Az elszakadás a megoldás? Megnéztük az Aranyéveink – Végül újrakezdjük? című filmet
Édesapám még aktív korában gyakran emlegette, hogy ha majd egyszer nyugdíjas lesz, mi mindent fog csinálni: krimiket ír, zenét szerez, még az is lehet, hogy elszerződik bárzongoristának. Aztán valóban nyugdíjas lett, valóban új életet kezdett – dolgozott még vagy 20 évet egy teljesen más területen, amely révén még 70 felett is tanult új dolgokat és változott a világképe. Tíz évvel később, nem sokkal halála előtt azt mondta nekem: „Tulajdonképpen gazdag, tartalmas életem volt.”
Immár én is, Párom is nyugdíjasok vagyunk. Nem tettünk nagy fogadalmakat, az unokák mellett hódolunk eddigi kedvteléseinknek, természet-szeretetünknek, az utazásoknak, a legkülönbözőbb kulturális élményeknek, kedvenc sportjainknak. És nem változott a köztünk lévő szeretet, harmónia sem, de miért is változott volna, hiszen eddig is erősek voltak a közös hullámaink, és mindig figyeltünk egymásra, miközben hagytuk a másikat élni.
Éppen itt a nagy tévedése a magyar származású, zürichi születésű rendezőnő, Barbara Kulcsar Aranyéveink – Végül újrakezdjük? című filmje főhőseinek, a frissen nyugdíjba vonult házaspárnak. Alice (Esther Gemsch) azt reméli, hogy most újra közelebb kerülnek egymással Peterrel (Stefan Kurt). Csakhogy az új életet a férje egészen másképpen képzeli, mint ő és az a bizonyos közelebb kerülés sem attól függ, hogy elvileg most több időnk van párunkra, ha addig, éveken, évtizedeken át együttlétüket a közös fedél, a közös háztartás jelentette, valamint a gyerekek, akiknek a magánélete szintén teljes csőd, amiből nem is látszik a kiút.
Alice és Peter valószínűleg korábban is teljesen különböző egyéniségek voltak, csak nem vették észre, vagy nem akarták észre venni. Így aztán egy, Alice által puccsszerűen befizetett tengeri hajóút is balul sül el, amelynek kudarcát legfeljebb ürügyként lehet ráfogni az asszony váratlanul elhunyt barátnőjének férjére, akit Peter, hogy ne szomorkodjon, mintegy „elefántként” elhív az Alice által „második nászútnak” megálmodott útra. Az asszony teszi meg az első lépést arra, hogy fejest ugorva az ismeretlenbe, új életet kezdjen, a férfi hamarosan kényszerből teszi ugyanezt. Végül együtt is maradnak, meg nem is, de felmerül a kérdés: valóban csak az elszakadás a megoldás?
Nem tudom, minek nevezzem az Aranyéveinket, ódzkodnék a „családi vígjáték” kifejezéstől, mert nem annyira vidám, mint amennyi nevetés kísérte a sajtóbemutatón, humora inkább groteszknek mondható. Nekem egy kicsit sokat markol az idős kori szexualitástól a társkereső közösségi médiáig, az alkoholizmustól a leszbikusságig eljutó feminizmusig, az önmagáért való „egészséges életmódtól” a gyász és az együttérzés fogadásáig. Még némi utánérzésünk is lehet olyan filmklasszikusokból, mint a Furcsa pár. Mindeközben azonban azt látjuk, hogy Alice és Peter még önmagát sem ismeri, és biztosak lehetünk abban, hogy az az út, amit a film végére megtalálnak, hosszú távon nem fog működni.
Miután Párommal kijöttünk a Művész moziból, első megállapításunk az volt, hogy bár imádjuk a tengert, nem szeretnénk egy tízemeletes szuperluxus hajón utazni, ahol folyton-folyvást szórakoztatni akarnak minket. Csak később esett le, hogy az előcsarnokban mit keresett az a nagy rózsaszín, felfújható hattyú. Egy ilyenben ringatózott szomorú magányában Alice az óceánjáró egyik medencéjében az éjszaka kellős közepén a csillagokat bámulva…
Barbara Kulcsár filmje csütörtökön kerül a hazai mozikba a Juno11 forgalmazásában.
