SIKERSZTORIK
A Rovatból

Backpacker Bori: 48 országban járt, ma már az utazás a munkája

A backpacker.hu bloggere egyszer csak fogta a hátizsákját és hátrahagyva a 8 órás irodai munkát és a szürke hétköznapokat világgá ment.


Vigh Bori, a Backpacker.hu szerzője először csak rövidebb időkre kelt útra, majd 2013 óta retúrjegy nélkül, digitális nomádként járja az egzotikus országokat. Bori első nagy útja Dél-Amerikába vezetett, szerette volna élőben látni a tangótáncosokat, itt született meg bakancslistája is.

A lista azóta a hobbijává vált, melyre most kerül fel a 18. pipa: könyvet írni.

Missziójának tekinti,

hogy minél több embernek segítsen valóra váltani az álmát, hogy útra keljenek, úgy véli, az utazók jobbá tehetik az országot is. Könyvében most elmondja, Hogyan menjünk világgá?

boriecuador

- Hány országban jártál eddig?

- 48. Az az igazság, hogy azért számoltam meg, mert sokan kérdezik, de engem annyira nem érdekelt, hogy számon tartsam. Nem hiszek abban, hogy az országok számítanak. Például Indiában rengeteg terület van, ami mind más és más. Indonézia is elmehetne legalább nyolc országnak. Aztán meg ott van, hogy elvileg voltam Amerikában, de csak New Yorkban. Nem vagyok az az ország-gyűjtős típus. Bár, ha belegondolsz, 198 ország van és abból 48 azt jelenti, hogy még csak a negyedében voltam. Ez tényleg jó érzés.

- Cél, hogy minden országba eljuss?

- Régen cél volt, de egy kicsit most már kezdek lenyugodni és ilyen erős célt nem fogok kitűzni magamnak, mert ez azt jelenti, hogy akkor is utazok, amikor nincs kedvem.

borii

- Mi volt az első olyan utad, ahová egyedül indultál el?

- Spanyolországba mentem egy hónapra, hogy megtanuljam a nyelvet. Gimnáziumban nagyon kemény spanyol tanárom volt és kitaláltam harmadikban, hogy le kéne raknom a spanyol nyelvvizsgát, mert akkor nem kell hozzá többet bejárnom, és az érettségim is meglenne. Ő elkönyvelt engem egy hármas tanulónak. Ha meggebedtem sem lettem jobb annál.

Ezért mentem el Malagába egy nyelvtanfolyamra. Napi hat órás intenzív kurzus volt, de nem is az volt a legfontosabb: összebarátkoztam pár spanyol sráccal, akik az utcán gangeltek. Amint megtudták, hogy 18 éves vagyok, bátyusokként viselkedtek velem. Mivel semennyire sem beszéltek angolul, kénytelenek voltak nekem mindent nagyon türelmesen elmagyarázni. Miattuk tanultam meg spanyolul. Utána hazajöttem és letettem a nyelvvizsgát. Szerintem nálam ott kezdődött az, hogy egyedül el lehet menni utazni, hiszen ide is teljesen egyedül mentem. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekem Spanyolország a nagy szerelem és visszamentem Sevillába Erasmusszal.

Eleinte azt hittem, hogy annál az egy hónapnál, ami Malagán volt, nem lehet jobb az élet. Aztán, elmentem Erasmusra egy évre, ezt az évet már tényleg nem lehet überelni. De aztán elkezdtem utazni… Nagy álmom volt, hogy megnézzem a tangótáncosokat Buenos Airesben. Ez volt az - akkor még nem létező - bakancslistám első eleme. Ott derült ki számomra, hogy lehet így utazni. Dél-Amerikába önkénteskedni mentem, többek között azért, mert féltem, hogy nem lesznek barátaim, és azt reméltem, hogy majd talán a többi önkéntessel tudok barátkozni. Na, ez nem így történt, mert alig találkoztam más segítőkkel az árvaházban. Viszont beraktak egy olyan hostelbe, ahol találkoztam más utazókkal. Így lettem végül utazó én is. Ők megtanítottak arra, hogyan lehet utazni. Itthon, akkoriban nem lehetett sokat arról hallani, hogy lehet hátizsákkal utazni.

"
Jelenleg ezt akarom visszaadni a magyaroknak. Amit ott kaptam Buenos Airesben a többi utazótól. Azt próbálom mindenkinek elmondani, hogy meg lehet csinálni.

- Nem érzed konkurenciának, hogy egyre több utazó blogger és előadás lesz?

- Ahhoz, hogy az ember ne legyen féltékeny nagyon kell tudni, hogy a Backpacker Bori az egy külön személyiség a Vigh Boritól. Nyilván a Backpacker Bori az egy részem, ahogy a blog is.

De azon túl még rengeteg minden van, amit nem osztok meg, illetve valamennyire megpróbálom megtartani a saját privát szférámat is. Amennyiben azt tudod, hogy a taps az nem neked szól, amikor a színpadon vagy, hanem annak, amit mondtál, akkor el tudod vonatkoztatni a féltékenységtől. És akkor tudok örülök neki, hogy ezt más is csinálja. Nagyon hiszek abban, hogyha mi magyarok elkezdünk utazni, akkor tudunk egy sokkal jobb országot építeni. Ez most jelenleg misszióm, mert azt vettem észre, hogy aki elhagyta Európát az úgy jön vissza, hogy azért nem rossz ez az ország. Mindig azt hallom nem-utazóktól, hogy külföldön ez nem így megy… Amikor panaszkodnak valamire, azt szoktam kérdezni, hogy hol külföldön? Mert nem Franciaország vagy Németország a „külföld”, hanem Bolívia, az USA vagy Új-Zéland. A világ annyira nagy, és mi nem a közepén vagyunk. Hat milliárd ember rosszabbul él, mint mi Magyarországon. Össze kell szedegetni azokat, amiket megtanulunk a környező országokból és azt lehet implementálni, mert tök sok hely van szerintem a fejlődésre. Például az én blogom nem lehetett volna sikeres, hogyha amerikai vagyok, mert Amerikában 16 millió ilyen blog van. De Magyarországon egy olyan dolgot csináltam anno, ami még nem volt. Nem azt mondom, hogy copyztam, de inspirált.

Névjegy

Vigh Borit már két évesen érdekelte a nagyvilág, olyannyira, hogy a rácsos ágyból kikelve egészen a lépcsőházig eljutott. Apukája rendszeresen „bepakolta” a családot a kocsiba, hogy célba vegyék valamelyik tengerpartot. Egyedül először nyelvet tanulni utazott külföldre, később Erasmusszal Sevillába. Nyolc évig dolgozott egy szoftvercégnél social media managerként, majd az utazó életmódhoz alkalmazkodva digitális nomád lett. Backpacker.hu című blogját 2013 óta vezeti. A blogolás mellett előadásokat is tart utazni vágyóknak, hogy felkészülten vághassanak neki a nagyvilágnak.

- Most, hogy megjelenik a könyved mennyire fogod folytatni a blogírást? Hiszen ez is egy pipa a bakancslistádon.

- Ez egy jó kérdés. Fölmerült bennem, hogy ezzel vége. A blogolástól nem csak azt kaptam meg, hogy megkeresett a kiadó, hanem nagyon sok minden mást is. Őszintén szólva, most azt érzem, kezd szűk lenni nekem a blog. Tök szívesen beszélnék más dolgokról is. Most írtam az áldozathibáztatásról a blogomon, de hozzá kell kötnöm mindig valahogy az utazáshoz. Sok mindent nem lehet hozzákötni. Rengeteg dolog van, ami szerintem sok embernek lehet inspiráló, most keresem a lehetőségeket, hogy ezt milyen formátumban tudom továbbadni.

- A bakancslistád a hobbid. Hány elem van rajta és mennyire változik?

- Változgat. Nem tudom megmondani, hogy mennyi elem van, mert minden életszakaszban más az, ami érdekel, nő a lista. Szerintem úgy 40-50 között lehet. Azt sem tudom, hogy milyen lesz, amikor már lesz családom. Egyelőre van terem önmegvalósítani, de ha majd gyerekeim lesznek, akkor abban keresem majd kihívásokat. Egy családnak már más a dinamikája. Nem csak rólam szól, mint jelenleg az életem. Valószínűleg ennek a bakancslistának periódusai lesznek, amikor tudom csinálni, és amikor nem.

- Mennyi pipa van rajta?

- Most lesz a 18., a könyvvel.

- Mennyiben volt más megírni a könyvet, mint blogolni?

- Nagyon más volt. Az ember azt gondolná, hogyha valakinek van egy blogja, csak összekötögeti a cikkeit és kész is van. De nem, mert más a ritmusa egy blog posztnak és más egy könyvnek. Máshogy ülsz le megírni. Nagyon nehéz volt megértenem, hogy van időm, tehát most annyi betűt írok le, amennyit akarok. A könyvet máshogy fogják olvasni. A blogposztot „szkennelik” az emberek, a könyvnek pedig úgy ülnek neki, hogy van rá idejük. Mire rájöttem, hogy ezt hogyan kell csinálni… Másrészről pedig tudtam, hogyha Pesten maradok nem fog működni, mert nem tudok majd izgalmas projektekre nemet mondani. Úgyhogy elmentem először Pécsre, aztán Tolnán, egy parasztházban írtam.

"
Annyira romantikusnak tűnt, hogy ülök majd a parasztházban és nyugodtan írom a könyvemet.

Hát, ez egyáltalán nem így nézett ki, hanem a nap 23 órájában agonizáltam és egy óra volt, amikor le tudtam ülni és írni. Voltak napok, amikor nagyon nem ment, máskor pedig elkapott a flow. Ráadásul közben ott volt a bűntudat, hogy nem írok. Életemben nem takarítottam és főztem ennyit, sőt, megtanultam egy egész darabot zongorán, mert nem volt sem tévé, sem internet. És ez még a könnyű része volt. Amikor leadod a szerkesztődnek, és azt mondja, hogy ennyi volt, kész vagy, az horror. Horror, hogy nem tudsz hozzáírni többet és azt kell mondanod, hogy készen vagy. Bloggerként ez nagyon nehéz, mert egy blog poszt mindig úgy kerül ki, hogy bármikor levehetem, alakíthatom. De a könyvet ki fogják nyomtatni, és ott lesz örökre. Az para. Nehéz volt elengedni, annyira, hogy 5-6 napon keresztül minden este azt álmodtam, hogy ülök a könyv előtt és szerkesztem.

Vigh Bori - Hogyan menjünk világgá?

Adott egy lány, akit kislányként megbűvöltek a tangó-táncosok, majd sok évvel később végre maga is ott ül egy Buenos Aires-i tangóbárban és átértékeli az életét. Úgy hangzik, mint egy regény és valóban úgy is indul, ahol kíváncsian kezdesz alámerülni a hősnő sorsfordító történetében, majd egy hirtelen megálljnál rájössz, ez valójában csak a bevezetője annak, hogy elkezd a sajátodat. A „Hogyan menjünk világgá?” nem a repjegyvétellel és a hátizsák bepakolásával indít, nem is azzal, milyen delfinekkel úszkálni a tengerben vagy szörfözni. Hanem azzal kezdi, milyen emberré tehet téged az utazás, a bakancslistád megalkotásával álmok helyett célokat ad, mindemellett pedig tökéletesen „detelenít” – azaz elveszi tőled a felesleges kifogásokat. A három részre osztott könyv innen megy bele a praktikus részletekbe: mivel utazz, hogyan spórolj, mennyire lesz szükséged, hogyan keress szállást, majd a legvégén, mik kerüljenek a táskádba, mikre figyelj a nagy utazás előtt. A könyv azt sem rejti véka alá, hogy az utazás sem fenékig tejfel és Bori sem túrazsákkal a hátán jött a világra, de hagyja, hogy a saját kárán tanulj, míg az életbölcsességek sora sohasem lépik át a Coelho-Oravecz vonalat. Nem állítja, hogy a története egyedülálló, de azt igen, hogy a tiéd is tele lesz izgalmakkal. Egészen a reptérig kísér.

A könyv végére úgy éreztem, nem egy „utazós kézikönyvet” lapozgatok, hanem egy backpacker hostelben ücsörögve hallgatom Bori tanácsait és történeteit – pont, ahogy őt is beavatták a titokba a Buenos Aires-i utazók. Mert nemcsak egy pontos checklistet kaptam kézhez az utazáshoz, de útmutatót ahhoz is, hogy az álmok célokká váljanak.

vigh_hogyan_menjunk_vilagga

A könyvbemutató december 1-jén, 18 órakor lesz a Fogas Házban.

- Mondtad, hogy mindenki csak a Backpacker Borit ismeri, de milyen más olyan arcaid vannak, amiket szeretnél, hogy ismerjenek. Például énekelsz is.

- Igen. Például az éneklést nem keverném bele a Backpacker Boriba. Persze, amikor utazom, nagyon sokszor előkerül az éneklés és az ukulelém. Fölraktam egyszer egy videót, hogy néz ki, amikor zenélek, de én nem tartom magam egy kifejezetten zseniális zenésznek és nem vágyom arra, hogy ezzel bármi mást csináljak, inspiráljak embereket. Annyira egy belső megnyugvás nekem a zenélés. Egy igazi flow élmény. Ezért nem azért csinálom, hogy másokkal kommunikáljak, csak azokkal, akik éppen ott vannak, és részesei az élménynek.

borizeneles

- Ez is bakancslistás pont volt nálad. Hogyan valósítottad meg?

- Képzeld el, amikor hazajöttem Dél-Amerikából, akkor már négy pipa volt a bakancslistámon. Mindig úgy van, hogy megvannak a pipák, végignézek gyorsan a listámon és akkor egyen megakad a szemem, hogy most azzal kéne foglalkozni… De akkor még nem kezdek el mindent azonnal beletolni, hanem csak úgy hagyom. Megvárom, hogy milyen segítség érkezik hozzá. Ültem a kocsimban és azon gondolkoztam, hogy most zenét hallgassak, énekeljek, vagy bekapcsoljam a rádiómat. Nekem a kocsi volt a zuhany, már megtanultam úgy megállni a piros lámpánál, hogy ne lássák, hogy üvöltve énekelek bent.

"
Bekapcsoltam végül a rádiót és ott egy énektanár azt mondta, ő hisz abban, hogy bárki képes énekelni, és azt mondta: “ha te most ülsz a kocsidban és azt gondolod, hogy nem tudsz énekelni, akkor gyere el hozzám, és megmutatom, hogy tudsz.”Ezt jelnek vettem és írtam ennek a nőnek. Elkezdtem énektanárhoz járni.

Elmentem az első énekórámra, majd másnap kávézás közben a munkahelyen meséltem egy kollégámnak, hogy elkezdtem a hangképzést. Felcsillant a szeme: „de jó, énekesnőt keresünk a zenekarba!” Akkor még csak egy órán voltam – ahol nem is énekeltem – úgyhogy kértem egy kis időt. Két hónapot beszéltünk meg, aztán elmentem az első próbára.

Ma már tudom, hogy nem voltam kifejezetten jó azon a próbán, de meglátták bennem a lelkesedést. Tudták, hogy én ebbe most beletolok mindent és alapvetően ebből a hangból lehet valamit kihozni, hogyha a lelkesedés is megvan. Elkezdtünk együtt próbálni.

Ez egy nagyon nagy vállalás volt tőlük, az előző énekesnőnek jazzalbumai jelentek meg, én meg bejövök kéthónapos tapasztalattal… Egy évet próbáltunk, utána jött az első koncert, ami egy fizetős, két és fél órás koncert volt Ausztriában, egy síversenyen.

Nagyon féltem. Szerencsére – most már ezt mondom - a szervezőgárda elrontotta az egész esemény hirdetését és öten voltak a koncerten, beleértve a biztonságiakat és a pultosokat. Tehát, ez egy nyilvános próba volt, de kaptunk érte gázsit. Amikor hazajöttünk csináltunk egy rendes koncertet a Rézmálban, ahová 120-an eljöttek, de nekem már volt “koncert-tapasztalatom”. Rájöttem, hogy hibázni mindig fogok. Nem hagytam, hogy a tökéletességre való törekvésem megbénítson. Nyilván kell rá törekedni, de utána nem szabad felróni, ha nem volt az, mert akkor nem tudod majd tovább csinálni. Úgy kell nekimenni, hogy megpróbálom a maximumot nyújtani, de minden bizonnyal el fogok rontani egy-két dolgot. Nem biztos, hogy minden hang ki fog jönni, emlékezni fogok a szövegekre stb., de ha megbocsátok magamnak előre hibákat, akkor fel tudok állni a színpadra.

- Most is többször mondtad, hogy jelek alapján cselekedtél, az első utazásodnál is egy adó-visszatérítés jelentette a kezdő lökést… a blogbejegyzéseid végén is általában van valamilyen tanulság. Te alapvetően spirituálisan éled az életedet, keresed az ok okozatokat?

- Olyan érdekes, hogy ezt kérdezed, mert pont ezen gondolkoztam ma a buszon. Ha valaki rám néz, nem mondaná meg, hogy spirituális vagyok. Nem vagyok az a rasztás hajú hippi, de valóba, a spiritualitásnak nagy szerepe van az életemben. 16 éves korom óta pránanadizom, elég korán érkezett ez az életembe. Persze a sok kaland is tanított. Az utazás során annyira ki vagyok szolgáltatva sokszor, hogy nincs más megoldás, csak bízni Istenben, a sorsban, az univerzumban, Ganésában, vagy az angyalokban. Ilyenkor annyira bejönnek a dolgok, hogy már az lenne az irreális, ha nem lennék spirituális. Annyira sok a véletlen és az, hogy az utolsó pillanatban jön valaki, aki megment, hogy az utazás során tényleg elkezdtem hívő lenni, de ezt nem kötöm valláshoz. Én Istennek hívom ezt a dolgot, de egyetértek benne, hogy másként is lehet nevezni. Nekem egyszerűbb Istennek hinni. Az én fejemben nem a szakállas öregember a felhőn, hanem egy cool, vicces segítő. Nem kaptam ilyen neveltetést, hanem olyan sok szituációba kerültem, hogy tényleg az a reális, hogy van valami, ami segít, és ami utat mutat. Aztán az is lehet, hogy nincs igazam, de könnyebb azt hinni, hogy van…

boriutazos

- Amikor rossz dolgok történnek veled, mint a támadás Lisszabonban, a földcsuszamlás Peruban vagy az, hogy ki akartak rabolni, mi volt az, ami hajtott tovább? Nem gondoltad, hogy abba szeretnéd hagyni?

- Tavaly ilyentájt volt egy erős megzuhanásom. Összejöttem egy fiúval Indonéziában, négy hónapot együtt voltunk, és miatta jöttem haza onnan, pedig nekem vissza kellett volna mennem Új-Zélandra working and holiday vízummal. Megbeszéltük, hogy hazajövök Európába, megvárom, hogy ő is fel tudjon mondani, és el tudjunk utazni együtt. Emlékszem, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van az életemmel: boldog párkapcsolat, egy olyan életvitel, amiről a legtöbb ember csak álmodik, egy munka, amiben teljesen ki tudok teljesedni, jó kapcsolatom lett a családdal, tehát enyém volt a világ.

És akkor egy hirtelen csapással vége lett ennek a kapcsolatnak, és magamra lettem hagyva Svájcban. Olvasóim fogadtak be. Onnan át kellett mennem Spanyolországba, majd Portugáliába, akkor történt a támadás. A kocsim Svájcban maradt, és visszarepültem érte, majd 12 órán át egy 23 éves Ford Fiestát kellett hazavezetnem. Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy most mi a következő lépés. Minden összeomlott. Nem csak a tervek, hogy mikor hova megyek, de megingott a bizalmam az emberekben. Féltem tovább utazni.

