Pásztor Anna: „Ha nem sikerül, 70 évesen olcsó szexregényeket fogok írni”

1. Lars Trierként született Koppenhágában, 1956. április 30-án.

2. Nudista, zsidó, kommunista szülők nevelték fel, akik – ahogy von Trier fogalmazott egyszer – az otthonukban nem hagytak sok teret az érzelmeknek, a vallásnak vagy az élvezetnek.

3. A fiatal Lars gyermekkorában többször is nudista táborokban töltötte a nyaralását, és megjegyezte, ateista családban nőtt fel. Bár az apja zsidó volt, vallásos azonban aligha.

5. Gyerekként egy ifjúsági tévésorozatban (Hemmelig sommer) játszott, illetve néhány saját filmjében is szerepelt (A bűn mélysége, Járvány, Európa, A Birodalom).

6. A korszak két legfontosabb dán kommunista írója, Hans Kirk és Hans Scherfig gyakran látogatták von Trier gyermekkori otthonát, édesanyja pedig Bertolt Brechtet imádta (akinek hatása nyilvánvaló a rendező Dogville: A menedék című filmje alapján).

7. 19 évesen publikálta első cikkét egy helyi újságban. A cikk a festő és író August Strindbergről, valamint a festő Edvard Munchról szólt, illetve az ő megőrülésükről. Von Triernek ugyanis tetszettek az őrült, szenvedő művészek.

8. Az érettségi után a Koppenhágai Egyetemen filmelméletet, a Dán Nemzeti Filmiskolában pedig filmrendezést tanult. 25 évesen a müncheni Nemzetközi Filmiskolai Fesztiválon két díjat nyert a Nocturne (1980) és a Last Detail (1981) című rövidfilmjeiért. Egész estés diplomafilmje, az Images of Liberation pedig már moziforgalmazásba is került 1982-ben.

9. Fiatalkorában szarkasztikus tréfaként passzintotta oda a „von” előtagot a nevéhez, mivel a Dán Nemzeti Filmiskola hallgatói így hívták őt. Azóta folyamatosan használja is.

10. Számos híres rendező és színész fejezte ki elismerését von Trier munkássága iránt. Quentin Tarantino a Dogville: A menedék (2003) című filmjét említi a valaha írt legjobb forgatókönyvként, Paul Thomas Anderson azt mondta, hogy „bárhová elvinné Lars von Trier poggyászát”, Martin Scorsese a Hullámtörés (1996) című filmjét a ’90-es évek 10 legjobb filmje közé sorolta, Johnny Depp pedig így nyilatkozott egy dán filmmagazinnak: „Mondd meg von Triernek, hogy várom az ajánlatát, ha ő készen áll, én is készen állok.”

11. Soha életében nem járt az Egyesült Államokban. Ennek legfőbb oka egyébként, hogy halálosan fél a repüléstől.

12. Három színésznője is megkapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színésznő díját: Björk a Táncos a sötétbenért (2000), Charlotte Gainsbourg az Antikrisztusért (2009) és Kirsten Dunst a Melankóliáért (2011).

13. Steven Spielberg felajánlotta neki, hogy rendezzen filmet Amerikában, miután megnézte az Európa (1991) című filmjét, de von Trier elutasította a neki szánt forgatókönyvet.

14. Abban az évben, amikor elnyerte a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Arany Pálma-díját (a Táncos a sötétbenért), majdnem kihagyta az átadó ünnepséget. Annyi fóbiája van, hogy csak egy speciálisan felszerelt lakókocsiban tudta megtenni az odavezető utat.

15. Egy filmesekből álló csoporttal együtt segített létrehozni a Dogme 95 nevű kollektívát. A szervezet megállapodott abban, hogy bizonyos szabályok szerint készítenek filmeket, például csak kézi kamerákat használnak, és kizárólag eredeti helyszíneken forgatnak. Ő maga egyetlen Dogma-filmet rendezett, az 1998-as Idiótákat.

17. Szakított a második gyermekét váró terhes feleségével, Caecilia Holbekkel, és összeköltözött a (sokkal fiatalabb) bébiszitterükkel, Bente Frøgéval, akit 1997-ben szintén feleségül vett. Tőle két fia született, és 2015-ben váltak el.

18. Rendezett egy Oscar-jelölt alakítást is: Emily Watsonét a Hullámtörésben.

19. A tavaly novemberben elhunyt német színész, Udo Kier volt a lánya, Agnes keresztapja.

20. A Manderlay forgatása során a drámai hatás kedvéért levágtak egy szamarat; ez a cselekedet arra késztette többek között a színész John C. Reillyt is, hogy tiltakozásul kilépjen a filmből az állatokkal szembeni kegyetlenség miatt. A jelenetet még a premier előtt kivágták a filmből.

