MÚLT
A Rovatból

A lesifotósok ölték meg, vagy összeesküvés áldozata lett Lady Diana? – 25 éve érte halálos baleset az egykori walesi hercegnét

Az „évszázad esküvője” mindenkit boldogtalanná tett.


1981. július 29-én immár a második „évszázad esküvőjét” néztem végig. Az első még 1967-ben Reza Pahlavi iráni sah és Farah Diba hercegnő koronázással egybekötött menyegzője volt, amit a nyugati világ már akkor tv-ben követhetett. Én azokban az években Rómában éltem diplomata szüleimmel, és iskolánkban dolgozatot kellett írni róla.

A második Károly walesi herceg és Lady Diana Spencer hercegnő esküvője volt, ezt Párizsban ültem végig minden kötelezettség nélkül a képernyő előtt és amikor néhány héttel később Londonba ruccantunk át, szinte nem volt egy négyzetméternyi hely, ahonnan ne a trónörökös pár nézett volna ránk, plakátokról, újságcímlapokról, és vegyes ízlésű szuvenírtárgyakról. Akkorra a sah már halott volt, családja emigrációban élt. Aligha lehetett sejteni azonban, hogy a brit álompár története is tragikus véget ér.

Soha nem volt még olyan széles körben népszerű, és – Meghan Markle feltűnéséig – olyan mértékben médiasztár tagja a brit királyi családnak, mint Lady Diana Spencer, aki alig 20 évesen ment hozzá a korona várományosához.

Korábban legfeljebb II. Erzsébet húga, Margit hercegnő adott témát a bulvársajtónak viharos magánéletével, amelybe belefért Tony Armstrong-Jones fotográfus, Peter Sellers és David Niven színészek, sőt, egyesek szerint még Mick Jagger is. De az ő afférjai nem „rendítették meg” olyan mértékben a Buckingham-palotát, mint Diana – életével, halálával és nem utolsó sorban utóéletével.

A hercegnő a maga aktivitásával, természetes eleganciával párosuló közvetlenségével, az udvari merevséget sutba vágó viselkedésével igazi médiaszereplő lett. Olyan rock-szupersztárok forogtak körülötte, mint Elton John vagy Phil Collins. A zongorista-énekes Candles In The Wind című dalát ma már úgy ismeri a világ, mint Diana gyászzenéjét, holott Elton John eredetileg Marilyn Monroe-nak akart vele emléket állítani. A Genesis frontembere pedig a 80-as évek közepétől szinte a királyi család belső köreihez tartozott, mivel állandó közreműködője volt Károly herceg jótékonysági alapítványa, a Prince’s Trust koncertjeinek. Collins később elmesélte, hogy 1991-ben a fogorvosánál futott bele a hercegnébe és egy fess fiatalemberbe, aki nem a férje volt, hanem egy James Hewitt nevű volt katonatiszt…

Diana szinte mindenben ellentéte volt a nála 13 évvel idősebb, túlságosan jóképűnek sem mondható, visszafogott, vagy, mondjuk ki, kissé unalmasnak tűnő Károlynak. A rossznyelvek szerint II. Erzsébet kezdetben csupán egy „szeleburdi gyereknek” tartotta a menyét, aki walkmannel a fején rohangál a Buckingham-palotában.

Pedig Diana nagyon régi nemesi családból származott, sőt apai részről két Stuart-uralkodó, II. Károly és II. Jakab, igaz, balkézről való utódaitól vezethette le vérvonalát, anyai nagyanyja pedig Erzsébet anyakirályné udvarhölgye volt. A népszerű Queen Mom nem éppen dicsőséges szerepet játszott Károly és Diana kapcsolatában. Mivel kedvenc unokája a walesi herceg volt, mindent megtett azért, hogy „mintavőlegényként” állítsa be őt jövendőbelijének, és elhitette vele, hogy csupán jó barátok egy bizonyos Camilla Parker-Bowlesszal. Holott az udvarban mindenki tudta, hogy ennél jóval többet jelentenek egymásnak. Amikor pedig Károly és Diana elváltak, többé a hercegné nevét sem volt szabad kiejteni az anyakirálynő előtt.