Terápiára kezdtem el járni. Egészen Galapagosig még szarul voltam (szerk. Bori idén februárban Amerikába utazott, majd innen Ecuadorba és Galapagosra), ott sikerült helyre raknom magamat és minden visszatért a régi kerékvágásba. Kivirult minden. Ilyeneket kap néha az ember, fel kell dolgozni. Nekem nagyon erős jelzés volt. Akkor már hat évet utaztam és megvoltak a Hogyan menjünk világgá? és az Egyedül nőként a nagyvilágban előadásaim. Nem állhatok ki úgy az emberek elé, hogy azt mondom, menj nyugodtan, nem lesz semmi baj, mert 200 nőből 1-nek az első napon valószínű, hogy valami baja esik. Statisztikailag lehetetlen, hogy ne legyen baja, de ha felkészül, kevesebb eséllyel éri bántódás. Nekem a bloggerfelelősség miatt is jelzés volt ez a támadás, hogy másokra és magamra is vigyázzak. Nem stoppolunk, nem megyünk fel Coachsurfingen olyan pasihoz, aki nem 100%-ig megbízható a profilja alapján, többet költünk azért, hogy biztonságban legyünk, nem szállunk fel olyan buszra, aminek sok balesete volt.

"
Rájöttem, hogy a biztonság sokkal fontosabb, új szabályok lettek az utazásban.

- Új-Zélandra utaztál először csak oda jeggyel. Azóta tervszerűen utazol, vagy továbbra is retúrjegy nélkül?

- Megtanultam, hogy az ember kapcsolatai fontosabbak annál, mint, hogy non-stop utazzon, tehát egyeztetni kell ezt a kettőt. Szerintem, aki folyamatosan úton van, az elveszíti a kapcsolatait. Tartja a mondás, hogy “a barátok olyan, mint a csillagok, attól, hogy távol van még mindig ragyognak”… hát ez jó nagy baromság. Nyilván nem az van, hogy Borika hazajön két hétre small-talkolni a barátokkal. Az nem a kapcsolat ápolása, ahogy a skype-olás sem. Az szinten tartás. Ahhoz, hogy megint meglegyen egy valós élmény, kellenek a közös emlékek, az, hogy együtt elmenjünk valahova a belvárosban vagy kirándulni. Kell az, hogy tényleg aktív barátságunk legyen. Én úgy döntöttem, hogy mivel nem bírom a telet, ilyenkor lelépek és tavasszal hazajövök. Úgy érzem, ez így win-win, mert pár hónapot azért kibír egy barátság és utána fel tudjuk venni a szálat.

boridigitalisnomad

- Ilyenkor hogyan tartod fenn magad utazás közben?

- Vannak ügyfeleim, social mediát és mindenféle más, adminisztratív munkákat vállalok. Ez az egyik. Közben rengeteg bevételi forrás van, konzultációkat tartok, mindenféle dolgot kitalálok, amiből pénzt lehet csinálni. Én nem titkolom, hogy az előadásokból is van jövedelmem. Sokan mondják azt, hogy ez nem egy backpackeres hozzáállás, de az az igazság, hogy esetenként több százezer forintot spórolok ezeknek az embereknek egyetlen mondatommal. Ez az egyik, hogy ők mit kapnak egy ilyen előadással, a másik pedig, hogy nekem mi munkám van azzal, hogy összeszedjem az előadást, kiállítsam a jegyeket számlára, leszervezzem a helyet, rendben legyen a beengedés. Azt akarom, hogy úgy menjenek el, hogy tényleg útra tudjanak kelni.

- Utazás közben, amikor ilyen szép helyeken jársz, hogyan tudsz arra összpontosítani, hogy mindig el legyen végezve a munkád?

- Amikor kinyitom a gépem, körbenézek, és azt mondom magamnak: azért lehetek itt, mert dolgozom. Hálával. Ez ennyi.

"
Föl kell fogni, hogy én nem utazom és dolgozom, hanem dolgozom és utazom, tehát a különbség, hogy én most nem nyaralok, hanem nekem ez az életem. Csak pár órát kell dolgoznom aznap, hogy utána nem a belvárosba menjek vagy egy jógaórára, hanem a tengerpartra.

Át kell helyezni a hangsúlyt. Ráadásul én szeretem a munkámat. Szeretem, hogy le vagyok földelve. Úgy érzem, hogyha nagyon sokáig utaznék úgy, hogy nem ülök le a géphez, és nem használnám az agyam stratégiai részét, csak arra, hogy hol eszem, és hol alszom – ami szintén stressz – akkor ez nem működne. Én ezt szeretem csinálni, szeretek a bloggal is foglalkozni.

borigalapagosborikepborisvajc

Ha itt vagy Magyarországon, otthon érzed magad?

Igen, nagyon szeretem Magyarországot, nagyon szeretem Budapestet, fantasztikus város.

- Van kedvenc helyed, amit szívesen megmutatsz a hozzád érkezőknek?

- Van egy túrám. Nagyon sokan jönnek hozzám látogatni. Akikkel külföldön megismerkedem, azoknak általában én vagyok az egyetlen magyar ismerősük. Mindig elmegyünk a várba, a Széchenyi fürdőbe, elviszem őket egy kocsmatúrára – általában a Szimplában kezdünk – utána megyünk egy kört a Gozsdu környékén. De néha én is megunom, és kimegyünk a Margitszigetre, vagy egy múzeumba. Zseniális ez a város, nagyon szeretem. Hihetetlen kreatívak vagyunk, mi budapestiek. Például, ami a Szabadság-hídnál volt nyáron, az javarészt a mi érdemünk. Az egy dolog, hogy lezárták, de mi, a lakosok tettük olyan jó hangulatúvá. Jógázás, sámándobolás, grillezés. Nem lehetett úgy végigmenni rajta, hogy ne érjen fülig az ember szája.

- Mi a következő most?

- Van egy titkos bakancslista elemem, amit nem tudok elmondani, mert amint elmondanám, az rondítana rajta. Sokkal nehezebb lenne megcsinálnom, hogyha nyíltan beszélnék róla. Ígérem, hogy amint meg van a pipa, meg mondom, hogy mi volt az, pont úgy, mint a könnyvvel.

- Annyit megtudhatunk: utazással kapcsolatos?

- Nem utazós. Már egy ideje úgy van, hogy ami ilyen 2-3 éves projekt – mint a könyv – azokon komolyan dolgozom. Azt már megtanultam hogyan tudok utazni, az már egy könnyű elem számomra. Ezeket ugyanúgy megélem, és rengeteget tanulok belőlük, de ezek a 2-3 éves tervek az igazi tanulságok. És őszintén szólva azokat most már sokkal jobban szeretem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Ha itt valaki azt mondja, hogy magyar, azonnal rokonként tekintenek rá” – Tünde Isztambul városfejlesztési vezetőjeként büszke magyarságára
Tülin Tünde nagyapja csak átutazóban volt, de a sors közbeszólt, és Törökországban ragadtak. Unokája most a város egyik vezetőjeként kutatja magyar gyökereit, és közben beteljesítette nagymamája álmát.


Isztambul utánozhatatlan lüktetésében Tülin Tünde hat éve azon dolgozik, hogy a hatalmas metropolisz minél élhetőbb, ellenállóbb legyen. Miközben földrengésre készít fel egy óriásvárost, esténként magyarul olvas, és egy bársony mellényt varr – hogy megőrizze azt, ami a családját megtartotta.

Amikor Isztambul 2019-ben létrehozta régóta hiányzó városi tanácsát, a főpolgármester kollégái őt keresték meg.

„Akkoriban a közigazgatás és a magánszektor szereplői jól ismerték egymást, teljes mértékben egyetértettek szinte mindenben. A civil szféra azonban egyáltalán nem tudott befolyást gyakorolni a meghozott döntésekre” – meséli. Ez a hatalmi egyenlőtlenség zavarta.

Építészként és egyetemi előadóként a közjavak védelmével foglalkozott, így a felkérés jó alkalmat kínált.

„Jelöltből elnök lettem, és ma már hat éve vagyok benne a városfejlesztésben. Ez egy lehetőség számomra, hogy egyensúlyt hozhassak létre a városban” - mondja.

Vezetői hitvallása egyértelmű. „Feminista vagyok, és szerintem a nők látásmódjára nagy szükség van minden területen” – jelenti ki. Ez nem csak elv, a gyakorlatban is megvalósul: irodájában és tanácsadói körében is a nők vannak többségben.

A feladat monumentalitása megkérdőjelezhetetlen. Isztambul területe tízszer nagyobb Budapestnél, 39 kerületében hivatalosan 18 millió ember él.

A kihívások listája hosszú: környezeti kérdések, kulturális örökség megőrzése, közlekedésfejlesztés, városi szegénység. A legsürgetőbb probléma a reziliencia.

„A katasztrófák, mint például a földrengés, kiemelten fontos kérdések, fő helyen vannak. Egy olyan erősségű rengés, mint ami két évvel ezelőtt történt Kelet-Törökországban, várható Isztambulban is, csak nem tudjuk, mikor. Akkor itt elég nagy baj lehet, mert erre nincsen felkészülve senki.”

Amikor Hatayban megtörtént a tragédia, csapata azonnal segített a lakások újjáépítésének megtervezésében.

Munkája mellett a Magyarországhoz fűződő kapcsolatait is tudatosan építi: szeptember elején járt Budapesten, és hamarosan újra utazik. Van egy kis lakása is itt, hogy legyen hova hazatérnie.

Az identitása mélyen gyökerezik a családi múltban, de a megélése tudatos, felnőttkori döntés. Magyar állampolgárságát 2007-ben kapta meg, miután unokatestvérei javaslatára utánajárt a lehetőségeknek.

„Szerencsére a nagymamám Magyarországon is bejelentette már akkor, amikor születtek” – mondja édesapjáról és testvéreiről. A nagymama régi útlevele is előkerült, ami jelentősen megkönnyítette az ügyintézést. A nyelvvel való kapcsolata azonban csak később kezdődött. „Ezt a vágyat, hogy magyarul beszéljek, nem tudtam elengedni, és az utóbbi 7–8 évben elkezdtem tanulni. Ez a mindennapi életem része lett: magyarul olvasok és műsorokat hallgatok, minden nap gyakorlok.”

A motivációja belülről fakad. „Azt érzem, hogy ez tesz teljessé engem, ez hozzám tartozik.”

A keresztnevét a nagymama nővérének tanácsára kapta, a Tünde nevet a törökök is kedves hangzásúnak tartják. Családi nevét, a Hadit is sokáig viselte, mert fontos volt neki. Öccse, Imre nevének érdekessége, hogy Törökországban lánynévnek számít.

A családja tisztelettel és némi humorral figyeli a magyarság iránti elkötelezettségét. Férje alapszinten már tud magyarul, a gyerekei pedig megígérték, hogy belevágnak a tanulásba. „A nagy családban olykor tréfásan mondják, hogy belőlem árad leginkább a magyarság.”

Ez a kötődés azonban mély sebeket is hordoz. Amikor a „Tárgyak Törökországból” című kiállításra beadta a nagymamája féltve őrzött, hímzett párnahuzatait, azok a kiállítás után elvesztek. „Számomra ez pótolhatatlan veszteség. Talán otthon ez nem ennyire mélyen fontos, de nekünk ezek a kapaszkodók, ezek a személyes emlékek sokat jelentenek az identitásunknak.”

A veszteség feldolgozásaként most maga próbálja újraalkotni azokat, és éppen egy hagyományos bársony mellényt varr, hogy egy ünnepen viselhesse.

Családja kalandosan került Törökországba. A történet az 1920-as években kezdődött, amikor Tünde nagyapja a nagy világválság idején Magyarországon nem talált munkát, ezért Irak felé indult. „Az utazás közben azonban megbetegedett, elkapta a maláriát, és emiatt kórházba került itt, Törökországban.” A betegség elgondolkodtatta. „Akkor arra gondolt, ha itt, Törökországban elkapta a maláriát, mi lesz vele Irakban?”

Helyi magyarokkal találkozott, akik meggyőzték, hogy az alakuló Török Köztársaságnak nagy szüksége van a jól képzett műszaki szakemberekre. Maradt, és bejött a számítása: erőművek és gyárak építésében vett részt, és jól keresett. A megtakarított pénzét hazaküldte a nővérének, de a sógora mindent eljátszott. A csalódás után a nagyapa úgy döntött, saját családot alapít, és megkérte a mezőtúri rokonokat, keressenek neki feleséget. Egy túrkevei lányt találtak számára.

A házasságot 1931. január 28-án kötötték meg Magyarországon, a vőlegény ehhez hazautazott. A ki- és beutazás zökkenőmentes volt, mivel olyan megbecsült szakembernek számított, hogy az engedélyeit maga Atatürk írta alá. A 34 éves férfi és 30 éves felesége Anatóliában kezdte meg közös életét, de a kezdeti reményeket hamar beárnyékolta a valóság. „Főleg az ország miatt keseregtek, mert idegennek tartották őket, és ez nehéz volt annak ellenére, hogy kedvelték őket a társadalomban.”

A hivatalos világban nehezen boldogultak, a politikai légkör változása pedig tovább mélyítette a válságukat.

Három fiuk született: Hadi Sándor, Jenő és László. A második világháború kitörésekor vissza akartak költözni, de a hatóságok a gyerekek biztonságára hivatkozva lebeszélték őket az utazásról. A család helyzete egyre nehezebbé vált.

„Akkoriban apukám már nyolcéves volt, de nem járhatott általános iskolába, mert nem voltak törökök, és a nagymamám otthon tanította a gyerekeit.” A család kényszerűségből kettévált: a nagymama a fiúkkal Isztambulba költözött a jobb lehetőségek reményében, a nagyapa pedig Anatóliában maradt a munkája miatt. A nagymama nem nyugodott bele a fiai kilátástalan helyzetébe, bement a városi hivatalba, és kiharcolta, hogy a gyerekeket beírassák az iskolába. Mindhárman ugyanabba az osztályba kerültek, jóval idősebben, mint a társaik.

„A háború végén újra megpróbáltak hazatérni Magyarországra, de a magyar állam nem fogadta vissza őket.” Az indoklás szerint azért, mert a nagyapa nem vett részt katonaként a háborúban. A család reményei szertefoszlottak. Amíg nem kapták meg a török állampolgárságot, az Egyesült Nemzetek által biztosított, úgynevezett világpolgár- vagy hontalan státuszban éltek.

Később a vasfüggöny tette végleg lehetetlenné a hazatérést. „Sohasem valósulhatott meg többé, hogy újra hazajuthassanak a nagyszüleim.”

A fiúk Törökországban nőttek fel, és a szüleikkel ellentétben könnyebben illeszkedtek be. Tünde édesapja, Hadi Sándor elismert építész lett, díjnyertes épülete ma is áll Isztambul központjában. A legkisebb fiú ügyvéd lett, a középső, Jenő azonban az 1950-es évek végén Ausztráliába vándorolt.

„Amikor sok évvel később megtaláltam a nagybátyám leveleit, meglepett, hogy milyen jól és helyesen írt magyarul” – idézi fel Tünde, aki ezt a nagymamája érdemének tartja. A vándorlás nemcsak az apai ágon volt meghatározó. Tünde édesanyjának családja Rodoszról költözött Törökországba, amikor a sziget olasz fennhatóság alá került. „Szóval a vándorlás központi téma a családomban.”

A szülei, mindketten építészek, a munka révén ismerkedtek meg, és ezzel megalapították az építész dinasztiát, amelyet Tünde és öccse, Imre visz tovább a családi vállalkozásban.

Az isztambuli magyar közösség ma már nem túl nagy, nagyjából háromszáz főt számlál - meséli Tünde. A régi családok közül kevesen maradtak. A törökök és magyarok viszonya azonban kifejezetten baráti. A 2024-es török–magyar barátság évében a helyi magyar programok hatalmas érdeklődés mellett zajlottak.

„Ha itt valaki azt mondja, hogy magyar, azt azonnal rokonként azonosítják.” Ez a barátság a történelemben is megmutatkozott: Törökország menedéket adott Thököly Imrének, II. Rákóczi Ferencnek, Kossuth Lajosnak és otthont Széchenyi Ödönnek, aki a török tűzoltóságot szervezte meg.

Tünde számára a jövő egyszerre szól Isztambulról és Magyarországról. Városvezetőként az a küldetése, hogy egyensúlyt teremtsen és felkészítse a várost a jövő kihívásaira. Magánemberként pedig a gyökereihez való visszatérés hajtja.

„Az álmom, hogy hosszabb ideig Magyarországon maradhassak, és így fejleszthessem a magyar tudásomat, hogy folyékonyan beszélhessek.” A budapesti utazások számára többet jelentenek egyszerű látogatásnál. „Gyakran utazom vissza, mindig érzelmi okok miatt megyek, mintha hazamennék.”

Ezzel a nagymamája beteljesületlen álmát is valóra váltja.

„A legfontosabb ok az volt, hogy mivel a nagymamám a legnagyobb példaképem, neki tiszteletből szerettem volna beteljesíteni az életét. Ezzel úgy érzem, én visszajuthattam Magyarországra, amit ők már soha nem élhettek meg.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
Brutális ajánlatot kapott a Cápák között című műsorban a magyar vállalkozó: Orbók Ilona az egész cégét kérte
Kuszkó Gábor élelmiszermérnök büszkén mutatta be kézműves magtejeit, de a befektetők kritikával illették.


A Cápák között január 18-i adásában két vállalkozás is révbe ért: egy lítiumion-akkumulátor tüzeket előrejelző szenzor és egy bőrproblémákra specializálódott kozmetikai márka is milliós befektetéssel távozott.

Másoknak, köztük egy kézműves magtej-készítőnek és egy zeneterapeutának végül nem jutott a befektetői tőkéből.

Elsőként Sőnfeld Mátyás gyógypedagógus és zeneterapeuta lépett a stúdióba, aki Zenebatyu nevű élményprogramjához és a Xilofun nevű zenélő társasjátékához kért 6 millió forintot 10 százalékos cégtulajdonért cserébe.

Bár a zenés bemutatkozó egyedi volt, a befektetők végül nem láttak fantáziát az üzletben.

Kuszkó Gábor élelmiszermérnök PlantSoul nevű, friss, kézműves magtejeket gyártó cégébe keresett partnert, aki 12 millió forintért 20 százalékos tulajdonrészt kért.

Balogh Levente szerint Gábor inkább menedzser, mint vállalkozó, amivel Orbók Ilona is egyetértett, és meglepő ajánlatot tett: 12 millió forintért megvásárolta volna az egész céget, Gábort pedig termékfelelősként alkalmazta volna tovább.

Bojinka Miklós egy közös, 40-40 százalékos tulajdonrészt ajánlott volna Ilonával, meghagyva 20 százalékot az alapítónak, de Orbók Ilona ezt nem fogadta el, és visszavonta eredeti ajánlatát is, ígyKuszkó Gábor befektetés nélkül távozott.

Kerekes Péter, a Magyar Padelszövetség elnöke Premier Padel nevű vállalkozásával érkezett, amely már most is rendkívül sikeres: három helyszínen 10 pályával 360 milliós bruttó bevétel mellett 110 millió nettó profitot termel.

A debreceni terjeszkedéshez 70 millió forintot kért 25 százalékért, amire Lakatos István egy új, közös debreceni cég létrehozását javasolta 50 százalékos részesedésért, licencdíj-konstrukcióval.

Az este egyik nagy nyertese Varsányi Péter lett, aki a Preion nevű, lítiumion-akkumulátorok kigyulladását 8-10 perccel előrejelző szenzorral érkezett.

A rendszer 98 százalékos pontossággal jelzi a hibát, ami életeket menthet. Négy befektető gyorsan kiszállt, Bojinka Miklós pedig szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy az autóipar miért nem használ már hasonló technológiát.

Balogh Petya azonban meglátta a lehetőséget. "Négy Cápa elúszott, én még itt vagyok!" – mondta, majd 37 millió forintot ajánlott a cég 25 százalékáért, amit Péter el is fogadott.

A másik sikertörténet

Orbán Cintiáé volt, aki saját bőrproblémája, a seborrhea miatt hozta létre a Sébiologie nevű bőrápolási márkát.

A vegyésztechnikus és kozmetikus végzettségű vállalkozó 6 millió forintért cserébe 20 százalékos tulajdonrészt ajánlott.

A koncepció annyira meggyőzte a befektetőket, hogy Balogh Levente azonnal ajánlatot tett, azzal a feltétellel, ha egy másik Cápa is csatlakozik hozzá.

Orbók Ilona azonnal beszállt mellé, és bár Lakatos István is tett egy külön ajánlatot, Cintia végül a Levente-Ilona páros befektetését fogadta el.

Via Pénzcentrum


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Mi vagyunk az egyik utolsó, harmadik generációs kávés vállalkozás Európában” - ők pörkölnek kávét világszínvonalon Budaörsön
Federico Roncadi családjával karöltve a kontinens egyik legkorszerűbb pörkölőjét szerezte meg – egyenesen a termelőtől érkező, fairtrade – kávéihoz a Caffé Perté üzemébe. De mellette még üzemel a ’Mamma’ is, amelyet a felmenői is használtak: ez volt a rendszerváltás utáni egyik első, Nyugatról érkező kávépörkölő gép Magyarországon.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. január 23.



Federico Roncadi, azaz Fede fiatal kora ellenére elhivatott és profi szakember: ő az egyik vezetője Európa egyik legrégebbi, ma is családi kézben lévő kávés vállalkozásának, a Caffé Pertének, ahol a tudás nagypapáról, apára, apáról fiúra szállt. A papa vadászat révén ismerte meg Magyarországot a ’80-as években, majd szinte elsőként hozatott hazánkba kávépörkölőt. A családi garázsüzem hamar kinőtte magát, fiával később már az ország nagyvárosaiba szállították rendszeresen a minőségi kávékat.

Az új, kibővült és korszerűsített üzem 2003 óta működik Budaörsön, ahol a pörkölőberendezések mellett helyet kapnak a zsákokban érkező nyers kávék, a becsomagolt késztermékek, családi ereklyék – például egy oldtimer Wartburg, amit Fede maga vont be kávészsák-vászonnal kívül-belül (ld.a képen) –, egy kávégép-szerelő műhely, valamint sok száz régi kávéautomata egyaránt.

Az üzemlátogatás során azonban a kedvenc tárgyam egy bájos ön-vállveregető szerkezet volt, amelyet Fede maga készített az ajtófélfára erősítve, hogy ha ő nincs ott, akkor is elismerve érezzék magukat az emberei.

– Egy ilyen családba születve, ahol szinte anyatej helyett is kávét kaptál, hány évesen szippantott be a kávék világa?

– Egészen kicsi korom óta része voltam a cég életének: a szüleim már babakoromban is vittek magukkal különböző szakmai eseményekre, kiállításokra. Bár az első kávémat talán 13 évesen ittam meg, a kávéhoz mindig is különleges érzelmi kötődésem volt. Már akkor is éreztem, hogy ez több számomra, mint egy ital: egy világ, amely körülvesz és amelyben felnőttem.

– Sokszor hallani olyanról, hogy az örökös nem érdeklődik a felmenői hivatása iránt, hiába adott az életpálya-modell számára, de a te szemedben igazi lelkesedést és tüzet látok csillogni. Hogy kell elképzelni a mentorálási, ráhangolódási szakaszt a nagyapád és apukád részéről, mielőtt átvetted az irányítást?

– Nagyon hálás embernek tartom magam. Úgy gondolom, nemcsak a kultúrát, az értékeket és az örökséget kell megőrizni, hanem azt az egész életen át tartó munkát is, amit a nagypapám és a szüleim beletettek ebbe a vállalkozásba. Harmadik generációsként ez számomra különösen fontos felelősség: megbecsülni, ápolni és továbbfejleszteni mindazt, amit felépítettek. Szeretném megmutatni, hogy nem csupán beleszülettem ebbe a szerepbe, hanem méltó vagyok a harmadik generációs titulusra.

– Mutattál egy régi fotót a kétségkívül sármos nagypapádról, amelyen a kávétörténelem egyik ikonjával látható egy autóban, mi a fénykép története?

– A fotón a nagyszüleim láthatók egy autóban, éppen a templom felé tartanak. A kép azért különleges, mert egy nagyon szoros, máig meghatározó kapcsolatot örökít meg: a nagypapám egy globálisan ismert márka alapítójának dolgozott, akivel nemcsak szakmailag, hanem emberileg is mély kapcsolatot ápoltak. Abban az időben nagyapám Reggio Emilia tartomány egyik legtehetségesebb és legsikeresebb értékesítője volt. Az autó maga Giampiero Segafredóé volt, aki szintén szerepel a képen. Az iránta érzett tiszteletből kapta édesapám is a Giampiero nevet.

– Egy családi vállalkozásban nehéz lehet különválasztani a szakmázást az érzelmektől, illetve kiéleződhetnek a generációk közötti konfliktusok is. Ti hogyan kezelitek a munka-magánélet egyensúlyt, illetve hogyan oldjátok fel ezeket az esetleges súrlódásokat? Hiszen Európában gyakorlatilag egyedülálló módon van családi kézben ez a kávébirodalom, nem eshet szét a logisztika holmi családi perpatvar miatt…

– Erre mindig nehéz válaszolni, mert számomra a munka és a magánélet nagyon korán összefonódott. Gyerekként szó szerint a cégben nőttem fel: az udvar volt a „játszóterem”, raklapokból építettem bunkert, felmásztam a kávészsákokra. A kávé pedig természetes módon az ebédlőasztalnál is állandó téma volt – sokszor stratégiai döntések is ott születtek meg a szüleim között.

Ha a nagyszüleimnél voltunk Olaszországban, a klasszikus, temperamentumos olasz családi ebédek sem csak az ételekről szóltak: gyakran üzleti kérdések, irányok, jövőbeli tervek kerültek szóba. Természetesen konfliktusok és véleménykülönbségek mindig vannak, hiszen teljesen más világ volt, amikor a nagypapám, majd később az édesapám kezdte a pályáját, és egészen más kihívásokkal szembesülünk ma. Egy dolog azonban mindig közös nevező volt: a szolgáltatásnak minden körülmények között kifogástalannak kell lennie. A nézeteltéréseket konszenzussal kezeljük, közös cél mentén.

– Hogyan juttok hozzá a fair trade módon szedett, nyers kávészemekhez?

Van egy mottónk, ami mindent összefoglal: „cserjéktől a csészéig”. Úgy gondolom, talán kevesen vannak, akik valóban képesek átlátni és felügyelni a kávé teljes útját a termesztéstől egészen a fogyasztó csészéjéig. Ez óriási felelősség és hatalmas feladat, de egyben csoda is – és számunkra ez az egyetlen módja annak, hogy valódi garanciát vállaljunk az élményért. A fair trade sokak számára „csupán” egy licenc vagy címke. Számomra ennél sokkal többet jelent: fontos, hogy ne csak jól hangzó gesztus legyen, hanem valóban meg is valósuljon.

A kávétermesztő családok többsége a harmadik világbeli országok legkevésbé tehetős rétegeihez tartoznak. A kávé nem nagyvárosok közelében terem, hanem gyakran a dzsungel közepén, elszigetelt területeken. Ezek az emberek kis falvakban élnek, ahonnan sokszor másfél órás dzsungelúton lehet csak eljutni az első aszfaltos útra, majd onnan még további fél óra az első város. Számukra a kávé nem egy termék, hanem a megélhetésük.

Gyakori jelenség, hogy úgynevezett „coyote”-ok érkeznek, akik már a szüret előtt, áron alul felvásárolják a termést, majd jóval drágábban továbbértékesítik. Sok termelőcsaládnak nincs más választása: elfogadják ezeket az ajánlatokat, mert különben nem tudnák finanszírozni a szüret végéig tartó időszakot. Éppen ezért tartjuk kulcsfontosságúnak, hogy tisztességes, átlátható és hosszú távú kapcsolatokat építsünk velük.

– És hány lépésben készül el belőlük a becsomagolt szemes kávé vagy kapszula itt Budaörsön?

– A folyamat a nyers kávéval indul: az egyes tételek a silókba kerülnek, ahol egy kódolt rendszer kilogramm pontossággal keveri össze őket a nagypapám receptje alapján. Innen magas nyomású levegő segítségével jutnak át a kávék a következő terembe, a pörkölőhöz, amely Európa egyik legnagyobb és legmodernebb berendezése. A gép beüzemelésére Bolognából érkeztek mérnökök, akik egy teljes héten át dolgoztak azon, hogy digitálisan „beleprogramozzák” a nagypapám kezét – vagyis azt a pörkölési filozófiát és tapasztalatot, amit ő képviselt. Így minden egyes pörkölési ciklus pontosan azonos minőségű. Számunkra ez hatalmas mérföldkő volt, mert itt találkozott először igazán a családi tradíció a modern technológiával. A pörkölés után, miután a kávé lehűlt, ismét silókba kerül, majd azonnal megkezdődik a csomagolás folyamata. A kész termék innen kerül a raktárba, készen arra, hogy eljusson a fogyasztókhoz.

– Jól néz ki egymás mellett ez a futurisztikus pörkölő és ez a régi pörkölő, hiszen lászik, hogy honnan hová jutottatok el az idővonalon. Mi a története az eredeti gépnek?

– Az új, hatalmas pörkölő mellett ott áll a „Mamma” – vagyis az „anya”, ahogy édesapám hívja. Ennek a gépnek az egyik legnagyobb erőssége a története: mindhárom generáció dolgozott rajta, és nagyapám is ezzel a pörkölővel indult el Olaszországban. A rendszerváltást követően pedig ez volt az egyik első, Nyugatról érkező kávépörkölő gép Magyarországon. A „Mammát” teljesen restauráltuk, és a mai napig aktívan használjuk. Ezzel a géppel kisebb tételeket pörkölünk, hiszen a nagy, modern berendezés óránként akár egy tonna kávét is képes előállítani, és vannak olyan különleges kávék, amelyekből nincs szükség ekkora mennyiségre. Így a múlt és a jelen nemcsak egymás mellett állnak, hanem valóban együtt dolgoznak.

– A bérbe adott kávégépek hatalmas műhelyében egy terjedelmes kávégép-múzeumhoz való gyűjteményt is látok, sok évtizednyi kinccsel – ezekkel a szépen karbantartott masinákkal van valamilyen célod?

– Minden egyes gépünket nagy tisztelettel és szeretettel kezeljük. Inkább építünk egy újabb raktárt, minthogy bármelyikük a szabad ég alá kerüljön. Vannak köztük olyan kávégépek, amelyek több mint egymillió kávét főztek le – ha beszélni tudnának, egészen elképesztő történeteik lennének.

Megőriztük azokat a gépeket is, amelyeket a nagypapám hozott be az országba a ’90-es években, valamint azt a legelső kávéfőzőgépet is, amely az első magyar partnerünknél működött – egy olyan ügyfélnél, akivel a mai napig együtt dolgozunk, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Régi tervem, hogy a központunkban létrehozzak egy kisebb kávégép-múzeumot, ahol ezek a gépek nem raktári környezetben, hanem méltó módon, a történetükkel együtt lennének bemutatva. Az épületen belül még a nagypapám teherautóját is megőriztük, amellyel annak idején az első kiló kávét szállította Magyarországra – számomra ez az egész örökség egyik legszebb szimbóluma.

– Feltételezem, hogy világszerte több kávéültetvényt meglátogattatok már. Felidézed nekünk a legemlékezetesebb kalandod?

– Talán a legemlékezetesebb élményem a hondurasi ültetvények látogatása volt. Itt szembesültem igazán azzal, mennyire fárasztó és aprólékos a kávészüret: képzeld el, egy eszpresszónyi adaghoz hatvanszor kell leszedni a kávécseresznyéket az ágról. Ez az élmény teljesen új perspektívát adott számomra a munkánk értékére és a termelő családok munkájára. Az egyik legmeghatározóbb tapasztalásunk az volt, amikor egy többórás utazás után a hegyekben meglátogattunk egy hatfős családot, akik egy vályogházban éltek. Nem volt padló, víz vagy fürdőszoba – mégis mérhetetlen szeretettel fogadtak bennünket. Megfőzték az utolsó krumplijukat, azzal kínáltak meg minket, és mézes vizet adtak inni. Az általunk hozott nyers kávét a tűzhelyen pörkölték meg, mert nekik már egy szem sem maradt, a szüret pedig még messze volt. Bizony, könnyekig meghatódtunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Orvosi bravúr: aranybevonatú, személyre szabott pacemakert kapott egy beteg Pécsen
Az országban elsőként a A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikáján ültettek be ilyen pacemakert, amelyre eddig világszinten is csak nagyon kevés példa volt.


Itthon eddig példátlan beavatkozást hajtottak végre a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikáján: októberben az országban elsőként ültettek be aranybevonatú pacemakert.

Ez azért is komoly bravúr, mert a nemzetközi szakirodalomban is csak elenyésző számú hasonló beavatkozásról számoltak be ezidáig.

A klinika közleménye szerint a beavatkozásra egy különleges eset kapcsán volt szükség: a beteg a hagyományos, titántartalmú generátorral szemben túlérzékenységi reakciót mutatott. A titánérzékenység egy rendkívül ritka állapot, amelynek kapcsán a szervezet allergiás reakcióval reagál a beültetett eszközzel szemben.

A pacemaker-generátort egyedileg, a beteg alapbetegségének megfelelően gyártották le részletes kivizsgálást követően.

A piacon nem is érhető el ilyen eszköz, hiszen minden esetben a beteg kórtörténetének részletes elemzését követően gyártják le, majd ültetik be. A speciális aranybevonat megakadályozza, hogy a beteg szervezete allergiás reakcióval reagáljon a beültetett generátorral szemben.

A közleményben azt is írják, hogy

a pacemaker-generátor nem csak összetétele miatt számít különlegesnek, hanem jól példázza azt is, hogy a modern orvoslás egyre inkább a személyre szabott ellátás irányba halad.

„A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikájának célja, hogy hazai és nemzetközi szinten élvonalbeli terápiás megoldásokat kínáljon betegeinek – az egyéni különbségek és a magas szintű szakmai gondoskodás szem előtt tartásával” – írták.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk