történetében legalább annyira fontosak lesznek azoknak az asszonyoknak az indítékai, akik a Pipáshoz fordultak segítségéért.

2013-ban egy házaspár jelentkezett a Dél-Magyarországnál, hogy birtokukban van egy festmény Pipás Pistáról, amelyet Bődy Mária szentesi művész készített. A képet 1985-ben vásárolták meg, egy évvel azelőtt, hogy a művésznőt saját otthonában brutálisan meggyilkolták. Átokháza átka még egyszer lesújtott...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: