KULT
A Rovatból

Egy undorító, perverzen gyönyörű élőholt-románc – Tényleg mestermű a Nosferatu?

Ez nem más, mint egy lassú, gusztustalan, véres, depresszív szerelmes történet. Sokkal személyesebb, drámaibb és kevésbé színpadias, mint akármelyik előző Drakula-feldolgozás.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. december 21.



Robert Eggers az egyik kedvenc rendezőm. Hovatovább, Eggers az egyik favorit mesemondóm. A 41 éves szakembernek a Nosferatu a negyedik nagyjátékfilmje. 2015-ben hatalmasat szólt A boszorkány című művészi folkhorrorjával. Igazi kultuszfilm lett azóta, Anya Taylor-Joy első igazi főszerepe volt, és innen robbant be igazán Hollywoodba. Ezt követte a meghökkentően különleges A világítótorony, Willem Dafoe és Robert Pattinson kettősével.

A kosztümös kozmikus horror igazi csemege volt az érdekességre vágyó nézők számára.

Majd jött egy nem teljesen konvencionális skandináv mese egy tragikus hősről 2022-ben: Az Északi, a legidősebb Skarsgård-fiú főszereplésével. Aki látta ezeket a műveket, az tudhatja, hogy Eggers stílusát valaki vagy nagyon szereti, vagy ki nem állhatja. Minden filmjének ő a forgatókönyvírója, és próbál minden snittet uralni. Alapvetően mindig lassan építkezik, de ha egy Eggers-filmre odafigyelünk, még egy vaksötét jelenetben is rengeteg apró részletet láthatunk.

Szerintem soha nem fog jelenben játszódó filmet alkotni, mert a rendező imádja a múltat. Jól érzi magát, jól áll neki, és remekül imitálja a letűnt korok stílusvilágát, mai eszközökkel. Nemcsak a színészei korabeli nyelvezetére gondolok, hanem a képi világára és a filmes stílusára. A 2024-es Nosferatu akár némafilmként is megállná a helyét szövegkártya-betétekkel. A történetet gondolom nem kell bemutatni, hisz mindenki ismeri a leghíresebb vámpírsztorit.

Ugyanis a Nosferatu nem más volt, mint Bram Stoker Drakula-könyvének egy koppintása.

1922-ben a rövidéletű német Prana Film stúdió meg akarta filmesíteni Stoker 1897-es könyvét. Ám nem vették meg a jogdíjat, így több változtatást is végrehajtottak, hogy elkerüljék a pereket. Drakula gróf nevét Orlok grófra cserélték, nem nevezték meg a vámpír szülőhazáját, Transylvaniát és az angol városi helyszínt áttették egy német kistelepülésbe. Ám ebben az új köntösben ugyanaz történt, mint az ismert eredetiben. F. W. Murnau német expresszionista rendezőnek azonban akadt jó pár érdekes döntése, ami miatt különleges maradt Orlok gróf pusztítása.

Az egyik ilyen maga a főgonosz szerepére kiválasztott Max Schreck karaktere volt. A riasztó mosolyú német színész annyira jól el volt maszkírozva, hogy még azt a pletykákat is terjesztették, hogy tényleg vámpír volt. Murnau félelmetes, taszító gonoszt álmodott meg, nem a klasszikus csábító vámpírt. Erősen építenek a pestisjárványra is, megjelenését közvetlenül Orlok gróf hajójához kötötték. Ám a terv nem jött be, nem tudták elkerülni a Stoker-család ügyvédjeit.

Hatalmas botrány alakult ki a film körül, több pert megnyert Stoker özvegye, így majdnem megsemmisítették a klasszikus összes kópiáját.

A nagy szerencsének köszönhetjük, hogy mégis fennmaradt az utókor számára. Ezt a némafilmet később sokan feldolgozták, újragondolták. Ilyen volt a 2000-es A vámpír árnyéka, ami ténylegesen arra a pletykára épített, hogy Schreck vámpír volt, és csak Murnau felhasználta a szörnyet okkult filmjének megvalósításához. Ez a mű az eredeti 1922-es verzió forgatásáról szólt, egyébként pont Willem Dafoe alakította Nosferatut/Max Schrecket. Ez azért is vicces, mert Eggers verziójában Dafoe lesz Professor Albin Eberhart von Franz, a helyi van Helsing doktor, aki vadászik a vámpírra.

Tehát akkor ez egy egyszerű feldolgozás? Mondhatnánk, de mivel egy Eggers-filmről van szó, messze áll tőle az egyszerűség. A történet maga valóban ismert, de az előadásmód merőben eltér az összes eddigi változattól. Itt a középpontban nem Thomas Hutter (Nicholas Hoult) szenvedése, vagy Orlok gróf (Bill Skarsgård) pusztítása van.

Eggersnél a személyes drámák uralkodnak. Ellen Hutter (Lily-Rose Depp) lelkét gyerekkora óta elrabolta, és testét kínozza a vámpír rémuralma, mint egyfajta kegyetlen átok.

Erről mit sem tud férje, Thomas, aki csak el akarja tartani feleségét, ezért pedig elutazik a világ másik oldalára is, hogy meg tudja valósítani álmait. Ám nem is sejti, hogy a pokolba indul, hogy a démon eljöhessen kedveséért. Orlok gróf drámai, kegyetlen szerelme Ellen lelkében pedig egyszerre zavarba ejtő és gyönyörű.

Nem igazán az ijesztegetés vagy a vérfröcsögés jellemzi a filmet. A folyamatos, lassú, gerincen felmászó, idegborzongó, gyötrelmes rettegés, amit a néző első személyben átél. Nicholas Houltnak nagyon jó éve van. A remek Esküdt #2 után ismét nagyobb szerepet kap, Clint Eastwood után pedig Eggers kezei alatt is nagyon ügyes. Hutter első találkozása Orlok gróffal hihetetlenül hatásos. Csak Hutter arcát követjük, ahogy belép a kastélyba – ami egyébként ugyanaz a helyszín, ahol Murnau forgatott – majd szereplőnk arcára kiül a rettegés, ami ottléte alatt végigkíséri. Jövőre ő alakítja majd Lex Luthort az új James Gunn féle Superman-filmben, lassan igazi sztárrá válik az ügyes karakterszínész.

Lily-Rose Deppről már egy ideje tudtam, hogy jó színész – Az idolban is nagyon ügyes volt –, de nem gondoltam volna, hogy ennyire jó.

Nagyon megterhelő volt a szerepe, nemcsak lelkileg, de fizikailag is. Az átok alatti Ellen folyamatosan erőszakos/erotikus rohamokat él át. Minden vásznon látott vonaglás, eltorzult vergődés számomra egy izomhúzódással érne fel, és több hétre ágyhoz kötne. A tiltott szerelmet is tökéletesen megvalósították: egyszerre undorító, ahogy Orlok rátelepszik a lány lelkére, másrészt pedig perverz módon szép. Ralph Ineson A boszorkány után ismét Eggersel dolgozhatott együtt. A brit színész már 2015-ben is zseniális alakítást tett le az asztalra, mély öblös hangja itt is tekintélyt parancsoló. A Marvel azt is bejelentette, hogy ő lesz majd Galactus hangja majd a 2025-ös új Fantasztikus négyes filmben.

Milyen a címszereplőnk? Bill Skarsgård ismét hihetetlen. Kezdem azt érezni, hogy színészet terén ő a legtehetségesebb az egész Skarsgård-famíliából. Pedig elég erős a családi eresztés. Alig látjuk teljes valójában, mégis olyan jelenléte van a vásznon, hogy ember legyen a talpán, aki szembeszáll Orlok gróf parancsaival. A kinézete nem klasszikus murnaus, inkább egy bajszos élőhalott óriásra hajaz.

Eggers állandó tettestársa, Jarin Blaschke operatőr gótikus képei vérfagyasztóak, és nagyon ügyesen rejtegetik a grófot. Sötétségben tartják, pont annyit látunk, amennyire szükségünk van.

A másik gigantikus fegyver Skarsgård arzenáljában a hangja. Egy mély, szinte mongol torokének-szerű beszédet talált ki a lényhez a svéd színész, ami miatt még a termeténél is hatalmasabbnak tűnik. Még a vicces akcentusának a hangzását is kitörli a nézői gondolatokból. Nem tudom eléggé dicsérni Robin Carolan zenéjét is. Nagyon sokat hozzáad a vérfagyasztó atmoszférához a zeneszerző munkája.

Akkor ez egy tökéletes film? Közel. Filmes szemmel öröm nézni. Nézői szemmel viszont nem feltétlenül szórakoztató. Sokszor direkt kellemetlen és lassú. Erősen szerzői alkotás egy tehetséges művésztől, ami nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését. De Eggers összes filmje ilyen volt. Akik ismerik a Drakula történetet, és egy kis horrorra vágynak, azokat nem feltétlenül fogja kielégíteni a Nosferatu lassú, gótikus románca. Eggers kivette az erotikát és a szépséget a vámpírmítoszból, majd rothadással, rettegéssel és szenvedéssel teli románccal helyettesítette.

Szerintem ugyanúgy, ahogy a Francis Ford Coppola-féle 1992-es Drakula, ez is klasszikussá fog válni, csak egy egészen másfajta feldolgozásként.

Én nagyon élveztem a Nosferatu minden pillanatát, és remélem, hogy Eggers még sok-sok ilyen és ehhez hasonló alkotást fog letenni az asztalra. Ha nem is mondhatom még, hogy klasszikus, de a maga nemében már most egy modern remekmű a 2024-es Nosferatu. Különleges moziélmény egy merész szerzői filmestől. A Nosferatu megtekinthető a mozikban 2025 január 2-ától!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk