Ilyen egy igazi földi paradicsom testközelből

Láng Dávid, fotók: Simon Szilárd - szmo.hu
2015. május 18.

Francia Polinézia, sőt úgy általában a Csendes-óceán az európaiak számára távoli és megfoghatatlan egzotikum. Fűszoknyás bennszülöttek, hatalmas kókuszpálmák és homokos tengerpartok jelennek meg gondolatban a lelki szemeink előtt ezzel a vidékkel kapcsolatban - de élőben nagyon kevesen ismerhetik meg, milyen is ez a trópusi paradicsom. Simon Szilárd a kivételek közé tartozik: két alkalommal is meglátogatta a távoli szigetcsoportot, sőt egy különleges hagyományőrző fesztiválon is részt vett. A kulturális különbségekről és az ottani mindennapokról beszélgettünk.

– Mi volt az első utazással kapcsolatos élményed?

– Először a szüleimnek köszönhetően kaptam kedvet, nyolcadikos koromban egy török-görög nyaralás miatt. Majd hosszú kihagyás után, 2002-ben Korzikára mentem egy utazási irodával, itt már a fotózás is komoly szempont volt számomra. Ezek még mind szervezett, biztonságos utak voltak. A nagy kilépőm 2006-ban jött el, amikor két hétig túráztam egy csoporttal Borneón, az esőerdőben. Itt csapott meg annak a szele, hogy az egzotikus úti célok, illetve az ottani emberekkel való találkozás mennyi pluszt tud adni. Megismerkedtem Gindl Sándor barátommal, aki először mesélt nekem a Markézi fesztiválról (franciául Festival des Marquises). Ezt az összejövetelt négyévente rendezik meg Polinézia egyik szigetcsoportján, a Markézi-szigeteken, mindig másik szigeten. Ilyenkor az összes környező szigetről odagyűlnek a helyiek, hogy eljárják az ősi táncaikat és megfőzzék tradicionális ételeiket. A következő fesztivál 2007-ben volt esedékes, úgyhogy bő egy évünk volt rá felkészülni – elhatároztuk, hogy kettesben belevágunk.

– Miből állt megszervezni egy ilyen utat, és mennyibe került?

– Párizs-Los Angeles-Tahiti útvonalon repültünk, a jegy 2007-ben az Air France járatával 430 ezer forintba került. 2011-ben 470 ezer volt, ma pedig 530 ezer körül lehet. Egyébként ha azt nézzük, hogy szó szerint a Föld túloldaláról van szó Magyarországhoz képest, szerintem annyira nem is elrugaszkodott ár. Bár hozzátartozik, hogy Papeete-ről (Tahiti fővárosából) további 4 és fél óra repülés várt ránk a Markézi-szigetekig, ami még nagyjából 200 ezer forinttal megdobta a költségeket. Ezen felül viszont lényegében csak a megfelelő fotósfelszerelés kiválasztása és beszerzése volt hátra. Szállást nem foglaltunk, úgy terveztük, hogy vagy sátrazunk, vagy majd spontán kialakul a dolog.

– És bejöttek ezek a számítások?

– Megérkezés után azért akadt bonyodalom bőven. Sanyi tíz évvel korábban már járt ott, így volt a fejében néhány szálláshely, azonban hamar kiderült, hogy ezek közül egyik sincsen már meg. Sőt, még egy talpalatnyi helyet sem láttunk sehol, ahol a sátrat felverhettük volna. Elment az egész nap, én már teljes görcsben voltam, hogy mit fogunk enni-inni, illetve hol találunk egy vizesblokkot. Már sötétedett, amikor egy ház mellett végül ráakadtunk egy szabad területre, ahová odafért a sátrunk. Bekopogtunk, az ott élő halászcsalád pedig azonnal beinvitált minket, vacsorával kínáltak, és onnantól náluk volt az egyik fő bázisunk az ott tartózkodásunk alatt.

– Könnyen a bizalmukba fogadtak benneteket?

– Sanyi a Szamostól egy egész bőröndnyi marcipánfigurát kapott szponzorációként, hogy azt osztogassuk a helyieknek. Emellett nagyon sok gyertyát, feszületet és más ajándéktárgyat is vitt magával, amelyek rendkívüli mértékben megnyitották a kapukat előttünk. Ott ugyanis majdnem mindenki katolikus, így ezeknek a dolgoknak a segítségével nagyon könnyen össze tudtunk barátkozni velük. Bora Borán például az első estén szintén nem találtunk semmilyen szállást, és már a vadkempingezés mellett döntöttünk (miközben egyébként szinte kiszáradtunk a vízhiánytól a kempingek hajkurászásában), mire másnap reggel egy templomba betérve rögtön megoldódott a gondunk.

Pár szentkép és gyertya átadása után nemcsak sátorhelyet kaptunk, de pakolhattunk a hűtőbe és zuhanyozhattunk is. Ez volt a fordulópont, innentől kezdve elmúlt minden aggodalmunk és úgy éreztük, nem érhet baj bennünket.

– Mennyire érződik a francia uralom hatása a szigeteken?

– A közigazgatás továbbra is francia, viszont mára már viszonylag békés a viszony a helyiek és a megszállók között. Alapvetően élvezik mindazokat a modern áldásokat, amelyeket a franciák honosítottak meg náluk. Sajnos a múlt század elején a különféle behurcolt betegségek következtében annyira megfogyatkozott a helyi lakosság, hogy a tradicionális kultúrát jóformán az eltűnés fenyegette. Csak a század második felében kezdtek el visszanyúlni a gyökereikhez és feleleveníteni a kiveszőben lévő szokásaikat, többek között régi néprajzi feljegyzések segítségével. Ennek a célkitűzésnek az eredménye a Markézi fesztivál is.

– Tapasztaltatok valamilyen különbséget a 2007-es és 2011-es fesztivál között?

– Első alkalommal még sokkal családiasabb, kisebb volumenű volt az egész. A helyiek voltak túlsúlyban, turistával gyakorlatilag alig találkoztunk. Másodjára viszont mát a médiajelenlét is sokkal jelentősebb volt, közvetített a helyszínről a Canal+ tévécsatorna és több újság is. A táncok úgyszintén monumentálisabbak lettek, gyakran előfordult, hogy több százan is járták egyszerre. A felnőttek mellett a gyerekek részvétele is nagyon megnőtt. Egyszóval jól látszott a fejlődés, és szerencsére egyértelműen pozitív irányba.

Videó az egyik táncról 2007-ből:

– Milyen ott az átlagos árszínvonal?

Mivel szigetekről van szó, kis területtel és népességgel, gyakorlatilag mindent importálnak. Ez pedig rendkívül megdobja az árakat. 2011-ben emiatt már eleve rengeteg ennivalót vittünk magunkkal. Csak ott szembesültünk vele, hogy ezeket amúgy nem lehetne bevinni az országba. De nagy szerencsénk volt, mert magabiztosan odaléptünk az EU-s útlevelünkkel a pulthoz és végül nem vizsgálták át a bőröndünket, benne körülbelül 40 kiló élelmiszerrel... (mosolyog)

– Az egyes szigetek között mekkora a különbség?

– Ahogy mindenhol, itt is megvannak a jobban és kevésbé turistás régiók. Tahiti és környéke (elsősorban Bora Bora) abszolút a teljes luxust kínáló szállodák birodalma, a víz feletti bungalókkal és minden elképzelhető földi jóval. Markézi ennek teljes ellentéte: amikor először odaértünk, egy teljesen kopár vidéken szállt le a gépünk, mivel éppen szárazság pusztított. Első lépésként terepjáróval át kellett kelnünk egy hegyen, és ezalatt olyan volt a táj, mintha csak Ausztriában lennénk: fenyőerdők, 15 fok körüli hőmérséklet. Aztán ahogy elkezdtünk leereszkedni a túloldalon a völgybe, megint minden megváltozott: bejött a trópusi növényzet és klíma. Mindez egyetlen szigeten belül. Az infrastruktúrát folyamatosan fejlesztik,

Mivel Markézi körül nincsen korallgyűrű, ami megvédeni a szigeteket, ezért a fürdési lehetőség korlátozott, hiányoznak a Tahitihez hasonló homokos tengerpartok. Ide tényleg csak a kultúráért és az emberekért érdemes menni, vagy maximum még a hegyi túrákért. Kulturálisan viszont tényleg sokkal nagyobb élmény volt, mint Tahitin vagy Bora Borán. Bár hozzáteszem, hogy a halászcsaláddal való találkozás is rengeteget adott nekünk: ahogy megismerhettük a mindennapi életüket, elmehettünk velük halászni, majd a fogást együtt árultuk az utcán, az külön-külön is rendkívül megérintett bennünket.

Markézi egyik fő szigetén hasonló volt a helyzet: rögtön az érkezés után a templomba mentünk és megismerkedtünk Emile atyával, aki elvitt minket az ő Mámijához, ahol befogadtak minket és aztán a bázisunk is lett a következő 3 hét során. Az első délután a többi turista már azt láthatta, hogy mi a helyiekkel eszünk együtt teljes barátságban. Búcsúzáskor az összes családtag megajándékozott minket egy általuk készített nyaklánccal. Mikor kiértünk a reptérre, és ismét találkozva a többi turistával, az egyikük odalépett hozzánk a nyakláncainkat látva, és azt mondta: Ti vagytok az igazi emberek! Együtt érkeztünk, de ők a hagyományos utat választották, panziókban megszállva és a helyiekkel csak minimálisan érintkezve. Azt hiszem, mi sokkal jobban jártunk Nuku Hiván, Mámiékat megismerve.

– A közös nyelv mi volt?

– Az ottaniak nagyrészt franciául beszélnek, de ezen a nyelven sajnos se Sanyi, se én nem értek. Ezért aztán főként a nemzetközi mutogatás nyelvét használtuk, néhány univerzális szóval kiegészítve, és ez szinte mindig elégnek is bizonyult. Persze voltak nehézségek, de a papok például tudtak angolul, így velük egyszerűbb dolgunk volt.

– Magyarokkal találkoztatok a kint töltött idő alatt?

– Egyetlen alkalommal, 2011-ben Bora Borán, méghozzá Patríciával, aki azóta az itthoni hírekben is többször szerepelt. Éppen egy internetkávézóban próbáltunk felrakni néhány fotót és szöveges beszámolót a Facebook-oldalunkra, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, és odajött hozzánk, majd meghívott egy ebédre is. Rajta kívül csak nyomokat találtunk, amik magyarok korábbi látogatásairól árulkodtak, például egy-egy zászlót vagy feliratot.

– A következő fesztivált idén rendezik, megint ott lesztek?

– Igen, a belső repülőjegyeket már le is foglaltuk. Eddig mindig november végén indultunk el és a karácsony környékén értünk haza, most viszont kicsit később megyünk és az ünnepeket is ott töltjük. Változás, hogy Sanyi idén sajnos nem tud jönni, viszont egy barátom a részletgazdag fényképes beszámolóim alapján úgy döntött, oda szervezi a nászútját ebben az időpontban. Én is a párommal megyek, így lennénk a tervek szerint négyen. Persze vannak még bizonytalan pontok – például a szabadságok kérdése –, de ha így összejönne, az merőben új dimenziót jelentene az eddigi két úthoz képest. Például négyesben már kocsit is megéri bérelni, ami nagyon megkönnyítené a helyben való mozgásunkat, és bepótolhatnánk sok programot, ami eddig kimaradt.

– Tudnál hosszú távon is egy ilyen helyen élni?

– Annyi biztos, hogy az egy hónap végére már nagyon erős honvágyunk volt, bármilyen jól is éreztük magunkat egyébként. Bizonyos idő után akaratlanul is felerősödnek a konfliktusok – legyen bármilyen összeszokott az adott pár –, és a hazai ízek is rendkívül elkezdenek hiányozni. Mindazonáltal

nem jelenteném ki, hogy nem tudnék ott élni, de ez mindenképp komoly ráhangolódást igényelne életfelfogás terén. Arrafelé minden sokkal lassabb, ettől persze kiegyensúlyozottabb is. De kicsit azt érzem, mint amikor vidékről feljöttem Pestre: nem biztos, hogy már fel tudnám adni azt a fajta pörgést, amihez a fővárosban hozzászoktam.

Hozzáteszem, ez az idő múlásával nyilván változhat, a családomat és a barátaimat viszont biztosan nem tudnám hátrahagyni egy ilyen élet kedvéért sem.

Ha érdekes volt a cikk, oszd meg!