Így bukott le Harvey Weinstein, Hollywood szégyene – Megnéztük az Azt mondta című filmet
A 2017-es év egyik legnagyobb botránya volt, amikor megjelent a The New York Times-ban egy riport, ami felfedte Hollywood mocskos oldalát. Ennek a történetét dolgozta fel Maria Schrader. Nagyon komoly téma a szexuális zaklatás, amiből adódik a film címe: Azt mondta. Az egyik fél ezt mondja, a másik fél azt mondja és nem lehet eldönteni, hogy kinek van igaza, ha nincs végzetes következménye. Sokszor az áldozat inkább hallgat, csak hogy megvédje becsületét. Ez szinte mindenhol így volt, de
A hatalmasabb, gazdagabb fél gyakorlott ügyvédet tudott fogadni, majd megegyeztek peren kívül, mindenféle titoktartási szerződések kíséretében. Legalább is ez volt a megszokott gyakorlat 2017 októberéig.
Ekkor megjelent Jodi Kantor és Megan Twohey oknyomozó riportja Harvey Weinsteinről, hatalommal való visszaéléseiről, szexuális zaklatásairól és erőszakosságáról. Ekkor már nem tudták azt mondani, hogy csak egy bolond „színésznőcske” fel akarja magát tornázni a ranglétrán, ugyanis
Ez volt a #metoo-mozgalom születésének pillanata.
Az Azt mondta a téma frissessége miatt is kemény helyzetben van mint izgalmas oknyomozó film, története még nem túl régi és hatalmas visszhangja volt, így sokan ismerik a részleteit. Nehéz olyan részt megragadni, amit ne mutatott volna be egy könyv, újságcikk, vagy híradás. Ezért az alkotók nem is próbálták szenzációhajhász módszerekkel megismertetni az ügyet, hanem szárazabban, amolyan Spotlight-osan: interjúkat látunk, és őrlődő főszereplőket.
Ezek olyan filmek, amelyeket a díjszezon előtt hoznak ki, általában komoly témával és neves szereplőgárdával. Ez most sincs másként, a színészek elsőrangúak, még akkor is, ha néha kicsit keveset kapunk belőlük.
A két oknyomozó riportert a mindig zseniális Carey Mulligan és a szintén nagyon ügyes Zoe Kazan játssza. A két szereplő gyakorlatilag ugyanazt a karaktert hozza, talán Mulligannek kicsit összetettebb a szerepe, köszönhetően az otthoni problémáinak.
Egy-egy nyúlfarknyi szerep maradandóbb, mint főszereplőink az egész film alatt. Személyes kedvencem Jennifer Ehle, aki, ha egy picit nagyobbra írják a szerepét, minden gond nélkül lehetne Oscar-jelölt. De említhetném Zach Grenier-t is, aki hihetetlen, mit mutat két jelenetben, vagy épp Samantha Mortont. Hozzá kell tennem, nehéz úgy érdekes főszereplőket írni, hogy a történetben nem náluk van az információ, és közben még hitelesen is akarják bemutatni a nyomozás menetét.
Ami nagyot emel az összképen, az a zene: Nicholas Britell zongoraszólamai a drámai események alatt a lelkünkig hatolnak. Nagyon hatásosak egy-egy interjú csúcspontján a zeneszerző dallamai. A fényképezés szintén a nehéz kérdés kategóriába sorolható, mert egy ilyen filmet ízlésesen, hollywoodi kliséket kerülve, csak így lehet bemutatni, viszont ez nem kiemelkedő, csak szárazabb iparos munka. A film első felének vágása ügyetlenebbül van összerakva, túl lassan építkezik, és a néző kicsit elveszhet a sok helyszínben, névben, eseményben. Számos szereplővel csak telefonon beszélnek főszereplőink és sosem találkozunk velük, ez sem segíti az azonosítást.
Nem vitték túlzásba a #metoo tartalmakat, talán egy kiborulás volt az az egyik karakter részéről, ami kicsit fölöslegesnek tűnt, de a film témáját tekintve alapvetően érthető volt. A film második feléért érdemes végignézni az egész nyomozás történetét, főleg ennyire zseniális mellékszereplők kíséretében.
Nem mondanám, hogy az Azt mondta a következő Spotlight, de ügyes film egy kemény és bonyolult nyomozásról, érzékeny témáról, egy ügyről, szakszerűen, kicsit szárazon bemutatva. Tekinthetnénk Oscar-csalinak, de nem érzem teljesen igazságosnak.
A nyomozás érdekes, mivel mindenki tudja, mi lesz a végkimenetel, maga az út, hogyan jutunk el odáig s ez kellően lebilincselő. A forgatókönyv ügyes, a két oknyomozó azonos című könyvét dolgozza fel, így biztosan fogunk vele találkozni a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában a következő Oscar-díj átadón.
