Így üdült a Balatonon a szocialista pártelit
Bár az előző rendszer pártüdülői közül kétségtelenül az Aliga I. és II. kapta a legtöbb figyelmet, az akkori kor emberének elképzelhetetlen luxus nem kizárólag abban az objektumban volt fellelhető. Ilyen szigorúan őrzött, a pártelit számára fenntartott intézmények voltak többek között Öszödön, Földváron és Tihanyban is, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Igaz ezek csupán az aligai 100 milliós apanázsnak a töredékéből gazdálkodhattak. Ahogy Aliga kapcsán már írtunk róla, az ilyen üdülők építése általában a politikailag nemkívánatos elemek nyaralóinak einstandjával kezdődött, és ez nem csak a leghíresebb pártüdülő esetében volt így.
Einstandolt villák és vörös szőnyeg
Az öszödi nyaralóhely esetében 17 villatulajdonos vehette tudomásul lógó orral, hogy remek ízléssel választott magának telket korábban, bár szerény vigasz lehetett, hogy az a legegyenlőbb elvtársaknak is tökéletesen megfelelt. A 17 telket ugyanis mindenféle kártérítés nélkül egyszerűen a pártüdülő területéhez csapták 1950-ben. Ráadásul az ott maradt villák gyakran üresen árválkodtak, mivel az igazi elit – többek között Rákosi – jobban kedvelte az aligai létesítményt, így szívesebben nyaraltak ott.
Még az sem bírta jobb belátásra őket, hogy egy idő után vörös szőnyegről ereszthették a kommunizmus építésében megfáradt testüket a Balaton hűs habjaiba, amiről még a Szabad Európa rádió is beszámolt. Persze volt erre magyarázat is, hiszen a nyálkás fa stégen esetleg megcsúszhattak volna az értékes lábak.
A legfontosabb elvtársak ültek az ablaknál
Akkoriban a választás csupán egyéni ízlés kérdése volt, hiszen – a nyolcvanas évekig – a pártüdülők használatáért semmit sem kellett fizetni, és később sem lettek drágábbak egy SZOT beutalónál. De micsoda különbségek voltak azokhoz képest! Már reggel, amikor megérkeztek az állami autóval – ezt lemondásuk vagy leváltásuk után még legalább fél évig megtarthatták – megrendelhették az extra reggelijüket. Semmilyen gondot sem jelentett, ha valaki pirított borjúmáj habbal kívánta indítani a napját, és az ellátás minősége a többi étkezésnél is ilyen maradt.
Fortepan/Vörös István
Mivel az ilyen üdülőkben alacsonyabb rangú pártfunkcionáriusok és hírességek is nyaralhattak, így a rangot azzal tisztelték meg, hogy a legfontosabb emberek az ablakok melletti asztalokat kapták. Innen hangzott fel egyébként a leggyakrabban a legendás mondat „Milyen kiszolgálás ez. Nem egy átkozott SZOT üdülőben vagyunk” (eredtileg kevésbé szalonképes kifejezéseket használtak).
Banán, színes tévé és K vonal a szobákban
A két étkezés közötti időben a „beutaltak” a szobájukban lévő hűtőből csemegézhettek, ahol a polcok import italoktól és mindig friss déligyümölcsöktől roskadoztak (én, mint csepeli panelproletár a rendszerváltás után fogtam először banánt a kezembe, de lehet, hogy bennem volt a hiba). A szobákban egyébként a legmodernebb felszerelés kapott helyet, például már akkor – nyugati – színes televíziót szereltek be, amikor még színes adás sem volt Magyarországon.
Emellett a vendég rangjához illően a szobákba „K”, „M” vagy „PB” telefonvonalat is bekötöttek. Ezek közül az első a közvetlen- a második a miniszteri, míg az utolsó a központi bizottsági vonal volt.
Nyugati cigi és vízibicikli áron alul
Aki ráunt a banánra, az több bárban, étteremben és lángosbüfében is vásárolhatott magának, az objektumon kívüli árak töredékéért. Egy fagylalt például harmadába került, mi a közeli strandokon, míg egy üveg alkohol áráért még egy fél decit sem kaptak volna egy szokványos balatoni büfében. Akkoriban az import cigarettát – ha sikerült beszerezni – nagyjából 20-22 forintért lehetett megvásárolni, míg a pártüdülőkben ugyanez általában 7 forintba került.
Balatonőszöd, a Minisztertanács üdülője. 1957. Fortepan/Kotnyek Antal
De nem volt drága a vízibiciklik és a szörfök bérlése sem, melyeket akkoriban földi halandó jobbára csak a filmekben találkozhatott. Persze a vízre merészkedő elvtársak nyugalmát a kisebb üdülőkben is géppuskás őrök vigyázták a partról és a vízen posztoló őrhajókról egyaránt. Ha eddig azt gondoltuk, hogy az ilyen nyaralások eléggé eltértek a SZOT által nyújtott színvonaltól, akkor még meg sem néztük, hogy milyenek voltak az éjszakák.
Extra szolgáltatások a feleség nélkül érkezőknek
A legtöbb pártüdülő standard kelléke volt a moziterem, ahová jegy váltása nélkül ülhetett be filmvetítésre az akkori elit. A vetített alkotások azonban némileg eltértek a városi mozik kínálatától. Az ideológiailag magasan képzett elvtársak ugyanis olyan műveket nézhettek meg, melyeket kizárólag ilyen célokra szereztek be Amerikából vagy Nyugat-Európából, és a pórnép csak a másolt videokazetták időszakában ismerhették meg azokat. Így kerülhettek a vászonra olyan alkotások, mint a Szelíd motorosok vagy éppen a legfrissebb pornófilmek.
Persze a feleség nélkül érkezők szórakoztatásáról is gondoskodtak, számukra hivatásos örömlányok teljesítettek szolgálatot. Ezek a hölgyek általában már régen a rendőrség látókörében voltak vidéki városokban vagy a fővárosban, és amikor szükség volt rájuk, akkor egy razzia keretében egyszerűen begyűjtötték őket.
Tihany. Egykor József főherceg nyaralókastélya, később pártüdülő, ma szálloda. 1955. Fortepan/Kotnyek Antal
Bár a rendszerváltás környékén az ilyen intézmények állami dotációja megszűnt és egyenként magánkézbe kerültek, a színvonal sokáig magasan maradt a falak között. Bár a kapuk elvben már mindenki számára megnyíltak, az árak következtében sokáig csak a külföldi turisták nyaralhattak ott, ahol a korábbi pártelit. Ráadásul a személyzet beidegződései is sokáig tovább éltek. Így fordulhatott elő, hogy egy korábbi pártüdülőbe azért nem tudtak bejutni a megszállni vágyók, mert a portásbácsi közölte velük, hogy ez egy titkos objektum, ahová nem léphet be akárki.