21. A 2004-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte az UNICEF „Cinema for Peace Award” díját. Azért kapta, mert szinte minden filmje olyan témákkal foglalkozik, mint az irgalom és az etika.

22. 2007 májusában (amikor éppen nekilátott volna az Antikrisztus forgatásának) arról számoltak be, hogy Lars depresszióban szenved, és lehet, hogy teljesen felhagy a filmkészítéssel.

23. A tervek szerint ő rendezte volna Wagner Ring-ciklusának négy operáját a 2006-os németországi Bayreuth-i Fesztiválon, de 2004-ben visszalépett a projekttől, mivel úgy érezte, ez meghaladná a képességeit, és nem érzi magát képesnek saját ambíciói megvalósítására.

24. Az egyik kedvenc filmje az 1940-es Philadelphiai történet.

26. Jobb keze ujjperceire az F, U, C, K betűket tetováltatta.

27. Tervezett Amerika-trilógiája soha nem teljesült be, mivel a Dogville: A menedék és a Manderlay után a harmadik film, amelynek címe Washington lett volna, végül nem készült el.

28. 2017 októberében, miután több tucat szexuális visszaéléses ügy indult a filmproducer Harvey Weinstein ellen, Björk a Facebook-oldalán közzétette, hogy egy dán filmrendező szexuálisan zaklatta. A Los Angeles Times bizonyítékot talált arra, hogy az énekesnő Lars von Trierről beszélt. A rendező tagadta, hogy szexuálisan zaklatta volna őt a Táncos a sötétben forgatásán során. Von Trier nyilatkozata után Björk további vádakat tett közzé a rendező ellen személyes Facebook-oldalán.

29. 2022 augusztusában von Triernél Parkinson-kórt diagnosztizáltak. Akkor azt nyilatkozta: „Egy kis szünetet tartok, és kitalálom, mit tegyek, de remélem, hogy az állapotom javulni fog. Ez egy olyan betegség, amit nem lehet eltüntetni; a tünetekkel viszont együtt lehet élni.” 2025. február 12-én a Zentropa producere, Louise Vesth az Instagramon keresztül jelentette be, hogy von Triert a betegség miatt egy gondozóintézetbe szállították.

30. 2023 augusztusában von Trier az Instagramon közzétett egy kritikus bejegyzést az F-16-os vadászgépek Ukrajnába történő szállításával kapcsolatban, és a bejegyzését azzal zárta, hogy „az oroszok élete is számít!” Két nappal később újabb bejegyzést tett közzé ugyanott, amelyben azt írta: „Minden szívdobbanásommal támogatom Ukrajnát! Csak a nyilvánvalót mondtam ki: hogy minden élet számít ezen a világon!”

Fekete Giorgio, a Carson Coma frontembere a Telex műsorában beszélt arról, hogyan élte meg a választási kampányt és a rendszerváltást, milyen következményekkel járt a zenekar számára a kormánykritikus kiállás, és hogyan tervezik a folytatást. Az énekes elmondta, a kampány heteit egy sporteseményhez hasonlóan követte, annak ellenére, hogy előzetesen megfogadta, nem fogja így tenni. „Hát megfogadtam magamnak azt, hogy nem fogok belecsúszni abba, hogy úgy követem ezeket a híreket, mint a kedvenc foci csapatomat, a Torino-nak a dolgait követném, de hát abszolút belecsúsztam” – ismerte el. Hozzátette, hogy a mai napig előbb nézi meg a hírértesítéseket reggel, mint a barátaitól kapott üzeneteket.

A választás előtti időszakot Fekete szerint komoly szorongás is kísérte, mind a személyes életét, mind a zenekar karrierjét illetően. Elmondása szerint több forgatókönyvet is elképzeltek arra az esetre, ha a Fidesz maradna hatalmon, különösen egy „igazi kihívóval szembeni” győzelem után. Úgy vélte, a zene egy nehezebben megakadályozható pálya, de voltak félelmeik.

Elmondta, hogy a környezetében sokan fontolgatták a költözést egy esetleges Fidesz-győzelem után, most pedig többen a hazatérés lehetőségét mérlegelik. Az énekes elárulta, a választás estéjét és a megelőző Rendszerbontó Nagykoncertet is külföldről követte, amit élete egyik legnagyobb FOMO-élményének nevezett. A választás másnapján felkelni szerinte szürreális érzés volt, és még napokig tartott benne a félelem, hogy a hatalom valahogy megpróbálja elvenni a győzelmet. „Nincs meg az -amit most így kezdem belengedni magam -, hogy érezzem, hogy lehet, hogy holnap jobb lesz, mint ma. És ez egy ilyen nagyon durva lélekállapot” – mesélte.

A zenekar politikai szerepvállalásával kapcsolatban úgy látja, a fiatalok elsősorban azért fordultak a politika felé, mert elegük lett abból, hogy hülyének nézik őket. Bár kaptak visszajelzéseket, hogy a dalaik, különösen az LMBTQ-tematikájúak, segítettek a rajongóiknak, Fekete szerint a kormánykritikus dalok írása az elmúlt években anyagilag nem volt kifizetődő.

A zenekar a jövőben egyfajta lezárásra készül, amit egy alkotói döntésnek nevezett. El akarják kerülni az önismétlést, de a rendszerkritikus dalaikat továbbra is játszani fogják a koncerteken - ígérte.

Visszatekintve az elmúlt évekre, Fekete elmondta, a közéleti szerepvállalásuknak konkrét következményei lettek. A hírhedt „mocskos fideszezés” a Fishing on Orfűn után ugyan nem érte őket közvetlen retorzió, de a koncertlemondások gyakorivá váltak. „Már eleve nem igazán hívnak mondjuk városi rendezvényekre” – mondta. Felidézett egy esetet, amikor egy augusztus 20-i fellépésüket mondták le az utolsó pillanatban azzal az indokkal, hogy a polgármester más zenekar mellett döntött. Beszélt a backstage-ben uralkodó paranoiáról is, mivel tudomásuk szerint a tavalyi fesztiválszezonban bárhol bekamerázhatták az öltözőket.

Az énekes szerint voltak vörös vonalak, amiket nem léptek át: soha nem vállaltak fellépést pártpolitikai rendezvényen, és nemet mondtak az MCC Fesztiválra is. Ugyanakkor elismerte, hogy a NER annyira átszőtte a kulturális életet, hogy szinte lehetetlen volt elkerülni. Egy Várvölgyön tartott koncertjük kapcsán, ahol Mészáros Lőrinc cégeinek logói domináltak, elmondta: „Nagyon nehéz ebben eligazodni, eldönteni azt, hogy az ember hanyadik lépése az, ami a NER-nél ér véget”.

Felidézte a Bayer Zsolttól kapott támadásokat is. Az első, róla szóló cikk címe az volt: „Tudatosan politizál és stróman akar lenni a Carson Coma frontembere”. A Sziget Fesztiválon viselt „A homofóbok buzik” feliratú pólója után is kapott egy cikket, amit még aznap este, a fesztivál területén olvasott el a zenekarral. „Ez a konstans félelem az azért szörnyű, és nagy pszichológiai károkat okozott azért szerintem mindegyikünkben” – fogalmazott. Arra a kérdésre, mit üzenne ma Bayer Zsoltnak, csak annyit mondott: „Azt, hogy már nem olyan vicces”.

A zenekart ért hátrányok között említette, hogy a Petőfi Rádió gyakorlatilag letiltotta őket, és csak a választás után kezdték el újra játszani a dalaikat.

Az NKA-pályázatokkal kapcsolatban elmondta, az elmúlt 7-8 évben összesen körülbelül 15 millió forint támogatást kaptak, ami a kiadásaiknak csak egy töredékét fedezte. Eközben az európai turnéjukra, ami a külföldön élő magyarokat célozta, nem kaptak pénzt. Fekete Giorgio szerint a Liszt Intézetek sem segítették őket szállással a turné során, ami szerinte már a „kicsinyes kategória” volt.

Az énekes kemény szavakkal illette azokat az előadókat, akik a választás előtt nagy összegű NKA-támogatásokat vettek fel.

Később, a műsorvezető visszakérdezésére elismerte, hogy a kifejezés talán nem volt elegáns, és a jövőben inkább a gyógyulásra, nem pedig az elégtétel keresésére szeretne fókuszálni. „A következő időszakban a saját egyéni fejlődésemben egy kitűzött cél, hogy ne azzal foglalkozzak, hogy elégtételt kapjak, hogy ezt a bántást visszaadhassam, hanem hogy inkább el tudjon kezdeni gyógyulni ez az egész”.

Azt is elmondta, a kormánykritikus kiállásuknak voltak előnyei is, de a mérleg végén a legfontosabb számára a tiszta lelkiismeret.

A választás óta a Petőfi Rádió játszási listáján kívül nem tapasztaltak nagy változást, és nem is várnak hátbaveregetést. Az interjú végén szóba került a Bánkitó Fesztivál jövője is. Fekete meglepődve értesült arról, hogy a fesztivált a Művészetek Völgyének fenntartója viszi tovább, amit az az Oszkó Natália vezet, aki a brüsszeli Liszt Intézet vezetőjeként lemondta a koncertjüket.

A zenekar a NER-korszakot lezáró dalát – ami egyben az élményeik feldolgozása is lesz, és amelyről már írtak a lapok egy korábbi, iratmegsemmisítésről szóló verziója kapcsán – a szeptember 4-i Budapest Parkos koncertjükön tervezi bemutatni, ami „A rendszerváltás megünneplése” címet viseli.

VIDEÓ: A teljes interjú

Matthew Rhys az utóbbi években csendben, de magabiztosan újra a reflektorfénybe lépett, és úgy tűnik, mostanra megtalálta azt a közeget, ahol igazán jól érzi magát. A streaming-sorozatokban. A Widow’s Bay című új széria pontosan ilyen terep: egy baljós hangulatú, kisvárosi misztikus történet, amely egyszerre próbál ijesztő, elgondolkodtató és meglepően humoros lenni.

A történet egy New England partjainál fekvő apró szigeten játszódik, amely első pillantásra tipikus, kissé elfeledett kisváros benyomását kelti. A helyi polgármester, Tom (Rhys) ambiciózus tervekkel próbálja felrázni a közösséget és fellendíteni a turizmust. Ennek érdekében egy riportert is a szigetre hív, hogy pozitív képet fessen a helyről. A gond csak az, hogy Widow’s Bay múltja korántsem makulátlan és úgy tűnik, a jelen sem lesz az.

Már a nyitójelenet világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy karakterdráma bontakozik majd ki. Egy sűrű, baljós köd ereszkedik a szigetre, és benne nyomtalanul eltűnik egy helyi halász. Ez a klasszikus horroralaphelyzet könnyen átcsúszhatna klisékbe, de a sorozat meglepően visszafogottan kezeli a természetfelettit. Nem tolja azonnal az arcunkba a válaszokat, inkább apró jelekkel, fokozatosan építi fel a feszültséget.

A sziget múltja ugyanis tele van sötét történetekkel: sorozatgyilkosok, kannibál szekták és különféle megmagyarázhatatlan események hagytak nyomot a közösségen. Ez a háttér folyamatosan ott lebeg a jelen történései felett, és egyre nehezebbé teszi Tom számára, hogy fenntartsa a józan ész látszatát.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem választja szét élesen a realizmust és a misztikumot. Ehelyett a kettőt finoman egymásba csúsztatja, így a néző folyamatos bizonytalanságban marad: vajon tényleg történik valami természetfeletti, vagy csak az emberek félelmei torzítják a valóságot? Ez a megközelítés sokkal hatásosabb, mint a direkt ijesztgetés, és erősen emlékeztet a Midnight Mass nyomasztó, vallási és közösségi témákat boncolgató hangulatára.

Murai érzékenyen bánik a tempóval: hagyja lélegezni a jeleneteket, miközben folyamatosan adagolja a feszültséget. A ködbe burkolózó vidék, a csendes utcák és a zene együttese egy olyan félelmet keltő, mégis magával ragadó világot teremt, amely könnyen beszippantja a nézőt.

A zene külön említést érdemel. Nem tolakodó, mégis végig jelen van, és finoman erősíti a jelenetek hangulatát. Hol nyugtalanító, hol melankolikus, de mindig pontosan tudja, mikor kell megszólalnia. Ez az aprólékos hangulatépítés az, ami igazán kiemeli a sorozatot a hasonló produkciók közül.

Ebben nagy szerepe van az alkotónak, Katie Dippold, akinek korábbi munkái meglehetősen vegyes képet mutatnak. A The Heat vagy a Parks and Recreation bizonyítják, hogy kiváló érzéke van a ritmusos, karakterközpontú humorhoz, még ha más projektjei nem is mindig sikerültek jól. Itt azonban úgy tűnik, sikerült megtalálnia az egyensúlyt: a humor nem rombolja a feszültséget, inkább emberközelibbé teszi a karaktereket. Rhys pedig nagyon ügyes időzítéssel igazi vígjátékszínészi vénáját és bemutatja.

A mellékszereplők szintén hozzájárulnak ehhez az élményhez. Bár még csak az évad elején járunk, már most több érdekes történetszál bontakozik ki, amelyek később komoly szerepet kaphatnak. A kérdés csak az, hogy a sorozat képes lesz-e ezeket megfelelően kibontani, vagy elveszik a saját rejtélyeiben. Könyörgöm ne legyen ez is egy újabb Lost, vagy Kiút! Az első epizód hangulata erősen idézi a Sthephen King-féle A köd világát, míg a második rész már inkább az 1408-as szoba klausztrofób, pszichológiai horrorát hozza. Ez a váltakozó tónus izgalmas, de egyben kockázatos is: hosszú távon csak akkor működik, ha a sorozat képes egységes irányba terelni majd a történetet.

A legnagyobb kérdés az, hogy ez a gondosan felépített feszültség és rejtély vajon hova fut ki. Ha sikerül megtartani az egyensúlyt a humor, a dráma és a horror között, akkor könnyen az év egyik meglepetéssorozata lehet. Ha nem, akkor csak egy újabb érdekes, de végül kifulladó próbálkozás marad a sok közül.

Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!