6 szomorú igazság arról, hogyan készülnek a kedvenc ruháid
Minden bizonnyal te is hallottál már a kegyetlen munkakörülményekről, melyek között az ázsiai ruhaipar dolgoztatja munkásait. A Listverse most összegyűjtötte a legsokkolóbb tényeket.
Kambodzsában a hivatalos legalsó korhatár a munkáltatásra 15 év, de néhány ruhagyárban már akár 12 éves kortól is láthatunk lányokat dolgozni. Átlagos napi bérük 130 forint/nap, kortól függetlenül. Mivel a gyerekeknek segíteni kell a szegénységben élő családjaiknak, nem járnak iskolába és nem szereznek végzettséget. Egy olyan mókuskerékbe kerülnek bele, melyből nehéz kiszállni, ezért jó eséllyel a jövőben sem tudnak majd továbblépni.
Az UNICEF és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint
jelenleg 170 millió gyerek dolgozik a ruhaiparban világszerte.
Mivel az édesanyáknak nincs más választásuk, kisgyerekeiket vagy otthon hagyják egyedül, vagy a gyárba viszik őket, ahol nem sok felügyeletet kapnak. Mivel egész nap egy gyárban unalmas gyerekként egyedül lenni, sokszor a kicsiket is befogják dolgozni az unalom ellen.
Egészen a gyárbalesetek megtörténtéig Bangladesben semmilyen előírás nem szabályozta a biztonságos munkakörülmények megteremtését. 2012-ben a Tazreen Fashion ruhagyárban
112 varrónő halt meg egy tűzvészben,
ezután nem sokkal 1100 munkás halt meg a Rana Plaza összeomlásakor.
Mindössze ezek után kezdték el átgondolni a biztonsági előírások létrehozását, mivel a szakszervezetek létezése illegális az országban. A gyártulajdonosokat pedig nem vonják felelősségre. Az ismert márkák mint a Walmart és Gap köztudottan hasonló gyárakban gyártatják ruháikat.
A Walmart mindössze annyit közölt az események kapcsán, hogy üzleteikben nagyon szigorúan veszik az előírásokat, és igyekeznek a gyárakban is megfelelő oktatást biztosítani majd.
A gyáraktól annyira gyors gyártást várnak el a megrendelők, hogy képtelenség minőségtelen anyagokkal minőségi munkát végezni. Továbbá mivel a tömeges eladás a cél, a legolcsóbb eszközökből próbálják megoldani a ruhák előállítását. Így fordulhat elő, hogy elmegyünk kedvenc ruhánkban bulizni és másnap dobhatjuk is ki.
Vagy a divatnak épp megfelelő farmerünk pár hét alatt szétszakad.
A márkajelzés ezeknél a gyártóknál már nem feltétlenül jelent minőséget is. Ritkán találunk olyan márkát, amely felelősséget is vállal saját termékeiért, tehát ha adott esetben tönkremegy, azt bármikor vissza is veszik.
A gyárakban az egyetlen cél a minél nagyobb eredményesség elérése. Emiatt a vezetők nem foglalkoznak azzal, ha valakinek egészségügyi vagy bármilyen más problémája van. Ha szorít a határidő, akár egész éjszaka is dolgoztatják munkásaikat. A fizetett túlórák fogalma pedig a legkevésbé sem ismert opció.
Egyszer egy munkásnak annyira végzett az orra, hogy ahelyett, hogy összevérezné az anyagokat, inkább elment a üzemorvoshoz.
Hiába kapott igazolást, kirúgták a gyárból, mert a kimaradása megakasztotta a munkafolyamatot.
Ugyanez történik a terhes nőkkel, hiszen kevesebb munkát bírnak, ezáltal rosszabb munkaerőnek is számítanak.
Egy norvég fiatalokból álló csapat dokumentumfilm formájában mutatta be az ázsiai ruhagyári munkások életét, melynek címe Sweatshop: Dead Cheap Fashion. Európai szemmel felfoghatatlan milyen életük van ezeknek a munkásoknak, emiatt a fiatalok igyekeznek minél több módon felszólalni az igazságtalanság ellen.
Amerikában évente 11.39 millió tonna elhasznált ruhát dobnak kukába, melynek mindössze 15%-át adják jótékony szervezeteknek vagy használt ruha boltoknak, a maradék 85%át egyerűen kidobják.
1999 és 2009 között 40%-al nőtt a ruhahulladék mennyisége és ez évente folyamatosan növekszik.
Amennyiben a cégek, tegyük fel, egy évre beszüntetnék a ruhák beszállítását, a megmaradt készletből is bőven tudnának ruhákat biztosítani a vevőknek.
A hulladék csökkentése csökkentené egyben az előírt munkatempót a gyárakban, ami sokkal humánusabb megoldás lenne a jelenleginél. Nem mellesleg, nem állítanának elő annyi ruhadarabot fölöslegesen.
2015-ben a Patagonia nevű cég, mely túrázáshoz gyárt felszerelést, vizsgálatot folytatott, hogy belelásson gyári munkásai életébe. Mint az kiderült, Tajvanban a migráns dolgozókat olyan közvetítők tartják sakkban, akik munkát ajánlanak nekik busás közvetítői díj fejében. 7000 dollárt kérnek tőlük és 3 évi munkát biztosítanak, ami azt jelenti, hogy az első 2 évben törlesztenie kell a munkavállalónak, majd 1 évvel később újrakezdődik a kör.
Így megint le kell dolgoznia a közvetítői bért, hogy legyen munkája.
Patagonia ugyan lépést tett az ügy érdekében és szigorúan felülvizsgálta a gyárakban az emberi jogokat, hogy hasonló emberkereskedelem ne fordulhasson elő, azonban más gyárakban munkások ezrei, ha nem milliói esnek csapdába az emberkereskedelem miatt. Legtöbbször pedig a vezetők a saját profitjukat nézik és nem fektetnek erőforrást az emberi jogok védelmébe.
