SZEMPONT
A Rovatból

Lovasi: a többségnek annyit üzen a hatalom, nincs szükség rád

A Kossuth-díjas zenésszel a mai magyar közhangulatról, a Kiscsillag megkomolyodásáról és a Fishing on Orfűről beszélgettünk.


Lovasi András az egyik fő viszonyítási pont a hazai könnyűzenében. Szövegírói stílusa és dalai a mai napig számtalan zenekart inspirálnak, és annak is súlya van, ha nem a szűken vett szakmájához kapcsolódó témákban nyilatkozik. Ennek megfelelően nemcsak az általa megálmodott Fishing on Orfű fesztivál sikereiről és a Kiscsillagról, illetve a Kispál és a Borzról kérdeztük, de például arra is kíváncsiak voltunk, mit gondol a társadalmunk jelenlegi állapotáról és az egyre mélyülő Budapest-vidék szakadékról.

– A húszas éveid elején jártál a rendszerváltás idején. Hogyan élted meg az országban zajló eseményeket?

– Túlzottan sosem voltam benne a politikai-közéleti dolgokban, az mindenesetre tény, hogy a Kispál és a Borz tulajdonképpen a rendszerváltás nyertesének számít. Bár 1987 óta léteztünk, de az első években még nemigen koncertezhettünk, mert ez mindenféle bonyolult engedélyekhez volt kötve. Persze egy-két helyre azért eljutottunk, összességében viszont alig játszottunk Pécsen kívül. 1989-90 után viszont elhárultak az akadályok, így látványosan megnőtt a fellépési lehetőségeink száma. Ha azt nézed, hogy 1991-ben már lemezünk is megjelent, szerintem ez akkoriban relatíve gyors befutásnak számított más vidéki zenekarokhoz képest.

Ráadásul a nyilvánosság csatornái is kitágultak: például egyszer a Fekete Lyukban próbáltunk, amikor bejött a Geszti egy tévéstábbal, és egy hét múlva már ott találtuk magunkat egy milliós nézettségű műsorban. Aztán ez a dolog persze visszarendeződött, és kialakult az úgynevezett kereskedelmileg eladható, valamint az „alternatív” szcéna. Mindenesetre volt egy időszak, amikor a később mesterségesen az utóbbi kategóriába sorolt zenekarok is simán lehetőséget kaphattak az országos médiában. Ez a lehetőség aztán sokáig egyáltalán nem létezett, majd a Petőfi rádió irányváltása hozta vissza valamennyire.

lovasi2

Mervai Márk fotója

Névjegy

Lovasi András 1967-ben született Pécsen. 1987-ben alapította a Kispál és a Borz zenekart, amely pár éven belül az egyik legnépszerűbb hazai együttessé vált. Búcsúkoncertjüket 2010-ben tartották a Sziget Fesztivál nagyszínpadán, de három évvel később bejelentették, hogy évi egy tematikus koncertre visszatérnek a Fishing on Orfű fesztiválon. Tavaly első három lemezük dalait játszották, idén az életmű középső része kerül sorra, jövőre pedig az utolsó albumok és az azóta született számok.

2005 óta a Kiscsillag frontembere is, akikkel rövid idő alatt szintén bekerült az országos élvonalba. Eddig négy nagylemezt készítettek, a legutóbbi tavaly márciusban jelent meg Szeles címmel. Emellett tagja még a Budapest Bár énekesi társulatának, gyakori vendég a Csík Zenekar fellépésein, illetve Lovasi és a Véletlen néven Lackfi János megzenésített verseit is énekli.

Elvált, két lánya van. Munkásságáért 2010. március 15-én Kossuth-díjat kapott, a magyar könnyűzenében eddig legfiatalabbként, alig 43 évesen.

– Milyennek látod ma az általános közhangulatot Magyarországon?

– Azoknak a hangulata, akiket közelebbről ismerek, egy szóval is kifejezhető: szar. Mármint akkor, ha egyáltalán még itthon vannak. A legrégebbi barátaim, akik végigkísérték az életemet, az utóbbi néhány évben szinte kivétel nélkül külföldre költöztek.

"
Mondhatnám azt is, hogy bizonyos értelemben magányos vagyok.

Szerencsére a szüleim és a rokonságom még a közelemben vannak, de a gyerekeim például hosszú távon nem hiszem, hogy helyben képzelnék el a jövőjüket. És most nem feltétlenül az országra gondolok, hanem adott esetben csak Pécsre. A nagyobbik lányom például már Pesten él, csak a kisebbik lakik velem, valószínűleg ő se sokáig. Azt hiszem, az igazi tragédia nem is a külföldre költözés, hanem a magyar vidék pusztulása, ami az utóbbi évtizedben nagyon látványosan zajlik.

lovasi_juhaszlaszlo

Juhász László fotója - Forrás: Wikipédia

Ez a tendencia már a nagyvárosokat is elérte, nyilván az egyetemi leépítésekkel párhuzamosan. Szerintem leginkább ennek köszönhető, és nem mondjuk Tarlós érdeme, hogy Budapesten ekkora lett a pezsgés az elmúlt néhány évben. Egyszerűen aki él és mozog, mind ide tette át a székhelyét – akár a munkalehetőségek, akár a kulturális élet miatt.

Amikor nagyjából 20 éve felmerült, hogy én is felköltözzek, még nem láttam semmi értelmét. Mondván az egész város mocskos, tele van dugókkal, a kocsmák meg ugyanolyanok, minek jönnék? Ma viszont azt gondolom, hogy sokkal jobb itt élni, mint bárhol az országban.

Most ott tartok, hogy szinte többet vagyok már itt, mint Pécsen. Pest lényegében olyan, mint egy növény legszebb virága, ami kiszívja az energiát és életerőt a talajból, vagyis az ország többi részéből. Aztán persze ha egyszer majd kimerül a tápanyagforrás, akkor az egész növény elhal.

– Szerinted mi a vidék legnagyobb problémája?

– Úgy tűnik nekem, hogy bizonyos részekről teljesen le is mondtak. A Fideszben 2010 után egyedül az Ángyán-féle vidékfejlesztési koncepció volt a szimpatikus, ami kimondottan a kis- és középbirtokosoknak kedvezett volna. De hamar kiderült, hogy ennek nincs jövője, az akkor kialakulóban lévő nagytőkés-nagybirtokos rendszer fog győztesként kikerülni a párharcból. Ez aztán még jobban felgyorsította a vidék pusztulását. Van néhány kis sziget, vannak tenni akaró emberek, őket jól meglátogatja a Borbás Marcsi, a többi néma csend, maximum közmunkában gazolgatnak kicsit az árokparton. A fiatalok hülyék lennének ottmaradni, ha van bármi ambíciójuk az életben, gazdasági menekültek lesznek Budapesten, vagy valahol az EU-ban.

– Mi a helyzet a te szűkebb közegedben, a könnyűzenében?

