Itália: ég és víz között egyensúlyozva
Két éve májusban jártam a Garda-tó szikláinál. Alapvetően via ferrátázni mentünk három napra, desszertnek egy kis sziklamászás volt még betervezve. Előzetes elmondások alapján felkészültem rá, hogy szép hely lesz, de a víz-szikla-ég triumvirátussal még soha nem kerültem ilyen közeli kapcsolatba mint ott.
A Budapesttől 900 km-re fekvő Riva del Garda városka melletti Torbole (még kisebb városka) Maroadi nevű kempingje volt a cél. Késő délután értünk le a kisbusszal, összesen nyolcan. A tó vize baromi hideg volt fürdeni, este azonban még beleszaladtunk egy mediterrán tóparti minifesztiválba, ami aztán megadta az egész út alaphangulatát.
Másnap egy könnyebb, de látványos mászással, a Rio Sallagoni ferrátával (a via ferrata sziklába épített fémsodronyos biztosítással ellátott mászóút) kezdtünk.
A Rio Sallagoni a Garda-tótól kb 15 kilométerre északra, Dro városa mellett indul. Egy kalandparkba oltott másfél órás szurdoktúra, patakkal, kötélhidakkal, az út közepén egy elvarázsolt zöld katlannal. Nehézsége az olaszok szerint D (ami már egy komolyabb fokozat), az osztrákok inkább C-nek (közepesnek) osztályozzák. Én a nagyobb fiamat simán ráengedném, ami azt jelenti, hogy inkább élvezetes, mint verejtékes rajta a közlekedés.
A kanyon az út elején gyakran egészen összeszűkült, mi pedig az aljától 4-5 méterre, kiépített lépéseken oldalaztunk a sziklafalon. Helyi szokás szerint a túrázók a fal üregeibe dugott botokkal hagytak nyomot maguk után. Egyszer csak a kanyon szétnyílik és egy mesebeli zöld katlanba másztunk be a sziklahasadékon.
Néhol pedig érdekes kőgombák és csinos lányok nőttek ki a földből. A következő állomás egy kötélhíd volt. Amin az átkelés saját szemszögből eléggé meredeken néz ki. Innen már nem volt messze az út vége. Nem mondhatom azt, hogy aznap nagyon elfáradtam volna.
Elég hamar visszaértünk a kempingbe, ezért Anikó javaslatára meglátogattunk egy hatalmas ferde kőtáblát a tó mellett. Ezen kipróbáltam az úgynevezett reibungozást. Ez a sziklamászásnak egy érdekes formája, amikor egy sima falon, tulajdonképpen fogás vagy kapaszkodó nélkül, a gravitáció segítségével, az ujjbegyeiddel a kőre tapadva haladsz felfelé. Már ha tudsz.
Ez a reibung fal egyes helyeken, főleg az aljában, ahol jól elkopott, annyira csúszott, mint egy márvány járólap a metróban. Azért voltak repedések is, amiben meg lehetett kapaszkodni.
A mászás után lazítottunk egyet a tóparton. Az én lazításom kábé úgy aránylott Julcsi ipszilonjához, mint egy vízilóterpesz a gazella szökkenéséhez. Ezután jött az igazi erőpróba: a Via ferrata Rino Pisetta.
A Szép kilátás! blog nem más, mint egy amatőr túrázó élményei és javaslatai annak érdekében, hogy ti is kedvet kapjatok Magyarország és a világ legszebb helyeit megismerni. Kilátók, hegycsúcsok, panoráma, túra - személyes tapasztalatok, fotók itthonról és külföldről. Gyerekekkel, vagy éppen profi hegymászókkal.
"Összegyűlt, kinyomom." - írja a blogger. Mi pedig időről időre megmutatjuk nektek.
A következő nap nehéz dió várt ránk, az egyes pontjain extrém nehéz Rino Pisetta ferrata, amiről már olyat is olvastam, hogy Európa legnehezebb via ferrátája. (Rino Pisetta olasz alpinista volt.) Szikrázó napsütésben értünk a fölöttünk tornyosuló fal alá Sarche városka parkolójába.
A függőleges falon felkúszó ferrata indítása tényleg nehéz volt. Nehéz, extrém és közepes (D, E, C) szakaszok váltakoztak, ami eléggé próbára tette az izmainkat. Egyik mászótársam, aki a legkevesebb rutinnal rendelkezett, elkészült az erejével, és belecsúszva a biztosításába, hitehagyottan sírdogálni kezdett. Lefelé az út borzasztóan meredek volt, felfelé dettó, csak néztem két vezetőnkre, hogy most mi lesz.
Ők erős lelki masszázzsal próbálkoztak, de Ágit a bénultságból végül az rántotta ki, hogy egy szikár ötvenes olasz hölgy úgy lépett el mellette, mintha a korzón sétálna. Ahogy láttam, egyfelől jött a "nehogy már ezt ne tudjam utánacsinálni" érzés, másfelől pontosan megfigyelte az optimális lépéseket, így egy-két perc alatt túl is jutott a kritikus szakaszon. A lendület egészen a fal tetejéig repítette, maxriszpekt sisaklengetést kiérdemelve részemről.
Mivel elég fogós volt az út, nem sokat tudtam fényképezni, szerencsére valaki mindig kattintott néhányat. Végül egy füves réten átvezető pihenős szakasz után felértünk a hegy tetejére, a 971 méter magas Dain Picole csúcsára, ahonnan balra nézve a Lago di Toblino félszigetén üldögélő Toblino-kastélyra nyílt pazar kilátás.
Jobbra (a Garda-tó irányába) nézve pedig a Lago di Cavédine melletti Pietramurata látszott a hegyek tövében. Többek között ezek a képek miatt is döntöttem el régebben, hogy megcsinálom a Szép kilátás! blogot.
Lefelé, a hegy háta mögötti erdei úton, Ranzo irányában kanyargunk vissza az autóhoz. Mintegy hat órát másztunk: ebből 320 méternyi szintkülönbséget a hegyoldalon kaptatva, 400 méternyit pedig a meredek sziklafalon tudtunk le.
Az utolsó napra egy igazi örömferrátát tartogattunk a Garda-tó kék tükre fölé hajló sziklákon: a Fausto Susatti ösvényt. Ez egy könnyű (B-s fokozatú), de nagyon látványos út, levezetésnek, sőt amúgy kezdő ferrátának is tökéletes.
A cél a 909 méter magas Cima Capi csúcsa, az eszköz, ami szentesítette: a Susatti ferrata. Bár a képen kicsit vadnak tűnik a hegyoldal, de egyáltalán nem volt vészes. Biacesa mellől, 420 méter magasról vágtunk neki az útnak az erdőben, egy ösvényen.
Egy órányi lihegés után feljutottunk a sodronykötelekhez, ahol indult a ferráta. De már a beszállás (azaz a biztosítóöv felvétele előtt) felbukkant a Garda-tó kék tükre.
A ferrátán a kevésbé meredek biztosított szakaszokat még kevésbé meredek biztosítatlan szakaszok váltják. Az utóbbiakon nem lehetett nagyon belefeledkezni a kilátásba, mert nagyot lehetett volna zuhanni a szikla széléről. A csúcson kis olasz bádogzászló várja a káprázó szemű mászót. Balra tekintve Riva del Garda városa, a földkaréj mögött Torboléval.
A csúcstól még egy kis lefelé mászás várt ránk a 858 méteren fekvő Arcioni menedékházig. A ház ottjártunkkor zárva volt, de tiszta forrásvizet tudtunk inni mellette. Onnan már szinte csak sétáltunk a parkolóig. A túra nagyon kényelmes tempóban 4-5 óra volt.
A kempingben este többféle pizzával és egy üveg Aperollal megünnepeltük Anikó születésnapját. A jó hangulattól felfűtve megpróbálkoztunk még egyszer egy esti fürdéssel, de a tó még mindig nagyon hideg volt. Maradt tehát a hullámok nézegetése.
A Garda-tó és környéke káprázatos a sziklákról. A tó körüli via ferráták inkább könnyebbek, aki ferrátázni szeretne, itt tökéletes helyet talál a kezdéshez. A ferráták többségéhez azért melegen ajánlott egy vezető.
A tó melletti városok szelleme méltó a környezethez, Riva del Garda (a fenti képen) mellett itt fekszik például Arco, a sziklamászók Mekkája. A városban rendezik meg az Arco Rock Legends versenyt, amire bárki nem nevezhet, ide a világ legjobb sportmászóit hívják meg. És akkor a tóról még nem is beszéltem, amit szintén alaposan ki lehet használni - ha nem májusban megy oda az ember. Sajnos az odaút nem mondható olcsónak, és a kemping sem a magyar pénztárcához szabott, de a látványt meg kell fizetni.
Forrás: Szép kilátás! blog
