2016-ot írtunk. Kezdő újságíróként dolgoztam egy ismert magyar hírportálnál, ahol - mivel aznap épp mindenki ezen pörgött - összegeznem kellett a riói olimpia legviccesebb beszólásait. Jól emlékszem, mit nyilatkozott akkor Szilágyi Liliána, mert ezen röhögött a fél szerkesztőség.

“Éreznem kell, meg kell tanulnom nem letiltani az érzelmeimet” - ilyesmiket mondott akkor a göndör hajú, ártatlan tekintetű lány a medencében. Bevallom, kicsit talán én is forgattam a szememet rajta.

“Jaj, kislány, ez nem Oravecz Nóra énidő-kurzusa!” - valami ilyesmit gondolhattam, ha gondoltam bármit is az ügyben. Mégsem csatlakoztam a röhögőkhöz. Nem szeretek hangosan cinkelni másokat, legfeljebb egy picit, belül, csendben mulattatni magam velük, ez azonban maradjon az én a magánügyem.

Öt év telt el azóta, és ma örülök, hogy még ott és akkor sem nevettem ki az úszónőt. Most, hogy nagyobb szeletet kaptunk az igazságból, joggal szégyenkezhetnek, akik akkor vihorásztak. Még akkor is, ha ma már nem tennének így.

Liliánáról kiderült: minden egyes szót a megfelelő helyre pakolt ezekben a nyilatkozatokban. Minden mondatának mázsás súlya volt. Minden szavával precízen oda szúrt, ahová kellett, csakis önvédelemből.

Az ügyben hamar felálltak a frontok, zászlót bontottak az ilyenkor szokásos kommentelői trollhadseregek. A legtöbben Liliána mellett foglalnak állást, őt sajnálják, neki küldenek bátorítást. Ám ahogy az lenni szokott, megjelent a másik oldal is. Tőlük idéznék most néhány kiragadott, de tipikusnak mondható kommentet.

Nagyszerű, ha téged mindez nem érint! Csakhogy a szomszédodat már érintheti. Minden évben közel kéttucat nőt gyilkolnak meg ebben az országban. Minden ötödik lány nő fel olyan családban, ahol az apja veri az anyját. A nők átlagosan 35 (!) verést szenvednek el, mielőtt segítségért fordulnak. Te meg spagettit ettél. Egészségedre!

Gondolj bele, mennyit érnek egy olimpikon szavai abban az országban, ahol a közszereplők zöme szélsőségesen megosztó, a sportolók azonban mindkét (vagy inkább minden) oldal ünnepelt hősei. Aztán abba is, vajon hogyan kerülne napvilágra az a rengeteg szemét, ami mérgezi a közös, társadalmi tudatalattinkat, ha valaki nem világítaná át, nem hozná felszínre ezeket a ügyeket? Ha nem vállalná egy-egy ismert ember a személyes érintettségét, egy ilyen kiállás minden ódiumával, minden lehetséges következményével együtt?

Valóban logikusabb lenne, ha Liliána a vallomását követően elbújna egy kő alá, és nem reagálna a felkérésekre? Elmondta: azért most állt a nyilvánosság elé, mert - hosszú évek után - most képes beszélni arról, ami vele történt. Amint ezt írom, szembejön velem egy cikk címe: “Megfojtotta egy férfi Ököritófülpösön a feleségét.” Látod, általában a szemed sem rebben az ilyesmi hallatán, annyira hétköznapi hír.

Kérlek, mondd, kik haknizzanak inkább a különböző celeb- és politikussimogató műsorokban, akik ennél fontosabb ügyet képviselnek? Másrészt nehéz elhinnem, hogy bárki roadshow-nak éli meg a traumáiról való nyilvános kitárulkozást. Pláne, ha közeli családtag is érintett bennük. Kálvária - talán inkább ezt a szót kerested rá.

Valóban nem. Ezt a bíróság tiszte lesz eldönteni, nem többmillió önjelölt igazságügyi szakértőé, a vádlottat pedig - mint minden esetben - megilleti az ártatlanság vélelme. Én mindenesetre nem látom, hogy Liliána bármit bizonygatni akarna. Látom viszont a testbeszédét, a könnyeit, és látom - pontosabban csak olvasom - a másik oldalról érkező stílust és reakciót is. De gondolj bármit is, az, hogy muszáj körberöhögnöd, már önmagában is elég beszédes. Ennyi objektivitással jól tetted, hogy nem a jogi pályát választottad. Már csak az ügyvédet nem kéne előadnod.

Tudjuk, kedves Torrente, “minden nő k.va, kivéve az anyámat”. Csak egyszer tennéd a kezed a szívedre és kérdeznéd meg önmagadtól: ki volt az a személy az életedben, aki miatt egy fiatal, önmagát képviselő nőt azonnal degradálnod kell? Ki frusztrált téged ilyen rettenetesen? Az első szerelmed? A húgod? Az anyád? Esetleg az apád, aki már gyerekkorodban elültette a fejedben ezt a mantrát? Még jól járt a világ, ha ezt a vicsorgó szörnypofát csak az interneten mutogatod, és nem élőben adod elő a környezetednek. A probléma része vagy, ami ellen fel kellett szólalni.

Ezt Liliána védelmében írod. Viszont az apukáról nem tudjuk, nárci-e, te meg nem vagy pszichológus, csak egy internet-előfizető, aki olvasott pár cikket a csúnya, gonosz, démoni “nárcikról” egy női magazinban. Hiszen köztudottan a nárcisztikus az új pszichopata a konyhapszichológiában. Gondolom, a kissé kocka ismerőseidet is előszeretettel diagnosztizálod autistaként. Akinek épp rossz napja van, az nálad garantáltan borderline-os, aki kétszínű, az skizofrén, aki bizalmatlan, az meg paranoiás. Mi lenne, ha meghagynád ezeket a fogalmakat az avatott szakembereknek? Ha a bántalmazó kifejezést használod rá, akkor is tökéletesen érteni fogjuk.

És a csúcsok csúcsa, a legjellemzőbb komment:

Épp akkora “kamugép”, hogy a karrierjét, a jó hírnevét, a családi, baráti viszonyait teszi kockára azzal, hogy kiáll, és elmondja a maga igazságát.

Azzal, hogy többek közt épp az ilyen kommentelők céltáblájává teszi magát, amilyen te is vagy. Azzal, hogy hajlandó magát lelkileg szélsőségesen lecsupaszítani a nyilvánosság előtt, hogy átadja az üzenetet.

És van itt még valami, amit fontos lenne megértened. A bántalmazott általában nem hangos. A bántalmazott nem rohangál, mint a Gyalog galoppban, hogy “Elnyomnak, segítség, elnyomnak!”

Általában ezer anyagi és érzelmi szál fűzi ahhoz, aki bántalmazza. Pénzügyi, fizikai, lelki függésben él. Mélyen kötődik az élete fölött uralkodó tekintélyszemélyhez. Ahhoz, aki eldönti, aznap éppen kijár-e neki az ütlegelés, vagy elég lesz egy laza pofon is. Már ahhoz is idő, távolság, gyógyulás és terápia szükséges, hogy évek múltán el tudja mondani, mi történt.

Bármilyen hihetetlen, a bántalmazott általában még szereti is azt, aki bántja. Különösen igaz ez a gyerekre, aki a bántalmazó szülő mellett nő fel - mert mégis, hogy az istenbe ne kötődne a gyerek a gondozójához?!, még akkor is, ha az rendszeresen lilára veri. Ilyenek a gyerekek.

Aztán ez a gyerek majd eltölthet 20 évet terápiában, amíg megpróbálja szétszálazni, meddig tart a fegyelmezés, és hol kezdődik a szeretet. Mi a jogos büntetés, és mi az indokolatlan bűntudatkeltés.

Tudod, néha még én, a harmincas éveimben járó szerző is utálom magamat azért, amit otthon kaptam. Mert szeretem, és akkor is szerettem azt, akitől kaptam.

Tudom, milyen dermedt az ember, milyen tehetetlenséget él meg. Hogy a bántalmazás köréből kilépni szinte képtelenség. Hogy elmondani, mi zajlik az emberben, akár gyerekként, akár felnőttként mérhetetlen szégyenérzettel tölt el - hiába más szégyenét hordozzuk.

Emberfeletti elszántság kell hozzá, hogy ezekkel az érzésekkel szembemenve megszakítsuk a kapcsolatot valakivel. Hát még, hogy mindezt el tudjuk mondani, fel tudjuk vállalni a nyilvánosság előtt.

Egyszer talán még ti, kedves kommentelők is el fogjátok.