KULT
A Rovatból

Csak a vég kezdete a Stranger Things 4. évadának fináléja, ami egy vizuális orgia

A kultikussá váló sorozat maratoni évadzárása nem okozott komoly csalódást a rajongóknak, de egy-két helyen akár bátrabbak is lehettek volna az alkotók. Kritika.


Minden eddigi filmes és sorozatkritikám legnehezebb feladatát kaptam meg az elmúlt hétvégén: spoilermentesen kellene írnom a Stranger Things 4. évadának második felvonásáról. És bár nem futamodok meg a feladat elől, valamit nagyon fontos leszögeznem: az írás csak a 8. és 9. részt tekintve nem tartalmaz spoilert, néhány olyan dolog szerepelhet benne, ami a korábbi hét részben történt. Ha tehát van olyan, aki úgy érzi, jó ötlet egyben lenyomnia a kilenc részt, annak egyrészt sok erőt az elméjének és a szemeinek, másrészt talán jobb, ha ezt az írást kicsit későbbre tartogatja.

Azt hogy mennyire várta mindenki a nyolcvanas évek popkulturális és horrorvilágát megidéző, mára kultikussá váló sorozat negyedik évadának fináléját, az elmúlt napok-hetek filmes híreit látva talán mondani sem kell. Folyamatosan jelentek meg az izgalmas kérdések, meredek elméletek és hajmeresztő konteók az ötödik évad előtti befejezésről. Ahogy arról is lélegzetelállító számokat olvashattunk, hogy milyen csillagászati összeg, mennyi vizuális effekt és hány(száz) smink- és díszletóra fémjelezte a két részt. Amelyek közül az utolsó eleve egy sorozattörténelmi mérföldkő, hiszen finoman szólva nem gyakori, hogy egy széria egyetlen része egy hosszabb film két és fél órájával operáljon. Mindezek után nem csoda, hogy a premier napján, július 1-jén annyian voltak kíváncsiak a sorozatra, hogy a Netflix egy rövid időre meg is rogyott a felhasználók súlya alatt – a szolgáltató történetében állítólag először.

Ha röviden akarnám megfogalmazni a Stranger Things 4. évadának utolsó két részét:

a Duffer-fivérek és a mögöttük álló népes nemzetközi stáb hozta a kötelezőt. Azt, amit látványban, történetvezetésben és izgalomban elvártunk tőlük, de igazán extra és váratlan pillanatokat nem.

Amikor olvastam arról, hogy a maratoni epizódokkal nem ér véget a sorozat, hanem lesz még egy utolsó évada, akkor nagyjából minden részletében arra számítottam, ami végül bekövetkezett. Ahogy azt is jól tippeltem, hogy ha egy(-két) szereplő halálával tovább akarnak játszani az érzelmek húrján, akkor ehhez kiket fognak választani. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy olcsó, pláne unalmas lett volna a gran finale, de ha már 150 perc, egy-egy fordulattal lehetett volna erőteljesebben sokkolni. De kicsit olyan, mintha a legnagyobb patronokat már elpuffogtatták volna a korábbi részekben, és bár azokból maradt még a végére, de az érzés akkor is bennünk marad, hogy ezt már láttuk korábban.

Ahogy azt is éreztem, hogy az egész évad egyik legmellőzhetőbb szála, Hopper és Joyce kalandjai a Szovjetunióban kissé összecsapott véget kapott. A készítők eleve nehezen tudtak mit kezdeni a gyerekekről ezúttal teljesen leváló felnőttek karaktereivel, és a világ túlfelén játszódó történetrészletet leginkább Murray és Jurij komikus kettőse viszi az utolsó két részben is.

Az mindenképp a 8.és 9. rész előnyére írható, hogy nemcsak az évadot zárja le kiválóan, de számos, korábbi évadokban felmerült kérdésre egyértelmű, és nem mindig didaktikusan elénk tálalt választ ad. Végre teljes univerzummá, sőt szinte mitológiává áll össze az elmenyúzó, a demogorgonok és a negyedik évad igazán félelmetes főgonosza, Henry, alias „egyes”, alias Vecna. Így tökéletesen elhisszük a sorozatnak, hogy a félelmetes lény(ek) nem kizárólag az álmos, indianai kisváros, Hawkins létét, de az egész ismert világ sorsát veszélyeztetik. Ahogy a nyolcvanas évek horrorjain szocializálódott nézőnek az sem okozhat gondot, hogy elfogadja a tényt: mindössze egy maroknyi átlagember menti meg az apokalipszistől a világot.

Köztük, ugyebár, egy csapat gyerek, akik a központi szálat szolgáltatják a sorozat indulása óta. Az első évadokban az amúgy is izmos produkció fő látványelemei voltak a csetlő-botló, de zseniálisan kreatív és persze elképesztően cuki kiskölykök, akik viszont – az idő már csak ilyen – 2022-re kész felnőttek (de a sztori szerint is tinédzserek) lettek, ráadásul csatlakozott hozzájuk a fő szerepekben néhány huszonéves. Szerencsére a gyerekekben már az első évadok óta konstansan kibukó és egyre fejlődő tehetség annyira elsöprő erejű, hogy immár elviszi a hátán a show-t, és semmilyen hiányérzetünk nincs a cuki pofik és a gyermeki ártatlanság felé. (Ha mégis lenne, azért a negyedik évad utolsó részeire is maradt még belőle néhány lövésnyi.) Ugyanakkor a sorozat egyértelmű gyengesége, hogy a rengeteg barátságos, becsületes és szerethető karaktert nem mindig tudja egyforma energiával mozgatni, és egész részek, sőt egyes esetekben majdnem egy egész évad telik el úgy, hogy néhányan csak feleslegesen himbálóznak a fő történetszálon.

A legutóbbi szériában ilyen például Will, akivel összességében is kissé mostohán bánik a sorozat, és akinek más szerepe jelenleg nincs is nagyon, mint hogy sejtessen egy érzelmi-identitásbeli kérdést, amire az őt játszó színész, Noah Schnapp egy interjúban rá is erősített. Persze aztán az évad utolsó perceiben olyan szerepet kap, ami feledteti, hogy a többi epizódban jobbára csak a házból kizárt, szomorú kutyára emlékeztető fejét csodálhattuk, megspékelve a rajongók milliói által gyűlölt dumbésdumber-frizurával. Nála is súlytalanabbra sikerült azonban a bátyja, Jonathan figurája, akinek az utolsó részig nagyjából annyi a szerepe, hogy a szétszakadt társaság egyik felét furikázza államokon át, de az utolsó jelenetekben is csak egy kínosan feszengős pillanat jutott neki.

A karakterek közül mindenképp kiemelendő viszont Max Mayfield, akinek megformálója, Sadie Sink nem véletlenül kapott már két komoly szerepet, köztük egy Darren Aronofsky-filmet sorozatbéli feltűnése óta. A nehéz sorsú, depresszív karakternek eddig is nagyon komoly mélységeket kellett eljátszania, de az utolsó részekben olyan összetett és érzelemdús feladatokat ugrott meg, hogy nem lenne meglepő, ha bármilyen, kategóriájában kiosztható díjat bezsebelne. És ne feledkezzünk meg az Eddie Munsont alakító Joseph Quinnről, aki az évad egyik nagy meglepetésembere, és akinek az új szereplők közül a legfajsúlyosabb feladat jutott az egész évadban – valamint egy kifejezetten ikonikus jelenet az utolsó részben. Talán nem véletlen az sem, hogy az írók az említett két karakterre osztották az évadzáró legizgalmasabb és legérzelmesebb jeleneteit.

Az évad végére – mint említettem – tényleg minden összeáll: egyesül – még ha egy darabig nem is fizikailag – az addig több részre szakadt csapat, közösen köpnek a tenyerükbe, hogy legyőzzék a minden eddigi gonosznál félelmesebb Vecnát (és csatolt részeit), és ráadásként a Duffer-testvérek rendkívül ügyesen és izgalmasan vezetik fel nekünk a végső harcot az ötödik évadra. Ugyanakkor, mivel a hírek szerint arra még egy nagyobb lélegzetvételnyi időt kell várni, nagy kérdés, hogy hogyan illesztik a történetbe az akkor már jócskán a második X-en túllépő ifjú szereplők fizimiskáját, illetve tudják-e még fokozni a negyedik évad izgalmait és feszültségét. A négy etap alatt teljesen biztosan kimondhatjuk, hogy a Duffer-fivérek sem látványban, sem zenében, sem történetben nem alkusznak meg, ami jó előjel lehet, és csak reménykedhetünk benne, hogy nem fogyott el a puskaporuk. Ha így lesz, megvalósulhat, az egyik szereplő jóslata: mindaz a földöntúli élmény, amit eddig kaptunk, csak a vég kezdete lehetett...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET: