Én is mindig rettegve engedem el a gyereket...
Együttérzés, szívszaggató fájdalom, düh, sajnálat és megkönnyebbülés. Nagyjából ezek az érzések váltják egymást, amióta megtörtént a veronai buszbaleset. Az érzések a legváratlanabb pillanatokban borítanak el. Amikor már azt hiszem, visszatér az élet a megszokott kerékvágásba, villámként hasít belém valamelyik. Vagy egy teljesen új.
Az áldozatokhoz hasonló gyerek szülőjeként próbálom elképzelni a lehetetlent. Mit tennék ilyen esetben? Fogalmam sincs, miért ilyen az ember lelke...
Miért gyötri magát megválaszolhatatlan kérdésekkel? Egyáltalán jogom van feltenni ilyen kérdést?
Jogom van fájdalmat érezni, amikor az én gyerekem vidáman és egészségesen szól bele a telefonba?
Ezért, ha a megkönnyebbülés tör utat magának, rögtön fel is váltja a szégyenkezés... Persze az ember agya azért tovább kattog. Mi lett volna, ha én veszítem el a gyerekemet? Túl lehet-e élni? Biztos mindenki csak sajnálkozna, szánakozna és zavartan elfordítaná a fejét. Én meg még szégyellném is, hogy pont velem történik ilyen. A barátok pedig szép lassan eltűnnek mellőlünk.
Megkönnyebbülök, hogy ez csak teória és bármikor magamhoz ölelhetem a gyerekemet. És ekkor valahonnan legbelülről feltör a szívszaggató fájdalom, hogy sok szülő ezt szombat óta nem teheti meg. Ismeretlenül is szeretném a kezüket megfogni, átölelni őket és valami biztatót mondani. De nem tudok. Miben, kiben lehet bízni azután, hogy valaki elvesztette azt, aki a legfontosabb volt? Aki értelmet adott az életének? Megint elszégyellem magam, mert nem tudom, hogy érezhetek-e fájdalmat és jogos-e e gyötrődésem. Mit nyavalygok, amikor a gyerekem él és egészséges?

És megint jön a megkönnyebbülés. de csak ideig-óráig. Amíg végigfut az agyamon az a gondolatmenet, hogy én is mindig rettegve engedem el a gyereket. Talán minden szülő ugyanezt érzi, de a gyerekének sohasem mutatná és talán saját magának sem vallja be. Rettegek, rettegünk attól, hogy baleset történik...
De erre gondolni sem szabad, mert „bevonzzuk a rosszat”, „el kell hessegetni az ilyen gondolatokat”, „tereljük el a figyelmünket”, „úgyis nagyon-nagyon ritkán történik ilyen”, „miért pont velünk történne?”. Nagyjából ezekkel szoktam megnyugtatni magam, több-kevesebb sikerrel. De a veronai tragédia után mindez érvényét veszti…
Mert bárkivel megtörténhet. Bármikor.
Új érveket kell találni azért, hogy ne gyomorgörccsel és rettegő szívvel bocsássam útjára a gyereket. Valami olyasmi ez, mint ha valaki leesik a lóról. Azt mondják, minél előbb újra lóra kell ülni. Ezért biztos vagyok benne, hogy nem az a megoldás, hogy bezárom a gyereket vagy örökös rettegésben élünk, ha véletlenül utazik valahova.
És igen, tudom, hogy közhely, amikor az ember a részvétét próbálja meg leírni, de nekem sincs más eszköz a kezemben. Elcsépeltek lettek már azok a szavak, amiket sok ezren sok ezerszer leírtak, de én sem tudom mással helyettesíteni. Teljes szívemből kívánok megnyugvást és mielőbbi testi-lelki felépülést a szörnyű baleset minden érintettjének.