Lovasi ’18: háromszor telt meg a Barba Negra klub a legnagyobb Kispál- és Kiscsillag-slágerekre
Amióta 2010-ben feloszlott a Kispál és a Borz, folyamatosan a levegőben lóg, lesz-e még folytatás, és ha igen, pontosan milyen formában. Bár a 2014-ben indult tematikus összegző koncertsorozat keretet adott a következő három évnek, utána ismét teljes volt a bizonytalanság.
Én személy szerint nem tartottam kizártnak, hogy 2017-ben, megalakulásuk 30. évfordulója alkalmából akár újra rendszeresen turnézó zenekarként folytathatják, de erre végül nem került sor: helyette Lovasi 50 címmel egy best of programot állítottak össze, amiben Kispál-slágereken túl a Kiscsillag és a Bandi a hegyről szólólemez dalai is helyet kaptak.
Az orfűi, majd a budapesti arénakoncert hatalmas siker volt, utána viszont ismét csak a kérdőjelek maradtak, semmi biztosat nem ígértek a rajongóknak. Egészen idén tavaszig, amikor bejelentették: a nagy érdeklődésre való tekintettel országos turnéra indul a produkció.
A Lovasi ’18 alapvetően az 50 éves születésnapi buli tematikájára épült: vegyesen, blokkokban kaptak benne helyet a régi klasszikusok, a Kiscsillag dalai, valamint a szólóalbumról is szemezgettek.
De a lényeg mégiscsak az volt, hogy 2010 óta most szólaltak meg a legtöbb helyszínen az olyan Kispál-klasszikusok, mint az Emese, a Húsrágó, hídverő, a Zsákmányállat, vagy a Hang és fény.
Engem személy szerint kizárólag ez motivált, hiszen a Kiscsillag egyrészt nem áll olyan közel hozzám, másrészt 1-2 havonta meg lehet nézni őket Budapesten.
A turnét a nyár folyamán háromszor is sikerült elkapnom: először a debreceni Campus Fesztiválon – ahová csak emiatt mentem el –, majd a vajdasági Malomfesztiválon és a Kolozsvári Magyar Napokon is.
Mindhárom nagy élmény volt, izzadságszagú múltidézés helyett igazi örömzenét kapott a közönség, így hamar eldöntöttem, hogy a turnézárás után két hónappal megtartott budapesti koncertek egyikén is ott leszek.
A Barba Negra klubban eredetileg két alkalmat hirdettek meg, de akkora volt az érdeklődés, hogy egy harmadikat is beiktattak, ami dátum szerint amúgy megelőzte a másik kettőt. Ekkor, vagyis csütörtökön telt ház ugyan nem volt, de így is majdnem megtelt a hely, ami nem kis teljesítmény, hiszen az egyik legnagyobb befogadóképességű klubról van szó.
Ahogy felhangzottak a nyitódalnak választott Forradalmár első akkordjai, egyből beindult a hangulat, amit végig sikerült is fenntartani. Lovasi kimondottan jókedvében volt, érződött rajta, hogy számára ez tényleg jutalomjáték.
De végül is ki ne élvezné, ha ekkora – saját – életműből szemezgethet kedve szerint, egymás mellé téve akár egy jó 30 éve és egy alig a közelmúltban született dalát?
Bár mint írtam, egyértelműen a Kispál-számok miatt voltam ott, azt vettem észre, hogy a korábbi alkalmakkal szemben most a Kiscsillag-dalokat is jóval kevésbé élem meg töltelékként.
Egyszer sem untam el magam, még a „na végre” érzés sem volt olyan erős, amikor egy hosszabb Kispál nélküli blokk után végre újra felbukkant a színpadon az est balkezes főhőse, és belekezdett az Autók a tenger felé legendás riffjébe.
Azért az igazi katarzis mégiscsak ekkor jött el. Mondjon bárki bármit: ez tényleg megunhatatlan.
Persze lehetne elégedetlenkedni, hogy nem volt a Szőkített nő, a Lefekszem a hóba, a Levesek porból, és még egy csomó generációs sláger, de felesleges. Inkább örüljünk annak, hogy egy utolsó utáni utáni lehetőséget is kaptunk, hogy színpadon lássuk az egyik – ha nem A – legkarakteresebb játékú magyar gitárost.
A borúlátás amúgy a saját nyilatkozataiból származik, ő állította váltig már két éve is, hogy nem akar többé fellépni, három évtized bőven elég volt neki a showbizniszből. Aztán mégiscsak igent mondott a folytatásra, előbb tavaly, majd idén is – aminél jobb döntést nem is hozhatott volna.
Jövőre viszont nem tudom, milyen koncepciót lehetne kitalálni, ami továbbra is életben tartja ezt az egészet – egy szimpla Lovasi ’19 már valószínűleg kevés volna, még úgy is, hogy rajongói részről egyértelműen megvan az igény a koncertekre.
A gordiuszi csomót nyilván az vágná át legsimábban, ha ismét beindulna Kispál és Lovasi között az alkotói kémia, és elkezdenének közösen új dalokat írni. Erre sajnos minimális az esély, de reménykedni mindig lehet.
A realitások talaján maradva viszont továbbra is tartom magam ahhoz, amit már többször leírtam:
amíg a régi slágerek ennyire jól működnek élőben, engem egyáltalán nem érdekel, milyen megfontolásból állnak össze újra és újra, még az se, ha adott esetben csak a pénz miatt csinálják, ha cserébe hallhatom őket élőben legalább évente 1-2 alkalommal.
Biztos vagyok benne, hogy a közönség elsöprő többsége hasonlóan érez, és nem tartaná erőltetett, túlzásba vitt nosztalgiázásnak. Szóval a klasszikus mondást idézve „maradjatok együtt” – és Kispi, ha ezt olvasod: igen is szükség van rád!