– Ezen a téren azért pozitív folyamatok is érzékelhetők, főleg Budapest már említett virágzása miatt. Szerintem sosem működött még ennyi zenekar a fővárosban, mint most. Nagyon jó az utánpótlás, például amikor nemrég basszusgitárost kerestünk a Kiscsillagba, hat jelentkezőt hallgattunk meg és mindannyian kiválóak voltak. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt szerintem maximum egyet találtunk volna, vagy annyit se. Szóval ilyen szempontból nincs ok panaszra, 2014 a magyar popzenében hosszú ideje az egyik legígéretesebb év volt.

lovasi4

Huszár Boglárka fotója

– Mekkora szabadságot ad neked az átlagemberekhez képest, hogy zenélésből élhetsz?

– Hogy meg tudok belőle élni, az leginkább annak köszönhető, hogy lassan 30 éve a pályán vagyok, és írtam rengeteg dalt, amit szerencsére játszanak is. A bevételeim egyre nagyobb részét egy ideje már nem az élő fellépések, hanem a jogdíjak teszik ki. Amit a koncertezéssel keresek, az nagyjából elég a napi költségek fedezésére, de ha csak erre hagyatkozhatnék, egyáltalán nem tudnék előre tervezni. Régebben azon röhögtünk, hogy ha bárki kidőlt volna a zenekarból egy komolyabb betegség miatt, nagyjából két-három hónap után kis túlzással mind éhen haltunk volna. Ma már jobb a helyzet ilyen szempontból, talán egy évre elegendő tartalékom is van, és ez mindenképp ad egyfajta szabadságot.

– Többször is nyíltan exponáltad már magad a médiában a kormány valamely döntése ellen tiltakozva, legutóbb épp a jogdíjak kapcsán. (Az üres adathordozókból befolyó összeg 25 százalékát vonták el egyoldalúan, részletek ITTa szerk.) Mi az a pont, amikor úgy érzed, hogy muszáj megszólalnod?

– Ez tipikusan olyan dolog volt, amikor a zenészek megosztottságát kihasználva toltak le valamit a szakma torkán, bármifajta egyeztetés nélkül. Pedig még a kormány politikájával amúgy egyetértők közül is mindenki elítélte. Gondolj bele:

az egész ahhoz hasonlít, mintha bemennének a szobádba, kinyitnák a zoknis fiókodat, kivennék belőle a félretett pénzed egy részét, és azt mondanák, hogy akkor ezt most elviszik. Mit lehet erre mondani? „Oké, és az alsógatyám nem kell?”

Az a baj, hogy tényleg mindenhol ott vannak. Kiss Tibi is kitért rá a vele készült interjúban, hogy bármennyire is akarod, nem tudod kihúzni magad.

Pedig én nem szeretném, hogy a nappalimban és a hálószobámban is politikusokkal kelljen szembesülnöm. Van tévém, de azt ki is lehet kapcsolni, ha úgy akarom. Viszont ha azt látom, hogy olyan jogszabályokat hoznak, amelyek folyamatosan beleszólnak a magánéletembe és elveszik a pénzemet, de nekem ettől nem lesz jobb, akkor előbb-utóbb akaratlanul is betelik a pohár. Egyébként is van véleményem, de általában nem érzem szükségét, hogy a nyilvánosság elé tárjam. De ebben az ügyben eljött a pont, amikor azt mondtam, hogy eddig és ne tovább. Persze nem voltak illúzióim, hogy úgyis keresztül fogják vinni. Viszont ha senki nem emelt volna szót ellene, az csak még inkább bátorította volna őket, hogy folytassák a lenyúlást – hiszen akad még ott pénzt, ahonnan ezt elvették.

lovasi5

Pozsonyi Roland fotója

Ez a vicc írja le legjobban Lovasi szerint a magyar társadalom állapotát

Egy család éppen otthon vacsorázik, amikor bekopogtat hozzájuk egy csavargó. Megkérdezi, bejöhet-e, de senki nem válaszol, így beljebb megy. „Ehetek kicsit a levesből?” – kérdezi, de erre se kap választ, úgyhogy szed magának. Erre vérszemet kap és odaszól a családfőnek: „És a kedves lányát esetleg elvihetem egy körre?” Szintén senki nem ellenkezik. Végül amikor a feleséget is megpróbálja bevonni a buliba, csak feláll az apa, hogy „Na azt azért nem kéne!” Mire a legkisebb fiú megszólal: „Te viszed ki a szemetet!” Merthogy csendkirályt játszottak.

A politikusok szerinte ugyanígy ránk telepedtek, és folyamatosan csodálkoznak rá az egyre meredekebb dolgokra: „Jé, ezt is szabad? Ezt is szabad?” Amit simán megtehetnek a társadalmi ellenállás hiányában, azt meg is teszik. Ha nem szól oda nekik senki, maguktól aligha fogják abbahagyni, és csak még tovább durvul a helyzet.

– Te vagy az egyik legtermékenyebb magyar szövegíró, talán senki más nem képes ilyen régóta ennyire gördülékenyen alkotni. Soha nem csömörlöttél meg az elmúlt évtizedek során?

– Nyilván voltak és vannak is nehezebb időszakok, de ez kifelé nem látszik. Azt gondolom, hogy a dalszövegírás alapvetően ugyanúgy iparművészet, mint például az épületszobrászat. Amikor egy lemez anyagán dolgozom, akkor reggelente olyankor is rákényszerítem magam, ha semmi kedvem nincs hozzá. Legfeljebb csak ülök és járatom az agyamat, aztán valami ötlet majd csak jön. Vannak rá különféle technikák, hogy ösztönözzem magamat, mostanra sikerült egész jól elsajátítanom őket. Egyébként erős a szelekció, rengeteg olyan szövegem is születik így, amit második nekifutásra már nem találok olyan jónak. Ezeket vagy tovább csiszolom, vagy egyszerűen kidobom őket, ha tényleg nem ütik meg az általam felállított mércét.

– A legutóbbi Kiscsillag-lemez több szövegében is erősen ironikus, odamondós hangot ütsz meg, ami ezelőtt nemigen volt jellemző rád. Miért éppen most mozdultál ilyen irányba?

– Ennek kevésbé voltak aktuálpolitikai okai, inkább azért váltottunk, mert az ezt megelőző albumot nem igazán szerettük. Ugyanis olyan volt, mint amikor egy zenekar elkezdi túlzottan komolyan venni azt a képet, amit saját maga számára talált ki. Tehát

"
voltaképpen egy mesterséges szerepet erőltettünk magunkra.

Ezzel akartam szakítani, és csinálni egy olyan lemezt, ami nem egy vicces szerepjáték. Hát ez lett belőle.

Ki találja meg, a tavalyi lemez talán legmélyebb dala:

És összehasonlításként a Megjöttünk a nőkért című szám a harmadik albumról:

– A közönségnél hogy csapódott le a zenekar megkomolyodása?

– Azt látjuk, hogy jól érzékelhetően idősödnek, aminek minden bizonnyal köze van a váltáshoz. Bár az is közrejátszik, hogy a mostani tizenévesek egyre kevésbé hallgatnak gitárzenét. Ez most egy ilyen időszak, majd lesz más, gondolom...

– Idén már január végén elfogyott minden bérlet a Fishing on Orfűre, és néhány héten belül valószínűleg teljes teltház lesz. Mekkora út vezetett idáig szerinted?

– A Fishing on Orfűnek már a kiindulópontja is az volt, amihez a mai napig tartjuk magunkat. Szerettünk volna egy barátságos, családias fesztivált, amit a későbbiekben sem fogunk tömegesíteni. Lényegében felismertük a saját korlátainkat azzal, hogy kijelentettük: ez az egész akkor tud olyan maradni, amilyennek elképzeltük és megszerettük, ha nem növeljük az igényekkel párhuzamosan a befogadóképességet.

Ehelyett azt a célt tűztük ki, hogy a fix számú jegyet és bérletet lehetőleg adjuk el már elővételben. Nyilván a Glastonbury szintjét sosem fogjuk elérni, vagyis azt, amikor a fellépők bejelentése nélkül is órák alatt összejön a teljes telt ház. De azt gondolom, hogy az idei így is nagyon szép eredmény. Így belegondolva nem tudok más fesztiválról idehaza, ami már hónapokkal hamarabb teltházas lenne...

Persze egy ilyen szituációban elkerülhetetlen, hogy egyesek kiábránduljanak. Olyan ez, mint mikor valakinek hirtelen befut a kedvenc zenekara: míg azelőtt kényelmesen odabattyogott a koncert napján jegyet venni, most egyszerre azt veszi észre, hogy sorozatban lemarad róluk. Nekünk is rengetegen írnak, hogy évek óta jártak Fishingre, és idén először nem jutott nekik jegy. Nyilván érthető a csalódottságuk, de sajnos nem nagyon tudunk ezzel mit kezdeni, hiszen a lehetőség adott volt már decembertől.

Teljes Kispál-koncert a 2010-es Fishingről, még a feloszlás előtt:

lovasi8

Az idei felállás sajtófotója

– Mekkora részben tartod a fesztivál népszerűségét személyes sikernek, illetve mennyiben köszönhető vajon a Kispál összeállásának?

– Mivel az én koncepciómra épül, kétségtelenül jól esik a hiúságomnak. Természetesen benne van a Kispál újjáalakulása is, de eleve ez volt vele a cél. Ha úgy nézzük, a zenekar tulajdonképpen egy eszköz volt a fesztivál népszerűsítésére, de ha megkérdezed a tagokat, senki nem fogja azt mondani, hogy eszköznek érezte magát az én fesztiválos céljaimhoz. Mondjuk egyikünk sem tervezte a zenekarból, hogy 4 évre rá már újra játszunk. Ha nincs az, hogy a Kispi meg a Ricsi elkezdtek együtt próbálni csak úgy, nekem se jut eszembe ez a koncepció, de így meg benne volt a levegőben, nem kellett sokat erőlködnöm, mindenki azonnal igent mondott.

És abban, hogy van ez a három koncert, vastagon benne van az, hogy a Fishingen van, hogy ott lehet. Szerintem ez a helyszín, ez a közönség a lehető legjobb nekünk. Sokkal inkább, mint ha mondjuk a Sportarénában csináltuk volna a visszatérést. Pedig ha az orfűi bulira fél évvel korábban már nincs jegy, ki lehet következtetni, hogy akár két-három teltházas arénakoncertre is simán lenne kereslet. Nem kell magyaráznom, hogy ez mennyivel több pénzt jelentene, de ez legyen a mi bajunk. Szerencsére így sincs okunk panaszra.

– Mennyire vagy bizakodó a könnyűzene jövőjét illetően?

– A budapesti pezsgés biztató, de hiába az egész, ha közben a vidéki koncertezési lehetőségek egyre csökkennek. Vagy mondok egy másik példát. Szép dolog, hogy a Cseh Tamás programmal végre támogatják a fiatal zenekarokat, de arról nem beszél senki, hogy összesen úgy 1,3 milliárd forintot vontak el tőlünk, aminek alig a felét költik a programra. Vajon a többinek mi lett a sorsa? Engem igazából ez érdekelne.

Az is nagy kérdés, hol találhatnánk piacot azoknak a produkcióknak, akik esetleg tényleg fellendülnek a támogatás következtében. A hazai színtér nagyjából telített, ennél sokkal több elsővonalas előadót nem tud befogadni. Marad a külföld, de a magyar könnyűzene exportálására hosszú távú koncepció kéne. Annak pedig, hogy Magyarországon kulturális területen egy ilyet végig lehessen vinni, a reménysugara sem volt meg soha a rendszerváltás óta.

Ahhoz arra lenne szükség, hogy ne a feltétlen lojalitás legyen az elsődleges káderválogatási szempont, hanem a kreativitás, a szervezőkészség, a civil kurázsi. Ha anno a kilencvenes évek elején konszenzus lett volna a kultúra, az oktatás, az egészségügy hosszú távú céljaiban, és az odavezető út építésében, ma pont látnánk annak az eredményeit. Ennek most még a távoli lehetőségét sem látom, csak a teljes káoszt, és a meg-megújuló ötletelgetést, átszervezést, újabb átszervezést.

"
Mintha mindig lecserélnénk a fedőt a leves felett, és azt hinnénk, ettől jobb lesz. Nem lesz jobb.

lovasi6

Pozsonyi Roland fotója

lovasi7

Csákvári Péter fotója

– Az elvándorlás és az általános pesszimizmus csökkenésére van esély szerinted?

– Nem látok semmi okot, amitől ez megfordulna. A Fidesz vezérkarához közel álló gazdasági vállalkozók gyakorlatilag minden potenciális erőforrást kisajátítottak maguknak a következő évtizedre. Hogy ezzel mit kezdenek, azt nem lehet pontosan tudni. De több mint valószínű, hogy az én szűkebb környezetemnek például nem származik majd előnye belőle.

– Azért összességében szeretsz itt élni?

– Persze, szeretek, nem véletlenül vagyok még itt. De miért kell mindig azt mondani, hogy ennek ellenére? Egyáltalán minek politikáról beszélni? Az a baj, hogy mint mondtam, ha akarom, ha nem, ebbe ütöm a fejemet. Ha pályázok, ha koncertezek, vagy ha csak kiteszem a lábam az utcára. Sőt, most már a zsebemben is turkálnak. Pedig k*rvára nem akarok velük foglalkozni. A saját közegemben nagyon jól érzem magam, bőven akadnak olyan szép pillanatok, amelyek miatt megéri itt maradni és tovább csinálni. De még ideálisabb lenne a helyzet, ha olyan közeg venne minket körbe, ami nem rontja el rendre ezeket a pozitív pillanatokat.

Néhány évvel ezelőtt Spanyolországban nyaraltam a gyerekekkel, és pár nap alatt teljesen hozzászoktam ahhoz, mennyivel kedvesebbek ott az emberek úgy általában. Aztán miután hazajöttünk, elmentünk egy plázába, ahol abszolút minősíthetetlen hangnemben rám dörrent egy tipikusan besavanyodott eladó valami semmiségért. Először nem értettem, miért nem tudta kicsit kedvesebben mondani. Utána viszont rájöttem, hogy ha én is napi tizenkét órát robotolnék ennyi pénzért, és nekem is ennyire kilátástalan lenne a sorsom, valószínűleg pont ugyanilyen bunkó módon viselkednék. Mindig azt hallani, hogy legyünk vidámak és optimisták, de ehhez az kell, hogy legalább egy távoli pontot láss az életedben, amiért érdemes. Ha valaki azt látja, hogy maga körül az emberek jutnak egyről kettőre azzal, hogy elvégzik becsületesen a munkájukat, annak nyilván jobb kedve lesz, mert azt gondolja, hogy ez majd rá is vonatkozik.

Ehelyett az általános tapasztalat az, hogy vagy felkapaszkodsz az aktuális pénzosztó hálózatra, és a lojalitásodért cserébe kiemelkedhetsz a hasonló képességűek közül, vagy olyan makacs, kitartó és tehetséges vagy, hogy azért valami összejön, de egy olyan ellenséges közegben, ami miatt logikus, ha egy idő után elhúzol innen.

Aki meg nem elég kitartó, elszánt és tehetséges, nem születik a felsőbb körökbe se, de nem is akar, vagy tud segget nyalni, annak egyet tud csak üzenni ez a mostani leosztás: Nincs szükség rád.

És mivel ma Magyarországon az emberek többségének ennyit tud csak üzenni az uralkodó osztály, nyilván nem annyira vidámak, meg pozitívak az alantvalók.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Csepeli György: Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt
A professzor szerint a megfélemlítés kis falvakban működhet, de a városokban nem ér célt. A politikai ügyek mögött szerinte más cél is lehet.


Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

a megfélemlítés csak korlátozottan lehet eredményes.

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

Csepeli szerint azok is fenyegetve érezhetik magukat, akik állami, önkormányzati vagy egyházi intézményekben dolgoznak.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Szerinte a fenyegetések célja elsősorban az, hogy a kormány hívei úgy érezzék, a hatalom kézben tartja az irányítást.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szőlő utcai javítóintézet ügye kapcsán kilátásba helyezett „megtorlás” sem egy átgondolt stratégia része – véli Csepeli –, inkább a kormánypárti szavazóknak szóló üzenet.

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

A Budapest és Pécs Pride példája alapján úgy látja, ezek a fenyegetések hatástalanok maradtak,

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Farkas András: A Tisza és a Fidesz nyugdíjtervei nagyjából ugyanannyiba kerülnek, de az igazságtalanságokat csak az egyik orvosolná
A Tisza terveivel jobban járnának a szegényebb nyugdíjasok, a 14. havi nyugdíjnak viszont óriási politikai húzóereje van. A baj az, hogy a nyugdíjrendszer 2035-re már így is fenntarthatatlanná válik, pedig az unióban nálunk költik a legkevesebbet nyugdíjakra.


Fél évvel a választások előtt a kampányígéretek elérték a nyugdíjasokat is. Nem lebecsülendő választói tömb, sokan vannak, el is dönthetik a választást. A Tisza párt által kidolgozott rendszerben az átlag alatti nyugdíjasokra koncentrálnak leginkább, legalább részben próbálják reparálni a nyugdíjrendszer igazságtalanságait. A Fidesz erre reagálva bejelentette, hogy ők bevezetnék a 14. havi nyugdíjat.

Mindkét javaslat nagyjából 600 milliárd forintba kerülne, kérdés melyik a vonzóbb a szavazóknak. És persze, hogy miből lesz minderre pénz, főleg hossútávon, a magyar nyugdíjrendszer ugyanis jelenleg is a fenntarthatatlanság felé halad, amit 2035-re, vagyis alig tíz éven belül el is ér, ha semmi sem változik. Farkas András nyugdíjszakértővel beszélgettünk.

– Ha a Tisza és a Fidesz nyugdíjasoknak tett ígéreteit nézzük, melyiknek mi az előnye és hátránya, mennyire megvalósíthatóak?

– Mindegyik megvalósítható, és a nyugdíjasok mindegyiknek örülnének. Attól függ, mennyi pénzt sikerül előteremteni ezekre az intézkedésekre. A TISZA Párt javaslatában a legfontosabb elem, hogy ne lehessen 120 ezer forintnál kisebb öregségi nyugdíjat kifizetni. Ez nagyon sok embernek segítene: jelenleg körülbelül 186 ezer ember kap 120 ezer forint alatti nyugdíjat. A 120 és 140 ezer forint közötti sávban lévőknek speciális plusz emelést adnának, a többieknek maradna a rendes inflációkövető emelés, távlati ígérettel, hogy kormányra kerülés esetén felülvizsgálnák a nyugdíjemelés eljárását is. Emellett minden nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, 200 ezer forint értékű SZÉP-kártyát kapna, a 250 és 500 ezer forint közötti nyugdíjaknál pedig 100 ezer forintos SZÉP-kártya járna. Van több kisebb, kevesebb embert érintő javaslat is, például az ápolási díjak megduplázása. A lényeg viszont:

ha összeadjuk a TISZA javaslatait, nagyjából annyiba kerülnek, mint egy tizennegyedik havi nyugdíj.

Amikor először írtam a TISZA javaslatairól, megkérdeztem az olvasóimat, miért nem inkább a 14. havi nyugdíjat javasolják, amelynek egyszerűbb és erősebb a politikai húzóereje. Ezt a Fidesz felismerte, és bedobta: legyen 14. havi nyugdíj. Korábban ellenzékből is próbálkoztak ezzel, tehát nem idegen tőlük ez az eszköz. A 14. havi nyugdíj esetén három kulcskérdés van. Az első: be tudjuk-e építeni rendszeres elemként a nyugdíjrendszerbe, tehát minden évben járna-e. Ha igen, jön a második probléma: minden évben meg kell találni körülbelül 600 milliárd forintot, és ez az összeg az inflációval nőne. A harmadik: ha egyszerűen lemásoljuk a 13. havit, akkor a nyugdíjrendszer feszültségein nem enyhítünk, legfeljebb a nyomást csökkentjük, mert nem nyúlunk hozzá érdemi elemekhez. Ez önmagában nem ér fel egy nyugdíjreformmal.

– Lehet másképpen is bevezetni a 14. havi nyugdíjat?

– Például úgy, ahogy a lengyelek, ahol pár éve van 14. havi juttatás, és azt a mindenkori átlagnyugdíjnak megfelelő, egységes összegben fizetik. Tehát nem a saját nyugdíj összegével azonos a pluszhavi juttatás, mint a 13. havinál, hanem fix összeg. Ha Magyarországon egységesen, mondjuk 250 ezer forintban állapítanánk meg, mivel nagyjából ennyi most az átlagnyugdíj, és 2,4 millió jogosulttal számolunk, az 600 milliárd forintba kerülne. Ugyanannyiba, mintha „átmásolnánk” a 13. havit a 14. havira, viszont

sok méltányossági problémát kezelne, mert minden olyan nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, és ez a nyugdíjasok kétharmada, jól járna, és arányosabbnak érezné a rendszert.

A magasabb nyugdíjúak sem járnának rosszul, hiszen ők is plusz 250 ezer forintot kapnának. Tehát lehet úgy is adni a 14. havi nyugdíjat, hogy a rendszer méltánytalanságai enyhüljenek, és ne sértse a magasabb nyugdíjjal rendelkezőket sem. Ha ezeket sikerül megoldani, akkor a 14. havi nyugdíj rövid távon pozitív intézkedésként jelenhet meg. Hosszú távon viszont minden járulékfedezet nélküli plusz juttatás a finanszírozási gondokat növeli.

Már most is az a fő probléma, hogy a magyar nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága nagyjából 2035-ig látszik biztosítottnak.

Ha pedig ráteszünk évi 600 milliárdos költségvetési igényt, a fenntarthatósági gondok korábban jelentkeznek.

– A hogyanról egyelőre Lázár János is csak annyit mondott, hogy dolgoznak rajta...

– „Keményen dolgoznak.” Ezen valójában nem kell sokat dolgozni: valószínűleg a felső vezetés döntésére várnak.

Ha az lesz a döntés, hogy a 13. havit másolják, az érdemben nem segít a nyugdíjasokon, de óriási politikai húzóereje lesz, ezt nem szabad elfelejteni.

Ahogy a 13. havi is nagyot szólt 2022-ben, amikor először egész havi összegben, a választások előtt két hónappal bevezették. Most is választások előtt állunk. Ha be akarják vezetni, akkor azt 2026 márciusáig van értelme kifizetni. De ahogy mondtam, az igazán támogatható megoldás az lenne, ha a szegényebb nyugdíjasok többet kapnának, mint a magasabb nyugdíjúak.

– Honnan lehet pénzt előteremteni erre?

– A TISZA bejelentette, hogy hatalomra kerülés esetén újra megnyitnák az uniós pénzcsapokat, ami nagy összeget hozhat, belendítheti a növekedést, és ha beindul a gazdaság, lesz pénz sok mindenre. Ez logikus felvetés. A Fidesz esetében, mivel náluk van a költségvetés, és azt írnak bele, ami a politikai céljaiknak megfelel, egy jövő márciusi 14. havi nyugdíj 600 milliárdos igényét simán beírhatják; legfeljebb nő a költségvetési hiány, amivel majd a választások után foglalkoznak.

Összességében Magyarország költi a legkevesebbet nyugdíjakra az Unióban.

A magyar GDP 7,45 százaléka a nyugdíjköltségvetés. Ebből az öregségi nyugdíjakra, azaz a klasszikus nyugdíjakra, a Nők40-re és a hozzátartozói ellátásokra körülbelül 6,5 százalék jut. Ez messze a legalacsonyabb uniós arány, miközben az átlag 10,9 százalék. A 7,45 és a 10,9 százalék közötti különbség jelenleg nagyjából 3000 milliárd forintnyi mozgásteret jelezne, ha az lenne a politikai szándék, hogy legalább az uniós átlagot elérjük. Van mozgástér, de ez politikai prioritás kérdése. A döntéshozóknak viszont meg kell tervezniük, hogy mely területekről csoportosítanak át, hogy a nyugdíjakra többet fordíthassanak.

– A 2022-es választáson a Fidesz inkább egyszeri intézkedéseket jelentett be, például az adóelengedést. Az is megterhelte a költségvetést. Ha most a 14. havi nyugdíjat jelentik be, azt nemcsak 2026-ban, hanem 2027-ben, 2028-ban is ki kell fizetni.

– 2022-ben a 13. havi nyugdíjat vezették be teljes összegben, ami azóta is jár. Ugyanilyen terhelést jelentene most pluszban a 14. havi. Ha a 14. havi 600 milliárd forintja túl sok, azt lehet „szeletelni”, többféle formában bevezetni és kommunikálni. Ilyenkor nagyobb politikai-kommunikációs kötéltánc kell, de kisebb összegű pluszjuttatást is lehet pozitívan eladni. Nem tudjuk, mit terveznek, majd kiderül. Szerintem 600 milliárd forint előteremthető a költségvetésből, mert ez 2,4 millió szavazót érint azonnal kedvezően. Képzelje el:

2026 januárban 3,6 százalékkal emelik a nyugdíjakat (ez szerepel a költségvetési törvényben), utána februárban kifizetik a 13. havit, márciusban pedig jöhetne egy 14. havi bármilyen formában.

Ez erős, gyors egymásutánban érkező pluszjuttatás-sorozat, ami sok, még bizonytalan nyugdíjast gondolkodóba ejthet.

– Ez feladja a leckét a TISZA-nak: az ő rendszerük szofisztikáltabb, de a 14. havi nyugdíj sokkal könnyebben kommunikálható, erősebb húzóerejű.

– Nem is értem, a TISZA miért nem ezt dobta be, hiszen egyszerűbb. Most már nem mondhatják, hogy ők is 14. havit akarnak; ragaszkodniuk kell az egyébként okos javaslatcsomaghoz. Erősen kell hangsúlyozni, hogy ez sok szegény nyugdíjasnak tartósan segít, nem csak egyszeri pluszhavi ellátmány.

Ha például 120 ezerre emelnék a minimálnyugdíjat, az minden hónapban segítene a kisnyugdíjasokon, és a mélyszegénységből is „kiszedi” a nyugdíjasok egy részét, nagyjából egyhatodát.

Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Ha ezt kommunikálják, lehet esélyük, mert nagyjából ugyanannyit költenének rá, mint egy 14. havira. Érdemi eltérés költségoldalon nincs. A feladat: hogyan lehet egy nagyon egyszerű és bizonyítottan erős politikai húzóerejű pluszhavi nyugdíjjal szemben érvényesíteni egy szofisztikáltabb, átgondoltabb javaslatcsomagot. Nehéz játék lesz.

– Mennyire esik latba egy ilyen nyugdíjígéret a választásoknál?

– A 2022-es tapasztalat az, hogy erőteljesen számított. Tizenöt éve a nyugdíjas társadalom kétharmada baloldali szavazó volt. Most körülbelül 25–30 százalék lehet TISZA-szavazó, a többi fideszes. A baloldaliak pedig szinte eltűntek, mert nincs baloldali párt. A friss mérések mutathatják a pontos arányokat, de 2022-ben erőteljesen nőtt a Fidesz támogatottsága az idősek körében, és bár azóta ebbe már beleharapott a TISZA, a 25–30 százalék azonban még mindig csak a fele annak, mint amennyi a Fideszé. Ha ezt most megdobják a 14. havi nyugdíj ígéretével, nagyon komoly feladat lesz a TISZA számára az idősek körében fordítani.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Pokoli lángok Százhalombattán: így küzdenek meg a tűzoltók a finomító-tüzekkel
Az olajfinomítóknál keletkező tüzek eloltása nehéz és veszélyes munka, amelyhez speciális eszközök kellenek. A százhalombattai olajfinomítónál már korábban is voltak kisebb tüzek, amelyekkel a tűzoltóknak meg kellett birkózniuk.


Hétfő éjjel tűz keletkezett a Mol százhalombattai Dunai Finomítójának AV3-as üzemében. A létesítményi tűzoltók az elsők között érkeztek, majd érdi, törökbálinti, fővárosi és szigetszentmiklósi egységek csatlakoztak. A lángokat rövid időn belül lokalizálták; személyi sérülésről nincs hír, az okokat vizsgálják – közölte a katasztrófavédelem.

A helyszínen hab- és vízágyúk dolgoztak, miközben a vármegyei műveletirányítás koordinálta a beavatkozást. Pest és Komárom–Esztergom vármegyéből mobil laborok mérték a levegő összetételét, és segítették a helyszíni döntéseket.

Kívülről nézve talán érthetetlennek tűnhet, hogy „miért tart ilyen sokáig” az ilyen tüzek eloltása. Ennek oka, hogy

előbb meg kell állítani az utánpótlást, a túl gyors, kontrollálatlan víz- vagy habsugár szétszórhatja az égő anyagot, és a láng szándékos „megtartása” is taktika lehet, amíg el nem zárható a forrás.

A legfontosabb lépés az anyagáramlás megszüntetése. Szelepeket zárnak, egységeket választanak le. A nyomás alatti gőzöket és gázokat biztonságosan a fáklyára vezetik, ahol a fáklyarendszer égeti el. Inertizálnak, vagyis nitrogénnel vagy más inert gázzal kiszorítják az oxigént. Ezeket az üzemeltető mérnökeivel lépésről-lépésre, közös döntéssel hajtják végre a szakemberek. Amíg a technológia „lecsendesedik”, a tűzoltók kívülről hűtenek és terjedésgátló habszőnyeget tartanak fenn.

A szénhidrogén-tüzeknél a víz önmagában nem olt.

A könnyebb fázis a vízre úszik, és tovább ég. A tűzoltók ezért vastag, stabil habréteget építenek. A hab leválasztja az üzemanyag felszínét az oxigénről, hűti a felületet, és megakadályozza a gőzök újragyulladását. Nagy térfogatárammal juttatják ki, gyakran úgynevezett víz- és habmonitorokkal, amelyek több ezer–tízezer litert pumpálnak ki egy perc alatt, illetve magasból oltó eszközökkel. Folyamatos külső vízhűtéssel védik a szomszédos tartályokat, csőhidakat, szelepállomásokat. Cél, hogy a szerkezetek ne érjék el azt a hőmérsékletet, ahol elvesztik a teherbírásukat, és ne keletkezzen újabb gőzrobbanás.

Egy olajfinomítóban keletkező tűz nem „egyszerű” lángolás.

A nagy mennyiségű, eltérő illékonyságú szénhidrogén miatt egyszerre többféle tűztípus jelenhet meg. A földre kiömlött üzemanyag felületén medencetűz alakulhat ki, a sérült csővezetékekből vagy szerelvényekből pedig nyomás alatti sugártűz csap ki. A kettő együtt olyan hőterhelést jelent, amely gyors, összehangolt és nagyteljesítményű beavatkozást igényel.

A sűrű csőhálózat, az acélszerkezetek, a szintkülönbségek és a potenciális gázfelhők miatt a közvetlen behatolás gyakran túl kockázatos. Ezért távirányított monitorokat és habágyúkat használnak. Magasból oltanak emelőkosarakkal és létraszerkezetekkel. Hőkamerával keresik a kritikus pontokat. Egyre gyakrabban drónos légifelderítést alkalmaznak, gázérzékelőkkel kombinálva, hogy lássák a hősugárzás és a gázkoncentráció alakulását.

Ha sikerült eloltani a tüzet, a visszagyulladás megelőzésére ezután is habfedést tartanak fenn, amit csak a biztos lehűlés után csökkentenek.

Hőkamerával keresik a forrópontokat: átvizsgálják a peremeket, szerelvényeket, pernye- és habtorlódásokat. Ellenőrzötten nyomásmentesítik a tárolókat és a csőszakaszokat.

Az oltás utáni szakaszban a fókusz a kármentesítésre kerül. A habbal és vízzel keveredett oltóanyag-levet gyűjtőtálcákba és ideiglenes tartályokba terelik. Olajos szennyeződéseket tartanak vissza gátakkal és úszóelzárókkal, hogy ne jussanak a csapadék- és szennyvízrendszerbe, és folyamatosan monitorozzák a levegőminőséget monitoroznak a környéken. A technológia biztonságos újraindítását csak a szerkezeti állapot, a szelepek működőképessége és a maradékhő ellenőrzése után kezdik meg.

Hogy az incidens érinti-e a finomító kapacitását vagy a rövid távú üzemanyag-ellátást, azt a kivizsgálás és a helyreállítás ütemezése dönti el. A cég az ilyen jellegű információkat általában az esetek lezárultával közli.

Nem a mostani volt az egyetlen incidens az utóbbi években a százhalombattai finomítónál. 2022 júniusában kisebb tűz ütött ki az AV–2 üzemben. A létesítmény tűzoltói és a személyzet gyorsan eloltották a lángokat, így személyi sérülés és környezeti kár nem történt. Az egységet ideiglenesen leállították, ami átmenetileg befolyásolta a feldolgozást, de nem okozott országos problémát.

2023 decemberében pedig egy leányvállalati területen, kamionlefejtés közben gyulladt ki több konténer. A FER tűzoltói és az érdi hivatásosok közösen küzdöttek a lángokkal, és sikerült megfékezniük a tüzet. Sajnos egy ember könnyebben megsérült, de a finomító működését ez az eset sem befolyásolta.

Idén júliusában sokan beszámoltak róla, hogy a finomító területén hatalmas fáklyák égtek, és fekete füst gomolygott az égen. A MOL azonnal reagált, közölve, hogy egy technológiai berendezés hibásodott meg, de a szakemberek már dolgoznak a helyreállításon. Az ország üzemanyag-ellátása szerencsére ekkor sem került veszélybe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„Másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba él kórházban” - a TASZ szerint ez égbekiáltó, petíciót indítottak
A gyerekvédelem lényegében összeomlott - mondja a Társaság a Szabadságjogokért szakértője. Hiába próbálnak információkhoz jutni a kórházi rácsos ágyakban élő babákról, akiket ráadásul sokszor szerintük valódi ok nélkül nem engednek a családjukhoz.


Petíciót indított a TASZ a kórházakban élő kisbabák, ügye miatt. Szerintük „a felelős állami szervek semmi érdemi lépést nem tesznek értük, már két éve tétlenül nézik ezeknek a gyermekeknek a tragédiáját.” Nemrég az váltott ki országos botrányt, hogy a Házon kívül bemutatott egy ápoló párt, akik 8 hónapja hiába próbálnak örökbefogadni egy kisfiút, aki három éve él a kórházban.

Bár a kormány tavaly olyan szabályozást fogadott el, ami gyorsítja a kórházban hagyott csecsemők örökbefogadását, ez csak azokra vonatkozik, akikért a szülők hat héten belül nem jelentkeznek. A TASZ szerint azonban a kisbabák jó részéről nem mondtak le a szüleik, szeretnék őket hazavinni, de ezt a gyámhatóság akadályozza, miközben nevelőszülőből is kevés van, így a gyerekek csapdába kerülnek. A civil szervezet azt is évek óta hiába próbálja megtudni az állami szervektől, egyáltalán hány kisbaba él ilyen körülmények között. Boros Ilonával, a civil szervezet jogászával beszélgettünk.

– Miért indították el a petíciót?

– A gyerekvédelmi szakmai körökben már másfél éve köztudott tény, sőt a sajtó is többször megírta, hogy több száz kisbaba él kórházban, családjából kiemelve, de elhelyezés nélkül. A jogszerű gyakorlat az lenne, hogy a kiemelt babák azonnal nevelőszülőhöz kerüljenek, de mára már nincs elég nevelőszülő, a rendszer telített, elfogytak az emberek, így

a gyerekek kórházakban várakoznak, hogy egyszer talán lesz számukra hely. Ez egyértelmű jele annak, hogy az állami gyerekvédelmi szakellátás összeomlott.

Ezért indítottuk el ezt a kampányt, amely tegnap vált nyilvánossá online petíció formájában.

– Azt írják a petícióban, nincsen semmilyen összesítés arról, hány gyermek él gyermekvédelmi ellátás nélkül, kórházakban. Ez hogyan lehetséges?

– Ez teljesen abszurd, nagyon is jogos a kérdés. A Belügyminisztérium, valamint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, amelyhez ismeretlen okból az örökbefogadási ügyek is tartoznak, mind felelős ezért. Emellett létezik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, valamint az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat központi szerve is. Mindegyiknek tudnia kellene, hány gyerek, hol és miért van kórházban, miért van kiemelve a családjából.Ehhez képest semmilyen adatigénylésre nem válaszolnak, azt mondják, nincs adatuk. Ez lehetetlen, hiszen a területi gyermekvédelmi szakszolgálatok rendszeresen jelentenek számukra arról, hány gyerek vár kórházban elhelyezésre.

Biztosak vagyunk benne, hogy az adat létezik, csak nem adják ki. Jogilag is nonszensz, hogy másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba van így kórházban.

Pedig az ő felelősségük lenne tudniuk mindenkiről, intézkedniük, és elhelyezniük ezeket a gyerekeket. Teljesen abszurd, hogy nem adnak erről adatokat. Ezért a sorozatosan elutasított adatigényléseink utány most pert indítunk az állami szervek ellen, hogy kötelezzük őket a válaszadásra.

– Nem lehet, hogy egyszerűen nem is gyűjtenek ilyen adatot, tehát nem titkolják, csak valóban nincs ilyen nyilvántartás?

– Akár így, akár úgy, mindkettő szégyen. Ha nem gyűjtenek adatot arról, ami az ő felelősségük, az éppoly felháborító, mintha gyűjtenék, de eltitkolnák. Másfél éve 300 babáról beszéltünk, ma talán 600-ról, vagy 1600-ról, senki sem tudja. Több száz kisbaba fekszik kórházi ágyban, várva, hogy valaki végre magához ölelje. Ez égbekiáltó.

– Van egy történet, amit önök leírtak: tavaly decemberben egy kislányt azért nem engedtek haza a szüleivel, mert mindkét szülő enyhe testi fogyatékossággal élt. Ez volt az indok?

– Igen.

– Jogosan lehet ilyennel indokolni, hogy egy gyermeket elszakítsanak a szüleitől?

– Természetesen nem. Ezt a történetet részletesen is leírtuk a blogunkon, képekkel együtt. Látszik a képen, ami a gyerekszobában készült, hogy a szülők felkészültek, szeretettel várták a kisbabát, berendezték a szobáját, a kiságy fölé kirakták már előre a kislányuk nevét is. Semmilyen negatívum nem merült fel a szülők kapcsán, csak annyi, hogy

az apának látásproblémája, az anyának csípőproblémája van, amitől kissé biceg. Ennyi volt az indok. Én vittem az ügyet, így láttam a jogi iratokat: más kifogás nem szerepelt.

Nyilvánvalóan jogsértő volt az eljárás, de szerencsére két héten belül, a jogi fellépésünk hatására, a gyámhivatal visszavonta a döntést, és visszaadta a gyereket a szülőknek. Sajnos sok más esetben nem tudunk ilyen gyorsan segíteni, és sok száz kisbaba szülei nem fordulnak hozzánk, így nem tudunk róluk. Az eddig ismert ügyek alapján viszont biztos, hogy rengeteg gyermeket teljesen indokolatlanul emelnek ki.

– Hogyan kerül egy gyerek a gyámhatóság látókörébe?

– Tipikusan a védőnő, és gyakran a családgondozó is találkozik a családdal a terhesgondozás során. Ha bármilyen nehézség, például szegénység, munkahelyi probléma, gyereknevelési gond felmerül, a védőnő vagy a gyermekjóléti szolgálat jelzést tesz a gyámhivatal felé. Ez számunkra, budapesti, magas társadalmi osztályhoz tartozó szülőként talán kevésbé ismerős, de a vidéki, főleg hátrányos helyzetű, roma családoknál mindennapos. A jelzésben szerepel, hogy a gyermek születése mikorra várható, így a gyámhivatal gyakran már előre tudja, mikor születik a baba, és előre jelzi a kórháznak, hogy a gyereket nem engedik haza.

– A szülőket is előre értesítik?

– Igen, de ez nem hivatalos értesítés, inkább folyamatos fenyegetés. A várandósság kilenc hónapját gyakran végigkíséri az a mondat, hogy „ha így marad ez vagy az, nem engedik haza a gyereket”. A család próbál változtatni: munkát keresnek, kifestenek, igyekeznek, de az anyagi lehetőségeiket, körülményeiket nem tudják egyik napról a másikra megváltoztatni.

Így aztán rettegéssel telik a várandósság. Majd megszülik a gyereket, reménykednek, hogy nem lesz baj, de a kórházban közlik velük, hogy a kisbaba marad.

Ilyenkor teljesen eszköztelenek: ha tiltakoznak, az az „együttműködés hiányának” számít, és végül biztonsági őr vezeti ki őket, ha megpróbálnának ellenállni a hatósági döntésnek.