Az eszményi páros mítosza néhány év alatt elpárolgott, egyre inkább látszott rajtuk, hogy elhidegültek egymástól. Vagy lehet, hogy soha nem is voltak igazán boldogok együtt? Az HBO néhány hete bemutatott dokumentumfilmjéből, A hercegnőből (The Princess) kiderül, hogy Károly és Diana az esküvő előtt mindössze 13 alkalommal találkoztak és hogy a trónörökös boldogtalan volt, mert nem vehette el igazi kedvesét, ráadásul még féltékeny is volt Diana népszerűségére. A hercegné, mint ahogyan az az 1992-ben nagy vihart keltett Diana saját szavaival (In Her Own Words) című könyvből, illetve egy 1995-es interjúban, amelyet a BBC1 Panorama című műsorában Martin Bashirnak adott, elmondta, kezdettől fogva nem tudta lelkileg kezelni királyi státusát.

Nem csupán a később is sokszor emlegetett bulimiával küzdött, többször is idegösszeomlása volt, olyankor vagdosta magát, gyermekágyi depresszióban szenvedett, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Ezek mind segélykiáltások voltak a részéről, amelyeket sem Károly herceg, sem pedig a királyi család többi tagja nem volt hajlandó észrevenni.

Bashir ellen 2021-ben indult eljárás amiatt, hogy „inkorrekt eszközökkel” vette rá Dianát az interjúra, amelynek annak idején 27 millió hallgatója volt. Diana fiai, Vilmos és Harry herceg szerint az interjú rengeteget ártott édesanyjuknak és a szüleik kapcsolatának is. Az ügyet végül lezárták, az újságíró bocsánatot kért Diana családjától, ugyanakkor fenntartotta, hogy a hercegnő utólag sem bánta meg az adásban elhangzottakat.

Aztán nyilvánosan is előkerült Camilla Parker-Bowles, aki már csaknem tíz évvel azelőtt Károly kedvese volt, hogy Dianát kiszemelték neki. Kapcsolatukról a fiatal menyasszony is tudott, mi több, találkoztak is még az esküvő előtt. De a Windsor-ház nem engedhetett meg magának még egy VIII. Edward-ügyet: 1936-ban, alig egy évi uralkodás után azért kellett Edwardnak lemondania a királyságról, mert számára a trónnál fontosabb volt egy elvált amerikai nő, Wallis Simpson szerelme.

Akkor még nem sejtették, hogy éppen Diana kisebbik fiával, Harry-vel ismétlődik meg a történelem, igaz, neki nincs reális esélye arra, hogy király legyen, így megengedhette magának az elvált amerikai nőt, Meghan Markle-t. A királyi család többi tagjával való egyre rosszabb kapcsolatuk már egy másik történet. Végül Károly és Diana 1992-ben külön költöztek, majd 1996 augusztus 28-án hivatalosan el is váltak.

Alig telt el egy év, és 1997. augusztus 31-én Diana halálos autóbalesetet szenvedett Párizsban az Alma-híd alagútjában. Hivatalosan annyit közöltek, hogy sofőrje a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott, és nagy mennyiségű alkoholt találtak a vérében. A szerencsétlenségben a sofőr és Diana partnere, Dodi al-Fayed egyiptomi filmproducer és milliárdos-örökös is életét vesztette. Látszólag egyszerű a képlet. Ennek ellenére negyedszázada tartják magukat azok az elméletek, melyek szerint Diana valójában gyilkosság áldozata lett, és a szálak „a legmagasabb körökbe” vezetnek.

Íme néhány „bizonyíték” e teóriákra.

Diana halála után ismertté vált, hogy a walesi hercegi pár válása után Diana egy feljegyzést írt inasának, amelyben kijelentette: élete legveszélyesebb időszakát éli, mert valaki egy autóbalesetet készít elő ellene, amelyben olyan súlyos sérülést szenvedne, hogy többé nem állhatna Károly újabb házasságának útjába.

A „merénylet” oka lehetett, hogy a királyi család ellenezte Diana viszonyát Dodi al-Fayeddel. Keringtek olyan hírek is, főleg Dodi apja, Mohamed jóvoltából, hogy Diana várandós volt, és a pár az eljegyzést tervezte. Azt pedig a Buckingham-palotában elképzelhetetlennek tartották, hogy egy leendő trónörökös, Vilmos herceg anyja egy muszlimhoz menjen feleségül.

A vértesztek azonban cáfolták Diana terhességét, és arra sem volt bizonyíték, hogy Dodi feleségül akarta volna venni a hercegnőt. Annál is kevésbé, mert akkoriban az egyiptomi aranyifjúnak még volt egy jegyese Kelly Fischer amerikai modell személyében, aki állítólag be is perelte őt, de Dodi halála után visszavonta keresetét. Voltak azonban, akik azt állították, hogy a francia orvosok eltitkolták a terhességi teszt valódi eredményét, és ezért is balzsamozták be olyan gyorsan Diana holttestét.

Esetleg a brit titkos szolgálat keze volt Diana halálában? Richard Tomlinson, egykori MI6-tiszt terjesztette el azt a pletykát, mely szerint látott olyan aktákat, amelyek egy „külföldi közéleti személyiség” párizsi meggyilkolásáról szóltak, és a leírás kísértetiesen hasonlított Diana balesetéhez.

Tetejébe még azt is állította, hogy Henri Paul, a sofőr, az MI6 informátora volt. Csakhogy Tomlinsont éppen titkos iratok kiszivárogtatása miatt küldték el a titkos szolgálattól, és köztudott volt róla, hogy mindent megtesz a szervezet lejáratásáért.

Az MI6-szál azonban még a gépkocsi halálos útvonalával kapcsolatban is előkerül, ugyanis Paul nem azon az úton ment a Ritz szállótól Dodi al-Fayed lakásához, amerre szokott, hanem váratlanul az Alma-alagút felé vette az irányt. Egyesek látni véltek akkor egy erős reflektort, ami elvakíthatta a vezetőt.

És ha Henri Paul nem is volt részeg? A konteóhívők szerint ez a hír is csak elterelés volt, mert a nyilvánosságra hozott vérteszt, amely szerint Paul a francia törvények által megengedett alkoholmennyiség háromszorosát fogyasztotta, nem is a sofőré, hanem egy öngyilkosé volt.

Mivel Diana még élt, amikor a mentők megérkeztek, felmerült az is, hogy miért nem a legközelebbi kórházba vitték, akkor talán megmenthették volna az életét. A hivatalos jelentés szerint azonban a hercegnő olyan sérüléseket szenvedett, hogy a leggyorsabb beavatkozással sem élhette volna túl azokat.

A balesetnek egyetlen túlélője volt, Trevor Rees-Jones, Dodi al-Fayed testőre. Dodi apja szerint ő tudott az előre megtervezett balesetről, de semmit sem tett annak megakadályozására, sőt, még utána is hallgatott, mert állítólag a brit titkos szolgálat halálosan megfenyegette és azt állította, hogy fejsérülése miatt csak részben emlékszik a történtekre.

Akárhogy is történt, miután Lady Dianara – elvált Károlytól –, a legmocskosabb rágalmakat szórta a bulvársajtó. Halálával egyszerre megdicsőült, ő lett a „Szívek Királynője”, akihez azóta is állandóan hasonlítgatják fiai párjait, akár öltözködésükről, akár viselkedésükről van szó.

Szinte mindenki, aki életében egyszer találkozott vele, megírta a maga Diana-történetét, számtalan film is készült róla, amelyek szinte kivétel nélkül újabb heves vitákat váltottak ki, vagy a tragikus esemény tálalása, vagy Diana bemutatása miatt. A legjobb film kétségkívül Stephen Frears alkotása, A királynő, amely Oscar- és Golden Globe díjat nyert Dame Helen Mirren főszereplésével, II. Erzsébet és miniszterelnöke, Tony Blair szemszögéből mutatja be a tragédiát. A 2016-ban indult Netflix-sorozat, A korona (The Crown) viszont különösen a 4. évadjával váltott ki a királyi család tisztelőiben nagy felháborodást, amelyben Lady Diana is megjelenik. A film alkotói a bírálók szerint ugyanis sokszor túlságosan szabadon kezelik a valós tényeket.

Miközben van egy olyan, nem is elképzelhetetlen verzió, hogy tényleg baleset volt, és Henri Paul azért hajtott olyan őrült módon, mert le akarta rázni az őket mindenhová követő paparazzókat.

A szenzációra éhes lesifotósok már régóta megkeserítették Diana életét, aki kezdetben élvezte a nagy nyilvánosságot – az HBO-filmben megszólalók között volt, aki úgy vélte: már túlzásba is vitte, mintha mindenütt ott akarna lenni – de már 1993-ban egy jótékonysági esten közölte, hogy a jövőben kevesebbet kíván szerepelni saját és gyermekei nyugalma érdekében. A párizsi baleset után a rendőrség kilenc paparazzót vett őrizetbe és emberölés vádjával indult ellenük eljárás. A vádakat végül 2002-ben ejtették, csupán hármukat „ítélték el” magánélet-megsértés címén és jelképes egy eurós pénzbüntetést kaptak.

A teljes igazságot valószínűleg sosem tudjuk meg, Diana halála azonban megrendítő csapást jelentett a brit korona sérthetetlennek hitt tekintélyére, amelynek a kegyelemdöfést talán éppen kisebbik fia, Harry herceg és felesége, a Dianánál is „fékezhetetlenebb”, elvált amerikai Meghan Markle fogja megadni. És alig három hónappal azelőtt, hogy a sussexi hercegi pár bejelentette, hogy visszavonul a királyi ranggal járó kötelezettségektől és a tengerentúlra költözik, Harry dühös kirohanást intézett a bulvársajtó ellen és bevallotta: retteg attól, hogy felesége ugyanazoknak a „nagyhatalmú erőknek” lesz az áldozata, mint amelyek megölték az édesanyját…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Saját fia ölette meg Soproni Ágnest, majd könnyes szemmel kért segítséget „eltűnt” anyja felkutatásához
A fiú a vagyonért gyilkoltatta meg brutális kegyetlenséggel édesanyját. Azt hitte, tette után azonnal az övé lesz minden, de hatalmasat tévedett.
Fotó: Echo TV/Youtube - szmo.hu
2026. március 09.



Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.

Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.

A II. kerületi Üdülő utcai villa, amely egykor Soproni Ágnes otthona volt, ma szellemjárta romhalmaz, és szomorú mementója az egész országot megrázó anyagyilkosságnak.

Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.

Négy nappal a gyilkosság után, 2000. március 13-án a színésznő fia, P. András jelentette be a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy az édesanyja eltűnt.

Ezt követően a 21 éves fiatalember

egy televízió-műsorban könnyes szemmel kért segítséget édesanyja felkutatásához.

Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.

A rendőrség sajtótájékoztatón tette közzé, hogy a gyilkosság elkövetésével az áldozat fiát és annak barátját, a 26 éves L. Zsoltot gyanúsítják. Az ügy részletei szó szerint sokkolták a közvéleményt.

A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.

A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.

Az áldozat fia a Balatonra utazott, ahonnan anyja telefonjáról többször SMS-üzeneteket küldött a sajátjára, elterelő műveletként.

Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.

A nyomozás során kiderült, hogy a motiváció a nyereségvágy volt. P. András és anyja kapcsolata évekkel azelőtt megromlott, egyrészt anyagi, másrészt generációs problémák miatt.

A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.

A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.

Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.

Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.

"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én

olyan információ birtokába jutott, amely szerint egy "Pepó" gúnynevű személy meg akarja öletni az édesanyját.

A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.

Az ügy harmadrendű vádlottjának, D. Beátának pedig azért kellett a bíróság elé állnia, mert P. András neki is felajánlotta a 8 millió forintot a gyilkosságért. Ő sem tájékoztatta P. András terveiről a hatóságokat.

A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.

A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.

Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.

Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.

Az alábbi videón az elhagyott villa látható:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A 72-es szoba titka: Deák Ferenc húsz éven át élt feleség és saját otthon nélkül egy pesti hotelszobában
A haza bölcse élete utolsó évtizedeiben az Angol Királynő szállóban élt. Ez az életforma tudatos döntés volt, de nem két fillérbe került.


Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.

Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.

Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.

„Pest maga országunk fővárosa, s a míveltségnek, kereskedésnek és tudományoknak fészke…”

– írta már évekkel korábban. A hotel nem csupán lakhely volt, hanem egy nyitott ajtajú, informális politikai szalon, ahol a délelőtti órákban bárki felkereshette, aki az ország sorsát a szívén viselte. Amikor 1854-ben Pestre érkezett,

a Pesti Napló diadalmasan közölte: „Deák Ferencz megérkezett s ezentúl állandóul Pesten fog lakni.”

A kortársak szerint Deákot a „szinte megdöbbentő józansága” tartotta távol a házasságtól. Nem volt aszkéta, kedvelte a nők társaságát, de hiányzott belőle az a szenvedély, ami egy ilyen kötelékhez kell. Ezt a távolságtartást ő maga is finom öniróniával kezelte. Egy baráti beszélgetés során, amikor a nősülés került szóba, mosolyogva zárta le a témát. „No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is” – rögzítette a pillanatot Eötvös Károly a Deák Ferencz és családja című művében.

A szállodai élet praktikus előnyökkel is járt: mentesítette a saját háztartás fenntartásának gondjaitól, így minden idejét és energiáját a közéletnek szentelhette.

A 72-es szoba világa a puritán egyszerűség és a szellemi pezsgés különös egyvelege volt. Nevelt gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései szerint a nappali központi eleme az íróasztal volt, amely felett Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey és Berzsenyi arcképe függött.

A másik meghatározó bútor a dívány volt, amelyen üldögélve fogadta vendégeit. A lakosztály hamarosan fogalommá vált. „Pesten, Deák Ferenc szobája az »Angol Királynő« szálló hetvenkettedik száma alatt, volt az a hely, hova az ország előkelői, a nemzet művelt köre elzarándokolt…” A napirend egyszerű volt: a délelőtt a nyitott fogadóóráké, a délután pedig a bizalmas megbeszéléseké, amikor például gróf Andrássy Gyula érkezett egyeztetni.

Ha Deák magányra vágyott, a jelzés egyértelmű volt: a folyosó felől a zárban hagyott kulcsot egyszerűen bevette a szobába.

Amikor nem dolgozott, a gyalupad mellett talált kikapcsolódást, fafaragással, pipafejek és sétapálcák készítésével foglalatoskodott.

Egy ilyen életforma fenntartása komoly anyagi hátteret igényelt. Deák pénzügyi modellje éppolyan letisztult és racionális volt, mint a politikai stratégiája. Amikor 1854-ben eladta Kehida körüli, ezer holdas birtokát gróf Széchenyi István feleségének 55 000 forintért, az ügylet nem egyszerű adásvétel volt. A vételár egy részéből rendezte adósságait, a fennmaradó tőkéből pedig

a Széchenyi család évi 600 körmöci arany, azaz körülbelül 2912 forint életjáradékot biztosított számára.

Ehhez jött még hozzá az országgyűlési tevékenysége idején kapott évi 2100–2200 forintos képviselői tiszteletdíj.

A korabeli összegek mai értékének meghatározása két eltérő módszerrel lehetséges. Ha a forint vásárlóerejét vesszük alapul, egy 1867-es forint ma körülbelül 4758 forintnak felel meg. Ezzel számolva Deák teljes éves jövedelme mai áron 24–32 millió forint között mozgott, a kétszobás szállodai lakrész becsült éves díja pedig 2–5 millió forint körül lehetett. Egy másik megközelítés az aranyfedezet:

a 600 aranydukát körülbelül 2,09 kilogramm színaranyat jelent, amelynek piaci értéke a mai árfolyamokon meghaladná a 110 millió forintot.

A 72-es szoba azonban több volt, mint egy kényelmes lakhely; a modern magyar politika egyik legfontosabb műhelyévé vált. Itt formálódtak az 1861-es felirati javaslat kulcsmondatai, itt született meg a híres „Húsvéti cikk” koncepciója 1865-ben, és itt zajlottak a kiegyezéshez vezető legfontosabb háttéregyeztetések. Deák a puritán környezetben, a ceremóniákat mellőzve teremtett olyan légkört, ahol a lényegről lehetett beszélni. Jellemző, hogy 1867-ben Ferenc József koronázásának pompáját betegségre hivatkozva kihagyta, és a szobájában maradt.

Élete utolsó szakaszában egészsége megromlott. 1875 közepén elhagyta az Angol Királynőt, és nevelt gyámleánya otthonába költözött. A 72-es szoba csendes lett, a politikai zarándokhely bezárta kapuit. Deák Ferenc 1876. január 28-án hunyt el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Néhány fillérért eladták” – ma 280 ezer forintot ér a papír, ami Kylie Minogue ősének kivégzéséről szól
A 19. századi kivégzési röpiratokat olcsó papírra nyomtatták, ezért nagyon kevés példány maradt fenn. A ritkaságnak és a meglepő családi kapcsolatnak köszönhetően a dokumentum a vártnál magasabb áron talált gazdára.


Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.

A gloucesteri Chorley's Auctioneers árverésén 650 fontért talált gazdára a lap, jócskán felülmúlva a 400–600 fontos becsértéket – írta a Múlt-kor.

A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.

A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.

A korszakban az ilyen bűncselekményekért gyakran járt halálbüntetés, a kivégzések pedig nyilvános, elrettentésnek szánt események voltak.

A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.

A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.

Freundel elmondta, hogy a röpiratok nagyon olcsó papírra készültek, ezért kevés példány maradt fenn belőlük.

„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.

Via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„1956 nem ismétlődhet meg” – Gorbacsov egyetlen mondata pecsételte meg a magyarországi szovjet hadsereg sorsát
A szovjet pártfőtitkár 1989 tavaszán Németh Miklósnak ígérte meg, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be. Ez a garancia nyitotta meg az utat a csapatkivonásról szóló tárgyalások előtt.


Ma, márciusi 12.-én, pontosan 36 éve csikordultak meg a vagonok kerekei a Veszprém megyei Hajmáskér vasútállomásán, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, amelyre a magyar társadalom évtizedek óta várt. A laktanya kerítésénél bámészkodó helyiek, a fémcsikorgás, a gázolajszag és a katonai járművek hangja egy korszak lezárásának kézzelfogható pillanatát jelentették. Látványosan és visszavonhatatlanul megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.

A jelenet mögött azonban egy több mint négy évtizedes, súlyos gazdasági, társadalmi és politikai terhekkel teli történet húzódott meg, amely megváltoztatta az ország arculatát, és amelynek nyomait a mai napig magunkon viseljük.

A történet gyökerei a második világháború végéig nyúlnak vissza. A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es és 1945-ös hadműveletek során szorították ki a német és nyilas erőket az ország területéről, ám a fegyvernyugvást követően a katonai jelenlétük egyáltalán nem szűnt meg. Ezt előbb az 1947-es párizsi békeszerződés szabályozta, amely a szovjeteknek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való összeköttetés fenntartásához engedett csapatokat Magyarországon tartani. Miután Ausztria 1955-ben visszanyerte függetlenségét, és még ugyanabban az évben deklarálta állandó semlegességét, ez a jogalap kiüresedett. A szovjet katonai jelenlétre a Varsói Szerződés biztosított új hivatkozási alapot. A legfontosabb jogi keretet végül az 1957. május 27-én aláírt szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette.

Ez a dokumentum rendkívül egyoldalú feltételeket teremtett: semmilyen létszámkorlátot vagy időbeli határt nem szabott meg a csapatok állomásozására.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet erők helyzete és befolyása de facto megerősödött. Bár a forradalom napjaiban, október végén taktikai okokból megkezdték egy ideiglenes kivonulás előkészítését, a november eleji, elsöprő erejű katonai beavatkozás egyértelművé tette, hogy az „ideiglenes” szó a hivatalos kommunikációban csupán egy végtelenített időszakot takar.

A forradalmat követő évtizedekben a szovjet katonai vezetés egy sajátos, zárt világot épített ki Magyarországon. A Déli Hadseregcsoport helyőrségeit szándékosan elrejtették a lakott területektől és a civil tekintetek elől. A laktanyák valóságos városokként működtek a városokban, saját bolthálózattal, kulturális intézményekkel, sportlétesítményekkel és mozikkal. A csapatmozgásokat szigorúan szervezett konvojokban hajtották végre, a mindennapi fegyelem pedig azt a célt szolgálta, hogy a megszállás ténye ne képezze a hétköznapok folyamatos, feltűnő és provokatív látványát. A katonák és a tisztek családjai egy izolált buborékban élték az életüket, elzárva a magyar társadalomtól.

Ez az elszigeteltség azonban a gyakorlatban sosem lehetett teljes. A laktanyák működtetéséhez szükség volt a helyi munkaerőre.

Magyar civilek százai dolgoztak a falakon belül fűtőként, raktárosként, kertészként vagy karbantartóként.

Ezek a munkakapcsolatok hozták létre azokat az apró, informális csatornákat, amelyeken keresztül a két világ érintkezni tudott egymással. Ahol pedig emberek találkoznak és hiánygazdaság uralkodik, ott elkerülhetetlenül megjelenik a kereskedelem is. A szovjet–civil érintkezés legéletszerűbb és legkiterjedtebb terepe a feketepiac és a cserekereskedelem lett. A laktanyák környékén élő lakosság gyorsan felismerte a kínálkozó gazdasági lehetőségeket. A kerítések tövében, az erdőszéleken és a hátsó utakon folyamatosan zajlottak az üzletkötések.

A magyarok házi pálinkát, friss élelmiszert, zöldséget és különböző szolgáltatásokat kínáltak, cserébe pedig katonai ruházatot, felszerelési tárgyakat és legfőképpen üzemanyagot kaptak.

A gázolaj valóságos keményvalutaként funkcionált ebben a szürkegazdaságban. A katonák a hatalmas katonai gépezet készleteiből csapolták le az üzemanyagot, amelynek feketepiaci árfolyama egész települések mikrogazdaságát határozta meg.

Ugyanakkor a szovjet katonai jelenlét makrogazdasági szinten jelentős terhet rótt a magyar államra. Az ország energiaellátása szinte teljes egészében a szovjet importtól függött, és a Magyarországon állomásozó, hatalmas létszámú haderő ellátása is a hazai infrastruktúrát terhelte.

Elemzések sora mutat rá, hogy ez a kényszerű logisztikai és gazdasági kiszolgálás jelentősen hozzájárult az államadósság drasztikus növekedéséhez az 1980-as évekre.

A zárt laktanyavilág és a civil szféra találkozása nem korlátozódott csupán a békés cserekereskedelemre. Az összezártság, a szigorú fegyelem és az alkohol gyakran vezetett súlyos konfliktusokhoz. A legtragikusabb esetek közé tartozott az a hajmáskéri eset, amikor

egy szovjet katona egy helyi kocsmai vita után harckocsival tért vissza a helyszínre, és halálos gázolást okozott.

Az ilyen és ehhez hasonló bűnügyek esetében a magyar hatóságok tehetetlenek voltak. A legsúlyosabb ügyekben kizárólag a szovjet katonai bíróság járt el, a magyar igazságszolgáltatásnak semmilyen joghatósága nem volt a megszálló erők tagjai felett, ami folyamatos feszültséget generált a lakosságban.

A változást a moszkvai nagypolitika indította el. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1988. december 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésén bejelentette a kelet-európai szovjet haderő jelentős csökkentését. Ez a beszéd nyitotta meg a kaput a tényleges csapatkivonások előtt. Az első fecske a kiskunhalasi harckocsi gárdaosztály volt, amely már 1989. április 25-én elhagyta az országot. A folyamat jogi és diplomáciai mederbe terelése 1990. február 1-jén kezdődött meg Budapesten, ahol a magyar delegációt Somogyi Ferenc, a szovjet felet pedig Ivan Aboimov vezette. A feszített tempójú tárgyalások eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter kézjegyével látta el a teljes csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt.

A dokumentum 1991. június 30-át jelölte meg a művelet végső határidejeként. Ezt a politikai aktust követte alig negyvennyolc órával később a hajmáskéri szerelvények elindulása.

A kivonulás logisztikai lebonyolítása gigantikus, a modern magyar történelemben példátlan művelet volt. Tizenöt hónap leforgása alatt mintegy ezerötszáz szerelvény, nagyjából harmincötezer vasúti kocsi mozgatta meg a hadsereget és annak teljes felszerelését. A művelet során a Magyar Államvasutak is óriási feladatot kapott, amelyért mintegy egymilliárd forint árbevételhez jutott. A legkritikusabb pontokat a mándoki és tornyospálcai átrakóállomások jelentették, ahol a magyar, normál nyomtávú kocsikról a szélesebb szovjet nyomtávra kellett átrakodni a hatalmas súlyokat. A számok önmagukért beszélnek, és jól érzékeltetik a megszállás valódi méreteit.

A kivonulás során összesen 100 380 szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot. Ebből a tömegből 44 668 fő volt a tényleges katona, 32 007 a családtag és 18 673 a polgári alkalmazott.

A személyi állomány mellett a haditechnika mennyisége is rendkívüli volt. A vonatok 27 146 darab haditechnikai eszközt szállítottak el, köztük 860 harckocsit, 2269 egyéb lánctalpas járművet, 196 rakétaindítót és 622 tüzérségi fegyvert. A teljes megmozgatott anyagmennyiség elérte az 560 912 tonnát.

Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án lépte át a magyar határt. Néhány nappal később, 1991. június 19-én, pontosan 15 óra 1 perckor Viktor Szilov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka civil ruhában, diplomata-útlevéllel hajtott át a záhonyi Tisza-hídon. Ezzel a szimbolikus lépéssel negyvenhét év után először állt elő az a helyzet, hogy nem állomásozott idegen haderő a magyar állam területén.

A távozó hadsereg azonban súlyos, mérgező örökséget hagyott maga után.

A visszakapott épületállomány, köztük a hajmáskéri laktanya és a monarchia korabeli kastélyépület is, drámaian leromlott, sokszor teljesen kifosztott állapotban került a magyar államhoz.

A falakból kitépték a vezetékeket, a mozdítható értékeket elvitték. Ennél is súlyosabb problémát jelentettek a környezeti károk. A budapesti és vidéki bázisokon a kármentesítés során gigantikus méretű talaj- és vízszennyezést tártak fel. Szentendrén, a tankok egykori tisztítóbázisán a talajvíz szennyeződése éveken át visszatérő, súlyos problémát okozott a településnek. A korabeli adatok szerint csak Budapesten több mint egymillió liter szennyezett szénhidrogén-terméket, köztük kerozint, gázolajat és benzint kellett ártalmatlanítani, miközben ötszáznyolcvanhatezer köbméter szennyezett talajvizet szivattyúztak ki és kezeltek a szakemberek.

A legkényesebb titok a nukleáris fegyverek jelenléte volt.

A Bakony sűrűjében, Tótvázsony és Nagyvázsony térségében működött a Duna fedőnevű szigorúan titkos objektum.

A magyar politikai vezetés sokáig hivatalosan nem tudott a szovjet atomtöltetek magyarországi tárolásáról, amelyet csak egy szűk körben ismert, kézzel írott megállapodás tett lehetővé. A titoktartás szintjét jól mutatja Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter visszaemlékezése.

„Ezt az egyezményt sem párt-, sem kormányzati szervek nem tárgyalták, csak a legfelsőbb párt- és kormányzati vezetők néhány tagja ismerte és hagyta jóvá.”

A hátrahagyott romok, a környezeti pusztítás és a felépített infrastruktúra értéke hamar pénzügyi vitát robbantott ki a két állam között. A tárgyalások végül egy pragmatikus, úgynevezett nullamegoldással zárultak 1992. november 11-én Budapesten, ahol

Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök megállapodtak abban, hogy a felek kölcsönösen lemondanak az egymással szemben támasztott követeléseikről.

A kivonulás politikai emlékezete a mai napig két markáns, egymással vitatkozó narratívára oszlik a magyar közéletben. A konzervatív, jobboldali emlékezetpolitika a nyílt, bátor szuverenitáskövetelést tartja a folyamat legfontosabb katalizátorának. Ennek csúcspontja Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetése volt a Hősök terén. Orbán Viktor akkori beszéde történelmi mérföldkőként él a köztudatban. „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Csakhogy ez már javában zajlott a „bátor” beszéd elhangzásakor.

A történészi nézőpont a háttérben zajló, csendes diplomáciai munkát és a geopolitikai realitásokat helyezi előtérbe.

Ők Horn Gyula és Sevardnadze megállapodását, valamint az 1989-es tavaszi moszkvai egyeztetéseket tartják döntőnek.

Németh Miklós egykori miniszterelnök többször is felidézte azt a kulcsfontosságú pillanatot, amikor Mihail Gorbacsov világossá tette a szovjet be nem avatkozás elvét. „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” A szovjet katonai vezetés a maga részéről egy egyszerű, végrehajtott parancsként tekintett az eseményekre. Ahogy Viktor Szilov altábornagy búcsúüzenetében fogalmazott:

„A szovjet fél az 1990. márciusi egyezményt teljes mértékben végrehajtotta.”

Hajmáskér, ahonnan az első szerelvények elindultak, ma is magán viseli ennek a negyvenhét éves ideiglenes állomásozásnak a sebeit. A település, amely már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is hatalmas tüzérségi és páncélos központ volt, a szovjet korszakban élte meg a legzártabb időszakát. A monumentális, kastélyszerű laktanyatömb és az egykori tiszti lakótelep ma nagyrészt üresen, romosan áll, sorsa máig rendezetlen. A letört vakolat, a betört ablakok és a gazdátlan infrastruktúra mementóként emlékeztet arra a rendszerre, amely a fegyverek erejével tartotta fenn magát.


Link másolása
KÖVESS MINKET: