Backpacker Bori: 48 országban járt, ma már az utazás a munkája

Vigh Bori, a Backpacker.hu szerzője először csak rövidebb időkre kelt útra, majd 2013 óta retúrjegy nélkül, digitális nomádként járja az egzotikus országokat. Bori első nagy útja Dél-Amerikába vezetett, szerette volna élőben látni a tangótáncosokat, itt született meg bakancslistája is.

A lista azóta a hobbijává vált, melyre most kerül fel a 18. pipa: könyvet írni.

Missziójának tekinti,

hogy minél több embernek segítsen valóra váltani az álmát, hogy útra keljenek, úgy véli, az utazók jobbá tehetik az országot is. Könyvében most elmondja, Hogyan menjünk világgá?

- Hány országban jártál eddig?

- 48. Az az igazság, hogy azért számoltam meg, mert sokan kérdezik, de engem annyira nem érdekelt, hogy számon tartsam. Nem hiszek abban, hogy az országok számítanak. Például Indiában rengeteg terület van, ami mind más és más. Indonézia is elmehetne legalább nyolc országnak. Aztán meg ott van, hogy elvileg voltam Amerikában, de csak New Yorkban. Nem vagyok az az ország-gyűjtős típus. Bár, ha belegondolsz, 198 ország van és abból 48 azt jelenti, hogy még csak a negyedében voltam. Ez tényleg jó érzés.

- Cél, hogy minden országba eljuss?

- Régen cél volt, de egy kicsit most már kezdek lenyugodni és ilyen erős célt nem fogok kitűzni magamnak, mert ez azt jelenti, hogy akkor is utazok, amikor nincs kedvem.

- Mi volt az első olyan utad, ahová egyedül indultál el?

- Spanyolországba mentem egy hónapra, hogy megtanuljam a nyelvet. Gimnáziumban nagyon kemény spanyol tanárom volt és kitaláltam harmadikban, hogy le kéne raknom a spanyol nyelvvizsgát, mert akkor nem kell hozzá többet bejárnom, és az érettségim is meglenne. Ő elkönyvelt engem egy hármas tanulónak. Ha meggebedtem sem lettem jobb annál.

Ezért mentem el Malagába egy nyelvtanfolyamra. Napi hat órás intenzív kurzus volt, de nem is az volt a legfontosabb: összebarátkoztam pár spanyol sráccal, akik az utcán gangeltek. Amint megtudták, hogy 18 éves vagyok, bátyusokként viselkedtek velem. Mivel semennyire sem beszéltek angolul, kénytelenek voltak nekem mindent nagyon türelmesen elmagyarázni. Miattuk tanultam meg spanyolul. Utána hazajöttem és letettem a nyelvvizsgát. Szerintem nálam ott kezdődött az, hogy egyedül el lehet menni utazni, hiszen ide is teljesen egyedül mentem. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekem Spanyolország a nagy szerelem és visszamentem Sevillába Erasmusszal.

Eleinte azt hittem, hogy annál az egy hónapnál, ami Malagán volt, nem lehet jobb az élet. Aztán, elmentem Erasmusra egy évre, ezt az évet már tényleg nem lehet überelni. De aztán elkezdtem utazni… Nagy álmom volt, hogy megnézzem a tangótáncosokat Buenos Airesben. Ez volt az - akkor még nem létező - bakancslistám első eleme. Ott derült ki számomra, hogy lehet így utazni. Dél-Amerikába önkénteskedni mentem, többek között azért, mert féltem, hogy nem lesznek barátaim, és azt reméltem, hogy majd talán a többi önkéntessel tudok barátkozni. Na, ez nem így történt, mert alig találkoztam más segítőkkel az árvaházban. Viszont beraktak egy olyan hostelbe, ahol találkoztam más utazókkal. Így lettem végül utazó én is. Ők megtanítottak arra, hogyan lehet utazni. Itthon, akkoriban nem lehetett sokat arról hallani, hogy lehet hátizsákkal utazni.

- Nem érzed konkurenciának, hogy egyre több utazó blogger és előadás lesz?

- Ahhoz, hogy az ember ne legyen féltékeny nagyon kell tudni, hogy a Backpacker Bori az egy külön személyiség a Vigh Boritól. Nyilván a Backpacker Bori az egy részem, ahogy a blog is.

De azon túl még rengeteg minden van, amit nem osztok meg, illetve valamennyire megpróbálom megtartani a saját privát szférámat is. Amennyiben azt tudod, hogy a taps az nem neked szól, amikor a színpadon vagy, hanem annak, amit mondtál, akkor el tudod vonatkoztatni a féltékenységtől. És akkor tudok örülök neki, hogy ezt más is csinálja. Nagyon hiszek abban, hogyha mi magyarok elkezdünk utazni, akkor tudunk egy sokkal jobb országot építeni. Ez most jelenleg misszióm, mert azt vettem észre, hogy aki elhagyta Európát az úgy jön vissza, hogy azért nem rossz ez az ország. Mindig azt hallom nem-utazóktól, hogy külföldön ez nem így megy… Amikor panaszkodnak valamire, azt szoktam kérdezni, hogy hol külföldön? Mert nem Franciaország vagy Németország a „külföld”, hanem Bolívia, az USA vagy Új-Zéland. A világ annyira nagy, és mi nem a közepén vagyunk. Hat milliárd ember rosszabbul él, mint mi Magyarországon. Össze kell szedegetni azokat, amiket megtanulunk a környező országokból és azt lehet implementálni, mert tök sok hely van szerintem a fejlődésre. Például az én blogom nem lehetett volna sikeres, hogyha amerikai vagyok, mert Amerikában 16 millió ilyen blog van. De Magyarországon egy olyan dolgot csináltam anno, ami még nem volt. Nem azt mondom, hogy copyztam, de inspirált.

- Most, hogy megjelenik a könyved mennyire fogod folytatni a blogírást? Hiszen ez is egy pipa a bakancslistádon.

- Ez egy jó kérdés. Fölmerült bennem, hogy ezzel vége. A blogolástól nem csak azt kaptam meg, hogy megkeresett a kiadó, hanem nagyon sok minden mást is. Őszintén szólva, most azt érzem, kezd szűk lenni nekem a blog. Tök szívesen beszélnék más dolgokról is. Most írtam az áldozathibáztatásról a blogomon, de hozzá kell kötnöm mindig valahogy az utazáshoz. Sok mindent nem lehet hozzákötni. Rengeteg dolog van, ami szerintem sok embernek lehet inspiráló, most keresem a lehetőségeket, hogy ezt milyen formátumban tudom továbbadni.

- A bakancslistád a hobbid. Hány elem van rajta és mennyire változik?

- Változgat. Nem tudom megmondani, hogy mennyi elem van, mert minden életszakaszban más az, ami érdekel, nő a lista. Szerintem úgy 40-50 között lehet. Azt sem tudom, hogy milyen lesz, amikor már lesz családom. Egyelőre van terem önmegvalósítani, de ha majd gyerekeim lesznek, akkor abban keresem majd kihívásokat. Egy családnak már más a dinamikája. Nem csak rólam szól, mint jelenleg az életem. Valószínűleg ennek a bakancslistának periódusai lesznek, amikor tudom csinálni, és amikor nem.

- Mennyi pipa van rajta?

- Most lesz a 18., a könyvvel.

- Mennyiben volt más megírni a könyvet, mint blogolni?

- Nagyon más volt. Az ember azt gondolná, hogyha valakinek van egy blogja, csak összekötögeti a cikkeit és kész is van. De nem, mert más a ritmusa egy blog posztnak és más egy könyvnek. Máshogy ülsz le megírni. Nagyon nehéz volt megértenem, hogy van időm, tehát most annyi betűt írok le, amennyit akarok. A könyvet máshogy fogják olvasni. A blogposztot „szkennelik” az emberek, a könyvnek pedig úgy ülnek neki, hogy van rá idejük. Mire rájöttem, hogy ezt hogyan kell csinálni… Másrészről pedig tudtam, hogyha Pesten maradok nem fog működni, mert nem tudok majd izgalmas projektekre nemet mondani. Úgyhogy elmentem először Pécsre, aztán Tolnán, egy parasztházban írtam.

Hát, ez egyáltalán nem így nézett ki, hanem a nap 23 órájában agonizáltam és egy óra volt, amikor le tudtam ülni és írni. Voltak napok, amikor nagyon nem ment, máskor pedig elkapott a flow. Ráadásul közben ott volt a bűntudat, hogy nem írok. Életemben nem takarítottam és főztem ennyit, sőt, megtanultam egy egész darabot zongorán, mert nem volt sem tévé, sem internet. És ez még a könnyű része volt. Amikor leadod a szerkesztődnek, és azt mondja, hogy ennyi volt, kész vagy, az horror. Horror, hogy nem tudsz hozzáírni többet és azt kell mondanod, hogy készen vagy. Bloggerként ez nagyon nehéz, mert egy blog poszt mindig úgy kerül ki, hogy bármikor levehetem, alakíthatom. De a könyvet ki fogják nyomtatni, és ott lesz örökre. Az para. Nehéz volt elengedni, annyira, hogy 5-6 napon keresztül minden este azt álmodtam, hogy ülök a könyv előtt és szerkesztem.

Vigh Bori - Hogyan menjünk világgá?

Adott egy lány, akit kislányként megbűvöltek a tangó-táncosok, majd sok évvel később végre maga is ott ül egy Buenos Aires-i tangóbárban és átértékeli az életét. Úgy hangzik, mint egy regény és valóban úgy is indul, ahol kíváncsian kezdesz alámerülni a hősnő sorsfordító történetében, majd egy hirtelen megálljnál rájössz, ez valójában csak a bevezetője annak, hogy elkezd a sajátodat. A „Hogyan menjünk világgá?” nem a repjegyvétellel és a hátizsák bepakolásával indít, nem is azzal, milyen delfinekkel úszkálni a tengerben vagy szörfözni. Hanem azzal kezdi, milyen emberré tehet téged az utazás, a bakancslistád megalkotásával álmok helyett célokat ad, mindemellett pedig tökéletesen „detelenít” – azaz elveszi tőled a felesleges kifogásokat. A három részre osztott könyv innen megy bele a praktikus részletekbe: mivel utazz, hogyan spórolj, mennyire lesz szükséged, hogyan keress szállást, majd a legvégén, mik kerüljenek a táskádba, mikre figyelj a nagy utazás előtt. A könyv azt sem rejti véka alá, hogy az utazás sem fenékig tejfel és Bori sem túrazsákkal a hátán jött a világra, de hagyja, hogy a saját kárán tanulj, míg az életbölcsességek sora sohasem lépik át a Coelho-Oravecz vonalat. Nem állítja, hogy a története egyedülálló, de azt igen, hogy a tiéd is tele lesz izgalmakkal. Egészen a reptérig kísér.

A könyv végére úgy éreztem, nem egy „utazós kézikönyvet” lapozgatok, hanem egy backpacker hostelben ücsörögve hallgatom Bori tanácsait és történeteit – pont, ahogy őt is beavatták a titokba a Buenos Aires-i utazók. Mert nemcsak egy pontos checklistet kaptam kézhez az utazáshoz, de útmutatót ahhoz is, hogy az álmok célokká váljanak.

A könyvbemutató december 1-jén, 18 órakor lesz a Fogas Házban.

- Mondtad, hogy mindenki csak a Backpacker Borit ismeri, de milyen más olyan arcaid vannak, amiket szeretnél, hogy ismerjenek. Például énekelsz is.

- Igen. Például az éneklést nem keverném bele a Backpacker Boriba. Persze, amikor utazom, nagyon sokszor előkerül az éneklés és az ukulelém. Fölraktam egyszer egy videót, hogy néz ki, amikor zenélek, de én nem tartom magam egy kifejezetten zseniális zenésznek és nem vágyom arra, hogy ezzel bármi mást csináljak, inspiráljak embereket. Annyira egy belső megnyugvás nekem a zenélés. Egy igazi flow élmény. Ezért nem azért csinálom, hogy másokkal kommunikáljak, csak azokkal, akik éppen ott vannak, és részesei az élménynek.

- Ez is bakancslistás pont volt nálad. Hogyan valósítottad meg?

- Képzeld el, amikor hazajöttem Dél-Amerikából, akkor már négy pipa volt a bakancslistámon. Mindig úgy van, hogy megvannak a pipák, végignézek gyorsan a listámon és akkor egyen megakad a szemem, hogy most azzal kéne foglalkozni… De akkor még nem kezdek el mindent azonnal beletolni, hanem csak úgy hagyom. Megvárom, hogy milyen segítség érkezik hozzá. Ültem a kocsimban és azon gondolkoztam, hogy most zenét hallgassak, énekeljek, vagy bekapcsoljam a rádiómat. Nekem a kocsi volt a zuhany, már megtanultam úgy megállni a piros lámpánál, hogy ne lássák, hogy üvöltve énekelek bent.

Elmentem az első énekórámra, majd másnap kávézás közben a munkahelyen meséltem egy kollégámnak, hogy elkezdtem a hangképzést. Felcsillant a szeme: „de jó, énekesnőt keresünk a zenekarba!” Akkor még csak egy órán voltam – ahol nem is énekeltem – úgyhogy kértem egy kis időt. Két hónapot beszéltünk meg, aztán elmentem az első próbára.

Ma már tudom, hogy nem voltam kifejezetten jó azon a próbán, de meglátták bennem a lelkesedést. Tudták, hogy én ebbe most beletolok mindent és alapvetően ebből a hangból lehet valamit kihozni, hogyha a lelkesedés is megvan. Elkezdtünk együtt próbálni.

Ez egy nagyon nagy vállalás volt tőlük, az előző énekesnőnek jazzalbumai jelentek meg, én meg bejövök kéthónapos tapasztalattal… Egy évet próbáltunk, utána jött az első koncert, ami egy fizetős, két és fél órás koncert volt Ausztriában, egy síversenyen.

Nagyon féltem. Szerencsére – most már ezt mondom - a szervezőgárda elrontotta az egész esemény hirdetését és öten voltak a koncerten, beleértve a biztonságiakat és a pultosokat. Tehát, ez egy nyilvános próba volt, de kaptunk érte gázsit. Amikor hazajöttünk csináltunk egy rendes koncertet a Rézmálban, ahová 120-an eljöttek, de nekem már volt “koncert-tapasztalatom”. Rájöttem, hogy hibázni mindig fogok. Nem hagytam, hogy a tökéletességre való törekvésem megbénítson. Nyilván kell rá törekedni, de utána nem szabad felróni, ha nem volt az, mert akkor nem tudod majd tovább csinálni. Úgy kell nekimenni, hogy megpróbálom a maximumot nyújtani, de minden bizonnyal el fogok rontani egy-két dolgot. Nem biztos, hogy minden hang ki fog jönni, emlékezni fogok a szövegekre stb., de ha megbocsátok magamnak előre hibákat, akkor fel tudok állni a színpadra.

- Most is többször mondtad, hogy jelek alapján cselekedtél, az első utazásodnál is egy adó-visszatérítés jelentette a kezdő lökést… a blogbejegyzéseid végén is általában van valamilyen tanulság. Te alapvetően spirituálisan éled az életedet, keresed az ok okozatokat?

- Olyan érdekes, hogy ezt kérdezed, mert pont ezen gondolkoztam ma a buszon. Ha valaki rám néz, nem mondaná meg, hogy spirituális vagyok. Nem vagyok az a rasztás hajú hippi, de valóba, a spiritualitásnak nagy szerepe van az életemben. 16 éves korom óta pránanadizom, elég korán érkezett ez az életembe. Persze a sok kaland is tanított. Az utazás során annyira ki vagyok szolgáltatva sokszor, hogy nincs más megoldás, csak bízni Istenben, a sorsban, az univerzumban, Ganésában, vagy az angyalokban. Ilyenkor annyira bejönnek a dolgok, hogy már az lenne az irreális, ha nem lennék spirituális. Annyira sok a véletlen és az, hogy az utolsó pillanatban jön valaki, aki megment, hogy az utazás során tényleg elkezdtem hívő lenni, de ezt nem kötöm valláshoz. Én Istennek hívom ezt a dolgot, de egyetértek benne, hogy másként is lehet nevezni. Nekem egyszerűbb Istennek hinni. Az én fejemben nem a szakállas öregember a felhőn, hanem egy cool, vicces segítő. Nem kaptam ilyen neveltetést, hanem olyan sok szituációba kerültem, hogy tényleg az a reális, hogy van valami, ami segít, és ami utat mutat. Aztán az is lehet, hogy nincs igazam, de könnyebb azt hinni, hogy van…

- Amikor rossz dolgok történnek veled, mint a támadás Lisszabonban, a földcsuszamlás Peruban vagy az, hogy ki akartak rabolni, mi volt az, ami hajtott tovább? Nem gondoltad, hogy abba szeretnéd hagyni?

- Tavaly ilyentájt volt egy erős megzuhanásom. Összejöttem egy fiúval Indonéziában, négy hónapot együtt voltunk, és miatta jöttem haza onnan, pedig nekem vissza kellett volna mennem Új-Zélandra working and holiday vízummal. Megbeszéltük, hogy hazajövök Európába, megvárom, hogy ő is fel tudjon mondani, és el tudjunk utazni együtt. Emlékszem, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van az életemmel: boldog párkapcsolat, egy olyan életvitel, amiről a legtöbb ember csak álmodik, egy munka, amiben teljesen ki tudok teljesedni, jó kapcsolatom lett a családdal, tehát enyém volt a világ.

És akkor egy hirtelen csapással vége lett ennek a kapcsolatnak, és magamra lettem hagyva Svájcban. Olvasóim fogadtak be. Onnan át kellett mennem Spanyolországba, majd Portugáliába, akkor történt a támadás. A kocsim Svájcban maradt, és visszarepültem érte, majd 12 órán át egy 23 éves Ford Fiestát kellett hazavezetnem. Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy most mi a következő lépés. Minden összeomlott. Nem csak a tervek, hogy mikor hova megyek, de megingott a bizalmam az emberekben. Féltem tovább utazni.

Terápiára kezdtem el járni. Egészen Galapagosig még szarul voltam (szerk. Bori idén februárban Amerikába utazott, majd innen Ecuadorba és Galapagosra), ott sikerült helyre raknom magamat és minden visszatért a régi kerékvágásba. Kivirult minden. Ilyeneket kap néha az ember, fel kell dolgozni. Nekem nagyon erős jelzés volt. Akkor már hat évet utaztam és megvoltak a Hogyan menjünk világgá? és az Egyedül nőként a nagyvilágban előadásaim. Nem állhatok ki úgy az emberek elé, hogy azt mondom, menj nyugodtan, nem lesz semmi baj, mert 200 nőből 1-nek az első napon valószínű, hogy valami baja esik. Statisztikailag lehetetlen, hogy ne legyen baja, de ha felkészül, kevesebb eséllyel éri bántódás. Nekem a bloggerfelelősség miatt is jelzés volt ez a támadás, hogy másokra és magamra is vigyázzak. Nem stoppolunk, nem megyünk fel Coachsurfingen olyan pasihoz, aki nem 100%-ig megbízható a profilja alapján, többet költünk azért, hogy biztonságban legyünk, nem szállunk fel olyan buszra, aminek sok balesete volt.

- Új-Zélandra utaztál először csak oda jeggyel. Azóta tervszerűen utazol, vagy továbbra is retúrjegy nélkül?

- Megtanultam, hogy az ember kapcsolatai fontosabbak annál, mint, hogy non-stop utazzon, tehát egyeztetni kell ezt a kettőt. Szerintem, aki folyamatosan úton van, az elveszíti a kapcsolatait. Tartja a mondás, hogy “a barátok olyan, mint a csillagok, attól, hogy távol van még mindig ragyognak”… hát ez jó nagy baromság. Nyilván nem az van, hogy Borika hazajön két hétre small-talkolni a barátokkal. Az nem a kapcsolat ápolása, ahogy a skype-olás sem. Az szinten tartás. Ahhoz, hogy megint meglegyen egy valós élmény, kellenek a közös emlékek, az, hogy együtt elmenjünk valahova a belvárosban vagy kirándulni. Kell az, hogy tényleg aktív barátságunk legyen. Én úgy döntöttem, hogy mivel nem bírom a telet, ilyenkor lelépek és tavasszal hazajövök. Úgy érzem, ez így win-win, mert pár hónapot azért kibír egy barátság és utána fel tudjuk venni a szálat.

- Ilyenkor hogyan tartod fenn magad utazás közben?

- Vannak ügyfeleim, social mediát és mindenféle más, adminisztratív munkákat vállalok. Ez az egyik. Közben rengeteg bevételi forrás van, konzultációkat tartok, mindenféle dolgot kitalálok, amiből pénzt lehet csinálni. Én nem titkolom, hogy az előadásokból is van jövedelmem. Sokan mondják azt, hogy ez nem egy backpackeres hozzáállás, de az az igazság, hogy esetenként több százezer forintot spórolok ezeknek az embereknek egyetlen mondatommal. Ez az egyik, hogy ők mit kapnak egy ilyen előadással, a másik pedig, hogy nekem mi munkám van azzal, hogy összeszedjem az előadást, kiállítsam a jegyeket számlára, leszervezzem a helyet, rendben legyen a beengedés. Azt akarom, hogy úgy menjenek el, hogy tényleg útra tudjanak kelni.

- Utazás közben, amikor ilyen szép helyeken jársz, hogyan tudsz arra összpontosítani, hogy mindig el legyen végezve a munkád?

- Amikor kinyitom a gépem, körbenézek, és azt mondom magamnak: azért lehetek itt, mert dolgozom. Hálával. Ez ennyi.

Át kell helyezni a hangsúlyt. Ráadásul én szeretem a munkámat. Szeretem, hogy le vagyok földelve. Úgy érzem, hogyha nagyon sokáig utaznék úgy, hogy nem ülök le a géphez, és nem használnám az agyam stratégiai részét, csak arra, hogy hol eszem, és hol alszom – ami szintén stressz – akkor ez nem működne. Én ezt szeretem csinálni, szeretek a bloggal is foglalkozni.

Ha itt vagy Magyarországon, otthon érzed magad?

Igen, nagyon szeretem Magyarországot, nagyon szeretem Budapestet, fantasztikus város.

- Van kedvenc helyed, amit szívesen megmutatsz a hozzád érkezőknek?

- Van egy túrám. Nagyon sokan jönnek hozzám látogatni. Akikkel külföldön megismerkedem, azoknak általában én vagyok az egyetlen magyar ismerősük. Mindig elmegyünk a várba, a Széchenyi fürdőbe, elviszem őket egy kocsmatúrára – általában a Szimplában kezdünk – utána megyünk egy kört a Gozsdu környékén. De néha én is megunom, és kimegyünk a Margitszigetre, vagy egy múzeumba. Zseniális ez a város, nagyon szeretem. Hihetetlen kreatívak vagyunk, mi budapestiek. Például, ami a Szabadság-hídnál volt nyáron, az javarészt a mi érdemünk. Az egy dolog, hogy lezárták, de mi, a lakosok tettük olyan jó hangulatúvá. Jógázás, sámándobolás, grillezés. Nem lehetett úgy végigmenni rajta, hogy ne érjen fülig az ember szája.

- Mi a következő most?

- Van egy titkos bakancslista elemem, amit nem tudok elmondani, mert amint elmondanám, az rondítana rajta. Sokkal nehezebb lenne megcsinálnom, hogyha nyíltan beszélnék róla. Ígérem, hogy amint meg van a pipa, meg mondom, hogy mi volt az, pont úgy, mint a könnyvvel.

- Annyit megtudhatunk: utazással kapcsolatos?

- Nem utazós. Már egy ideje úgy van, hogy ami ilyen 2-3 éves projekt – mint a könyv – azokon komolyan dolgozom. Azt már megtanultam hogyan tudok utazni, az már egy könnyű elem számomra. Ezeket ugyanúgy megélem, és rengeteget tanulok belőlük, de ezek a 2-3 éves tervek az igazi tanulságok. És őszintén szólva azokat most már sokkal jobban szeretem.