Ismert emberek, akik szintén aláírták a nyílt levelet:

Ábel Anita, Árvai Anita (Veganeeta), Ascher Tamás, Bányainé Mészáros Judi, Borbély Alexandra, Bödőcs Tibor, Cseke Eszter és S. Takács András, Csepelyi Adrienn, Dániel András, Dankó Dániel, Döbrösi Laura, Fancsikai Eszter, Fehér Gábor, Fiala Borcsa, Fluor Tomi, , Geszti Péter, Grecsó Krisztián, Gryllus Dorka, Harcsa Veronika, Hegyi Barbara, Hien, Jakab Juli, Jónás Vera, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Keresztes Tamás, Kondor Domonkos, Kovács Patrícia, Kovalcsik Krisztina, Krajnyik Cintia, László Panna, Linczényi Márkó, Marge, Máté Gábor, Mehringer Marci, Mihalik Enikő, Mihályfi Máté, Molnár-Szilágyi Szilvia, Nyáry Luca, Olasz Renátó, Ónodi Eszter, Palágyi Máté, Pintér Béla,Pongor Barka, Puskás Peti, Rainer-Micsinyei Nóra, Rea Milla, Reisz Gábor, Rév Marcell, Rujder Vivien, Schmidt Sára, Seres Samu, Simon Márton, Steiner Kristóf, Szabó Hédi, Szabó Simon, Szentesi Éva, Szűcs Levente, Tapasztó Orsi, Tatár Csilla, Tenki Dalma, Tisza Kata, Tóth Ágnes, Url Izabell, Vágvölgyi Lilian, Varga Lívius, Visnyei Barbi, Vogel Adrienn

– Ilyenkor nem gondolják át, hogy mi a kisebb kár, ha a gyerek hazamegy egy szegény otthonba, mint ha kórházban marad?

– De, ezt a jogi nyelvezet is „mérlegelésnek” hívja, valóban ezt kellene számba vennie a hatóságnak, hogy mi a gyermek valódi érdeke: szegény, de szerető család, vagy a rideg kórházi környezet. De sajnos nem ez történik.

– Az alapján, amit mond, ez nem egyedi szakmai hiba, hanem egy kialakult, országos gyakorlatnak tűnik. Mit lehet ezzel szemben tenni?

– Mi tíz éve kiemelten foglalkozunk ezekkel az ügyekkel. Minden beérkező esetet megvizsgálunk, és ha jogilag is védhető a szülő álláspontja, tehát például szegénység miatt emelték ki a gyereket, gyakran vállaljuk a képviseletet. Több tucat pert nyertünk már, mert ezek az eljárások jogsértők. De mire a jogi folyamat véget ér, hónapok, néha évek telnek el. Addig a gyerek és a szülő el van szakítva egymástól, ami örökre nyomot hagy.

Ezért indítottunk kampányt most is, ahogy 2016-ban is: hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Minden ügyben először mérlegelni kellene, hogy a gyermeknek nem jobb-e mégis a családban maradni, akár a nagyszülőnél, nagynéninél, ha a szülő nem alkalmas. Ehelyett kórházban, magányosan vegetálnak.

– Van valamilyen következménye, ha egy gyámügyes ennyire fontos dologban téved?

– Indítottunk olyan pereket, ahol kártérítést követeltünk a jogsértő döntések után. Sajnos a bíróságok gyakorlata szerint, ha a gyámhivatal formailag helyesen járt el, tehát vizsgálatot tartott és leírta a döntés indokait, akkor nem tekintik kártérítésre okot adó hibának a „mérlegelési tévedést”. A gyámhatóságoknál nem egy ember hibázik, hanem több száz hasonló döntés születik havonta. Ez rendszerszintű probléma. Mi azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Mit jelent az, hogy nincs elég nevelőszülő. Ki lehet nevelőszülő?

– A nevelőszülővé válásnak megvan a jogi protokollja. Nevelőszülői hálózatot tarthat fenn az állam, egyház vagy civil szervezet. A legismertebb a civil fenntartó valószínűleg az SOS Gyermekfalvak hálózata. Az állam feladata lenne, hogy ha azt látja, hogy évek óta csökken a nevelőszülők száma, miközben nő a kiemelt gyerekeké, akkor képzésekkel és toborzással pótolja a hiányt. Ehhez anyagi megbecsülés kellene, de ma a nevelőszülők alulfizetettek. Ráadásul sokukat áthelyezték az állami rendszerből egyházi fenntartásba, gyakran választási lehetőség nélkül, ami sokakat elriasztott. Bár az egyházi hálózatok tagadják, hogy a templomba járás vagy hittan kötelező lenne, de a nevelőszülők beszámolói szerint erősen elvárják. Aki nem jár például templomba, az hátrányt szenved. Ez is oka annak, hogy sokan elhagyják a pályát. A másik probléma, hogy

Magyarországon soha nem képeztek kifejezetten olyan nevelőszülőket, akik traumatizált, bántalmazott vagy pszichés problémákkal küzdő, ahogy mondják: „speciális, vagy kettős szükségletű” gyerekekkel tudnának dolgozni.

Pedig egyre több ilyen gyerek van, tavaly 200-300 olyan esetről tudni, ahol speciális nevelőszülőre lenne szükség, de nincs egyetlen egy sem.

– Közben úgy tűnik, minden negyedévre jut egy eset, ahol nevelőszülő bántalmaz gyereket.

– Ez sajnos természetes következmény. Ahogy csökken a megbecsülés, úgy fogynak azok, akik hivatástudatból vállalják a nevelőszülőséget. Maradnak, akiknek ez az egyetlen megélhetési lehetőség, így a színvonal is csökken. Ezért aztán a fenntartók is egyre alacsonyabb követelményeket támasztanak, mert nincs kit felvenni. Ugyanez igaz a gyerekotthonokban dolgozókra is: ma már semmilyen képesítés nem kell ahhoz, hogy valaki nevelő legyen. Sokszor 8 általánost végzett emberek gondoznak traumatizált gyerekeket. Az államnak vissza kellene építenie a képzési, ellenőrzési és szupervíziós rendszert.

– Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen?

– Az államnak, elsősorban a Belügyminisztériumnak és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak újra kellene gondolnia az egész rendszert. Olyan toborzási és képzési programra lenne szükség, amely megfelelő anyagi és szakmai támogatást nyújt a nevelőszülői hálózatoknak, és nem priorizálja az egyházakat sem. A nevelőszülőknek szupervízióra, tanácsadóra, anyagi megbecsülésre, a rájuk bízott traumatizált gyerekeknek pedig pszichológusra, gyógypedagógusra, egyéb szakemberekre lenne szükségük. Ha ezek adottak lennének, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen jelentkeznének nevelőszülőnek.

– És mit kellene változtatni a gyámhatóság hozzáállásán?

– A gyámhatóság a kormányhivatal része, fölötte a főispán és végső soron a Belügyminisztérium áll. Felülről kellene szakmai szemléletváltást indítani. Ha felülről jönne egy olyan új szemlélet, amely a gyermekek és családok alapjogait helyezi a középpontban, hangsúlyozza például, hogy

a szegénység nem lehet indok a gyermek kiemelésére,

és ez az elvárás megjelenne a szakmai irányelvekben, az lecsorogna a helyi gyámhivatalok szintjére is. Egy járási ügyintéző azt csinálja, amit körülötte a hivatalban csinálnak, és amit a felettese mond. Ha más lenne a vezetői szemlélet, akkor ahhoz igazodna a helyi gyakorlat is.

– Mekkora bajban van a gyerekvédelem jelenleg Magyarországon?

– A mi álláspontunk szerint lényegében összeomlott. Az alapellátás, és a szakellátás is. Nehéz megmondani, mikor mondjuk ki, hogy „most omlott össze”, de az a pillanat, amikor több száz kisbaba fekszik kórházban, mert nincs hova elhelyezni őket, az már az összeomlás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk