Karácsony Kárpátalján, az aggregátorok zümmögésében
Nem sokkal a háború kitörése után beszélgettem Christiannal először. Akkor mentőautót szállított Bucsára, ahol a lakása is van. Azután többször segített is nekünk ukrán nyelvű szövegek fordításában. Azóta a háború nem csendesedett, romok és halottak Európa keleti határán. Karácsony előtt újra megkerestem, kíváncsi voltam, hogy él, és hogy él túl.
– Most hol vagy?
– Otthon vagyok, mármint Kárpátalján. Számomra Kárpátalja is otthonnak számít, itt születtem, itt nőttem fel. Úgyhogy most Ungváron vagyok, szülővárosomban, innen szoktam járni Bucsára, Kijevbe. Néha munkaügyben, máskor humanitárius segítséget szállítok.
– Mi van a bucsai lakásoddal?
– Még tél előtt helyreállítottam, az orosz hadsereg rombolása után, úgyhogy most nyugodtan hagytam ott. Kicsit könnyebb az élet itt Kárpátalján, mivel ide nem érnek el az orosz rakéták. Másrészt van házunk itt is, ahol tudunk egy aggregátort működtetni, és van internet-hozzáférés. Az áramszolgáltatás eleve jobb itt, mint Kijev megyében.
– És most van áram vagy aggregátorról mentek?
– Jelen pillanat egy kávézóban ülök, itt aggregátorral működik minden. Az áramszünetek gyakoriak, nagyjából a nap 30-35 százalékában van áram, tehát többnyire nincs.
Kint zümmög az áramfejlesztő, bent a bolt fényei, mint máskor– Az aggregátorba való üzemanyaggal nincs gond?
– Szerencsére nincs üzemanyaghiány. Aggregátorokkal és szünetmentes tápokkal hidaljuk át az áramszünetes időszakokat.
Például Bustyaházán, ami a román határnál van, eleve roamingba kapcsol a telefon, amikor áramszünet van. Szerencsére a mobilszolgáltató a roamingért nem számol fel különdíjat, ez sokat segít.
– Karácsony estéjén, vagyis most tíz hónapja tart a háború. Milyen évetek volt, és milyen lesz a karácsonyotok?
– December 24-én van a harmincadik születésnapom is. Az elmúlt 5-6 évben elhanyagoltam a születésnapomat, most viszont összegyűjtöm a barátaimat: ungváriakat, kárpátaljaiakat, még kijevieket is, mindenkit, aki itt van. Az az igazság, hogy kezdem már megszokni az áramszüneteket, meg a rakétatámadásokat, az energetikai infrastruktúrára állandó rombolását. Ez egy rossz álom, aminek sajnos még nincs vége.
Ukrajna egy nagy ország, és és bár folyamatosan támadják az orosz rakéták az energetikai infrastruktúrát, az ukrán energetikusok emberfeletti munkát végeznek a fagyban, hidegben. Így még most is megvan az az áramellátás, amire szüksége van egy embernek a túléléshez. Persze az élet akadozik, nem olyan, mint korábban volt. De az emberek próbálják fenntartani a gazdaságot, emellett az egyszerű ukrán emberek is nagyon sokat tesznek azért, minél hamarabb sikereket érjenek el az ukrán fegyveres erők a harctéren.
Aggregátor minden kirakat előtt, karácsonyfa, ukrán csúcsdísszel– Mi a helyzet a családoddal? Az utolsó információm, ha jól emlékszem az, hogy ők elmentek Prágába.
– Igen. Most már szerencsére együtt vagyunk, visszajöttek. Itt vagyunk Kárpátalján. Az első hónapokban nem tudtuk, mi lesz itt. Azóta úgy tűnik, ide nem nagyon érnek el az orosz rakéták. Egy rakétatámadás volt Volócon, a vasúti infrastruktúrát célozták meg. Az ottani károkat már helyreállították, és úgy látom, annak ellenére, hogy nagyon gyakran Kárpátalja irányában is mennek rakéták, az ukrán légvédelem a Nyugat segítségével egyre hatékonyabban hárítja el ezeket a csapásokat. Így Kárpátalja, mint Ukrajna legnyugatibb pontja, nincs veszélyben. Ezért most itt az egész család, a gyermekem is, a feleségem is. Igaz, sok ismerősünk, barátunk kiköltözött erre a télre Európába, főleg azok, akik kisgyermekkel vannak.
– Ezek szerint ti meg tudjátok oldani a telet?
– Nekünk saját házunk van, tűzifával is tudunk fűteni, és aggregátor is van, úgyhogy a tél így túlélhető.
– Milyen éved volt?
– Ez az év volt a legszörnyűbb az egész életemben. Előtte már a koronavírus is egy kemény ütés volt. Akkor megálltunk mi is, mint az egész világ, viszont a világ már elkezdett lélegezni, elkezdett működni minden,
Mi ugyanúgy ba vagyunk zárva, mint korábban a járvány idején. Én láttam, hogy mi az a bombázás. Én láttam orosz repülőket, láttam orosz helikoptereket.
– Hol láttad?
– Bucsában, még az első napokban. Láttam, amit az orosz hadsereg művelt. Láttam a háborút. Azoknak az embereknek egy picikét könnyebb itt Kárpátalján, akik nem látták a háborút, csak tévében. De én láttam, mi az a háború, bújtam el bombák, meg rakéták elől. Az emberek persze itt Kárpátalján is együttélnek az áramszünetekkel. De ilyenkor, amikor hideg van, elképzelik magukat a fiúk helyzetében, akik a frontvonalon vannak, és csatákat vívnak, és mindenki érti, hogy ahhoz képest mi itt nagyon jól vagyunk, akkor is, ha csak 3-4-5 órán át van naponta áram. Ebben a 3-4 órában is arra kell, hogy gondoljunk, hogyan tudunk segíteni a fiúknak a harctéren. A mi életünk most erről szól.
– A te tágabb rokonságodban, családodban vannak, akik a hadseregben harcolnak?
– A nagybátyám az ukrán belügyminiszter tanácsadója volt egy ideig, a rendőrségnél szolgál, például Herszonban ő és a csapata mentek be elsőként a városba. Amikor az ukrán fegyveres erők felszabadítanak egy várost vagy egy falut, ők mennek be elsőként, hogy a stabilizációs folyamatokat végrehajtsák, és csak akkor jelenik már a médiában, hogy a várost felszabadították, ha ők már elvégezték a dolgukat.
– Hogy képzeljem el a mindennapjaitokat?
– Ha most Ungvár központjában végigmész, olyasmi, mintha egy méhrajt hallanál mindenhonnan zümmögni.
Az emberek alkalmazkodnak az áramszolgáltató által kiadott előzetes „órarendhez”, mikor lesz áramszolgáltatás az adott körzetben. Persze amint van egy rakétatámadás, akkor sürgősségileg leállítják az áramellátást egész Ukrajnában, azért, mert nagyobb bajokat okozhat, amikor egy rakéta becsapódik valamilyen működő energetikai csomópontba. Akkor nincsen órarend. Ezek után van három–négy nap, amíg megfeszített tempóban dolgoznak az ukrán energetikusok, hogy helyreállítsák azt, amit Oroszország lerombolt, és azután megint órarend szerint élünk.
De a lényeg, hogy az élet nem áll meg. A házhozszállító kis sushi étteremben ha kell, bekapcsol az aggregátor,
A kritikus infrastruktúráról már nem is beszélve, tehát kórházak, satöbbi, ez mind működik. Úgyhogy az emberek órarend szerint élnek, tudják, hogy mikor van áram, és igyekeznek úgy rendezni az életüket, hogy azalatt a 3–4 óra alatt mindent, amit kell, el tudjanak végezni. Élik az életüket ebben a méhrajban, amit az aggregátorok hangja teremt.
– A munkahelyekkel mi van?
– Nagyon sok leáll, amikor nincs áram.
– Azért, mert nincs aggregátor, vagy nincsen akkora kapacitású aggregátor, ami egy adott termeléshez kell?
– Az ilyen kapacitású aggregátorokból hiány van. Ez az egyik probléma. A másik az, hogy amikor nagy az igény, akkor emelkedik az ár is, és az aggregátorok ára hihetetlenül nagyot ugrott Ukrajnában, de gondolom Európában is.
– Igen.
– Próbáltam beszerezni még Magyarországról is, de a hirdetések 90 százaléka olyan, hogy amikor felhívod a céget, kiderül, már megvették. Tehát hiány van. A másik probléma, hogy ha van is belőle, akkor az nem a legjobb, viszont hihetetlenül magas, plusz 100-150 százalékos áron. Most ez a helyzet, ezért variálnak az emberek. És persze megjelenik a kreativitás.
Így tud működni sok helyen a melegvízellátás egész nap.
– Elmondom neked egy nagyon érdekes tapasztalatomat. Nem egy, nem két emberrel beszélgettem, akik azt mondják, hogy tulajdonképpen most került be Ukrajna az ő Európa-tudatukba. Hogy Ukrajna ezzel a háborúval hirtelen kibővítette Európát, és az európai gondolkodást, ami eddig valahol véget ért a román-magyar-szlovák-lengyel határ vonalánál.
– Az az igazság, hogy nekem is az az elemi érzésem itt Ukrajnában, Ukrajna mentalitásában, hogy mi ukránok eltörhetetlenek vagyunk. Ez az ukrán brand most a világban. De ez számomra még 2014-ben kezdődött, amikor még diák voltam, 22 éves. 2014-ben lettem bizonyos abban, hogy nagyon büszke vagyok, hogy itt születtem.
2014-ben már láttam, hogy nagy változások várnak ránk, csak nem sejtettem, hogy ennyire nehezen és ennyire véresen fogjuk ezt kivívni. Sajnos a világnak, a médiának ez kellett ahhoz, hogy megértse, miről is szól Ukrajna. Tehát én is egyetértek veled, hogy sajnos ezzel a véres háborúval sikerült a maga teljességében közvetíteni a világ számára, hogy kik vagyunk mi ukránok, és miért kell, hogy együtt legyünk, miért akarunk a civilizált világ része lenni, miért küzdünk ezért, és miért lesz jó nekünk együtt Európában, Oroszország nélkül.
– Mik a reményeid, mik a terveid, milyen év lesz a következő?
– Az én tervem, meg az én álmom az, hogy befejeződjön ez a háború, de sajnos most már a civilizált világ is elismeri, hogy nem lesz könnyű befejezni. A tárgyalások nem hoztak és nem tudnak hozni semmilyen eredményt, mert egy olyan ellenséggel állunk szemben, akinek abszolút semmi sem szent. Ez egy olyan ellenség, amely csak az erőből ért. Ezért én 2023-tól azt várom, hogy minél jobban beletegyünk mindent. Én magamat is arra készítem, hogy esetleg közelebb leszek a harctérhez. Mert onnantól kezdődik az én jólétem, az én nyugalmam, az én karrierem, az én jövőm, a családom, a gyermekem jövője, ha legyőzzük Oroszországot.
Az, hogy mi lesz Oroszországgal, nekem teljesen mindegy. Azt várom, hogy eltűnjön innen, és azután, ahogy eltűnik az ukrán földről az orosz, meg tudjunk annyira erősödni, hogy soha többé a büdös életben Oroszországnak ne legyen bátorsága idejönni.
