"Kerényi belenyúlt a nadrágjába és megfogta a nemi szervét" - Tvrtkónak újabb áldozat írt
Újabb áldozat jelentkezett Vujity Tvrtkónál, aki azt álltja, Kerényi Miklós Gábor annak idején szexuálisan zaklatta.
A volt rendező november 13-án az ATV Egyenes beszéd című műsorában vendégeskedett, a zaklatási botrány kirobbanása óta először beszélt a nyilvánosság előtt. Azt mondta, Maros Ákoson kívül senkit nem fenekelt el vállfával, az említett színésztől pedig bocsánatot is kért. Kifejtette, nem igaz, hogy Rossini Mózes című darabjának rendezésekor vállfával verte el egy 13 éves szereplő fenekét.
Mint arról mi is beszámoltunk, a műsor után Vujity Tvrtko levelet kapott az egykori 13 éves fiútól, ki azóta felnőtt. A színész azt írta Tvrtkónak, nem akar kiállni a sajtó nyilvánossága elé, azért őt kereste meg, mert tiszteli és bízik benne, de hozzátette, hajlandó bármilyen bírósági eljáráson megjelenni.
Most újabb áldozat írt a műsorvezetőnek, jelezve: Kerényi nem mondott igazat az Egyenes Beszédben, amikor azt állította, hogy nem fogdosott nemi szervet.
Tvrtko az ő levelét is posztolta Facebookon. Egyúttal a véleményét is megírta a közösségi oldalon. Vujity Tvrtko posztjának szövegét teljes terjedelmében közöljük.
Az éjszaka folyamán - névvel, telefonszámmal, konkrét beazonosítási pontokkal - újabb ember keresett meg.
Írásban és szóban is jelezte, hogy a zaklatással vádolt Kerényi Miklós Gábor nem mondott igazat az Egyenes Beszéd című műsorban, amikor azt állította Rónai Egonnak, hogy „nemi szervet soha nem fogdostam”.
Az engem megkereső levélíró konkrétan megnevezi az eseteket, az időpontokat és leírja a körülményeket, amikor az egykori rendező az irodájában belenyúlt a nadrágjába és megfogta a nemi szervét. Ahogy a hozzám forduló - ma már külföldön élő és alkotó - művész írja, nem akar a nyilvánosság elé lépni, „mert nem szeretném, ha a jövőben egy bukott perverzzel együtt jelenne meg mindenhol a nevem, ezen csámcsogjanak és megjegyzéseket tegyenek.”
Ugyanakkor leszögezi azt is:
„Amennyiben perre kerül a sor, a nevemmel hajlandó vagyok tanúsítani, hogy amiket írok, azok megtörténtek.”
Nos, röviden ennyi, talán annyi hozzáfűzéssel, hogy újabb ember jelezte: hozzám fordulna, kérve, hogy történetét osszam meg Facebook-oldalamon.
A fenti eseménysor, ahogy az elmúlt napok történései is nagy dilemmát okoznak, hiszem, hogy nem csak nekem. Szörnyű dolgok történhettek és történtek. Megalázott és zaklatott emberek sora lépett elő a ködből, s maradtak ott még jó néhányan. Sok éves, évtizedes sérelmek láttak napvilágot, korábban megbecsült életművek omlottak össze a szemünk láttára. A társadalom ítéletet mond, sok minden megváltozhat most. Racionális értékítéletek és indulatos megjegyzések sora váltja egymást.
Hiszem, hogy a szörnyűségek árnyékából kibontakozó társadalmi vita hasznos lehet. Hozhat megtisztulást, valóban „normális” normákat.
Az egykori áldozatok elmondhatják fájdalmukat, a bűnt elkövetők szembenézhetnek bűneikkel, tetteikért megbűnhődhetnek, ráadásul a társadalom ítélete miatt hatványozottan. Az új és még újabb világban egy szerep odaítélésekor, kinevezéskor, előrejutáskor talán már nem kap, nem kaphat szerepet a zaklatás, molesztálás. Ez is közelebb vihet minket az értékalapú társadalomhoz. Ahol a tudás számít.
Elgondolkozhatunk az áldozathibáztatáson, a bűnök relativizálásán, a vádakon és nyilvánosság erején is. A bűnön és bűnhődésen.
A sajtónak ebben az ügyben óriási szerepe van, hiszen feltár, megszólaltat, megoszt. Ugyanakkor már most is érzem azok fájdalmát, akiknek megvan a saját történetük, de éppen a nyilvánosságtól félnek, hiszen tartanak a megbélyegzéstől, mindattól, ami azzal jár. Mindezt a most hozzám forduló fiatalember is így érzi…
Bízom benne, hogy az általánosítás nem lép át olyan határokat, amelyeket nem szabadna átlépnie. Egyik híres színházi vezető attól tart, lehet, hogy a mostani botrány miatt sok szülő lebeszéli majd gyermekét arról, hogy beiratkozzon a színművészeti egyetemre. Igen, ez az a másodlagos hatás, melynek kárai felmérhetetlenek. Sokszor nem is tudjuk, hogy egy kicsi gyermek miért választ egy csodás szakmát, vagy éppen miért fordul el tőle. Hallottunk már a „színházi közegről”, az „uszodák világáról”, a „na, ez is csak azért van képernyőn”-ről. Hiszem, hogy az áldozatok listáján ott van sok évtizedek óta becsülettel dolgozó rendező, igazgató és színész is. Mert „egy kalap alatt” sokan most nem a művészetükről beszélnek, hanem valami olyasmi fertőről, amihez nincs közük. Mások bűnei miatt bűnhődnek. Mások miatt, akik nagyobb bűnt követtek el, mint azt gondolnánk. Komoly ügy ez, s ennek megvizsgálása nagyon komoly embereket igényel.
A sajtó nem rendőrség, nem ügyészség, nem bíróság, nem hatóság. Van egy szerepe, ennek a szerepnek pedig vannak határai. Rajtunk is múlik, hol húzzuk meg a határokat. A társadalom jó része már így is meghozta ítéletét, ehhez pedig hosszú tárgyalásokra, bírókra és ügyvédekre sem volt szüksége. Az ítélet pedig jól érzékelhetően súlyosabb, mint a megrovás, pénzbüntetés vagy felfüggesztett börtön.
A morális kérdések előtérbe kerültek. Mindezek gyakorlati változásokat is hozhatnak, hiszen sokan feltehetik a szerintem jogos kérdéseket:
- Kik tudhattak róla?
- Milyen az az ellenőrzési rendszer, amely évekig, évtizedekig nem hozza felszínre a súlyos visszaéléseket, bűncselekményeket?
- Hova fordulhat az, aki áldozatnak érzi magát, akit emberségében megaláznak, zaklatnak, molesztálnak?
Ha mindezekre a kérdésekre választ kapunk, nem lesz többé vita tárgya az az elmúlt napokban sokszor elhangzott két kérdés, hogy „Miért nem akkor? Miért most?”
Hiszem, hogy hasznos lehet a társadalmi vita. Hiszem, hogy senkit nem alázhatnak, zaklathatnak, molesztálhatnak a munkahelyén. Hiszem, hogy meg lehet teremteni annak morális és törvényi hátterét, hogy Magyarországon visszaszoruljanak, eltűnjenek az ilyen és ehhez hasonló mocskos ügyek, ezzel pedig normálisabb lehet az ország, ahol élünk…
