10 dolog, amit nem tudtál Harvey Weinsteinről

Matthew Rhys az utóbbi években csendben, de magabiztosan újra a reflektorfénybe lépett, és úgy tűnik, mostanra megtalálta azt a közeget, ahol igazán jól érzi magát. A streaming-sorozatokban. A Widow’s Bay című új széria pontosan ilyen terep: egy baljós hangulatú, kisvárosi misztikus történet, amely egyszerre próbál ijesztő, elgondolkodtató és meglepően humoros lenni.

A történet egy New England partjainál fekvő apró szigeten játszódik, amely első pillantásra tipikus, kissé elfeledett kisváros benyomását kelti. A helyi polgármester, Tom (Rhys) ambiciózus tervekkel próbálja felrázni a közösséget és fellendíteni a turizmust. Ennek érdekében egy riportert is a szigetre hív, hogy pozitív képet fessen a helyről. A gond csak az, hogy Widow’s Bay múltja korántsem makulátlan és úgy tűnik, a jelen sem lesz az.

Már a nyitójelenet világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy karakterdráma bontakozik majd ki. Egy sűrű, baljós köd ereszkedik a szigetre, és benne nyomtalanul eltűnik egy helyi halász. Ez a klasszikus horroralaphelyzet könnyen átcsúszhatna klisékbe, de a sorozat meglepően visszafogottan kezeli a természetfelettit. Nem tolja azonnal az arcunkba a válaszokat, inkább apró jelekkel, fokozatosan építi fel a feszültséget.

A sziget múltja ugyanis tele van sötét történetekkel: sorozatgyilkosok, kannibál szekták és különféle megmagyarázhatatlan események hagytak nyomot a közösségen. Ez a háttér folyamatosan ott lebeg a jelen történései felett, és egyre nehezebbé teszi Tom számára, hogy fenntartsa a józan ész látszatát.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem választja szét élesen a realizmust és a misztikumot. Ehelyett a kettőt finoman egymásba csúsztatja, így a néző folyamatos bizonytalanságban marad: vajon tényleg történik valami természetfeletti, vagy csak az emberek félelmei torzítják a valóságot? Ez a megközelítés sokkal hatásosabb, mint a direkt ijesztgetés, és erősen emlékeztet a Midnight Mass nyomasztó, vallási és közösségi témákat boncolgató hangulatára.

Murai érzékenyen bánik a tempóval: hagyja lélegezni a jeleneteket, miközben folyamatosan adagolja a feszültséget. A ködbe burkolózó vidék, a csendes utcák és a zene együttese egy olyan félelmet keltő, mégis magával ragadó világot teremt, amely könnyen beszippantja a nézőt.

A zene külön említést érdemel. Nem tolakodó, mégis végig jelen van, és finoman erősíti a jelenetek hangulatát. Hol nyugtalanító, hol melankolikus, de mindig pontosan tudja, mikor kell megszólalnia. Ez az aprólékos hangulatépítés az, ami igazán kiemeli a sorozatot a hasonló produkciók közül.

Ebben nagy szerepe van az alkotónak, Katie Dippold, akinek korábbi munkái meglehetősen vegyes képet mutatnak. A The Heat vagy a Parks and Recreation bizonyítják, hogy kiváló érzéke van a ritmusos, karakterközpontú humorhoz, még ha más projektjei nem is mindig sikerültek jól. Itt azonban úgy tűnik, sikerült megtalálnia az egyensúlyt: a humor nem rombolja a feszültséget, inkább emberközelibbé teszi a karaktereket. Rhys pedig nagyon ügyes időzítéssel igazi vígjátékszínészi vénáját és bemutatja.

A mellékszereplők szintén hozzájárulnak ehhez az élményhez. Bár még csak az évad elején járunk, már most több érdekes történetszál bontakozik ki, amelyek később komoly szerepet kaphatnak. A kérdés csak az, hogy a sorozat képes lesz-e ezeket megfelelően kibontani, vagy elveszik a saját rejtélyeiben. Könyörgöm ne legyen ez is egy újabb Lost, vagy Kiút! Az első epizód hangulata erősen idézi a Sthephen King-féle A köd világát, míg a második rész már inkább az 1408-as szoba klausztrofób, pszichológiai horrorát hozza. Ez a váltakozó tónus izgalmas, de egyben kockázatos is: hosszú távon csak akkor működik, ha a sorozat képes egységes irányba terelni majd a történetet.

A legnagyobb kérdés az, hogy ez a gondosan felépített feszültség és rejtély vajon hova fut ki. Ha sikerül megtartani az egyensúlyt a humor, a dráma és a horror között, akkor könnyen az év egyik meglepetéssorozata lehet. Ha nem, akkor csak egy újabb érdekes, de végül kifulladó próbálkozás marad a sok közül.

Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!

20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…

A rajongók mindig is imádták kedvenceik személyes tárgyait, kíváncsiak voltak mindennapjaikra, szerettek volna belelátni abba, milyen emberek is valójában. Vannak azonban olyan világsztárok, akikre szinte mindenki kíváncsi. Ilyen Freddie Mercury, , akiről életében sokkal kevesebbet lehetett tudni, mint a halála után. Mítoszok övezték vad partijait, szexuális beállítottságát és extravagáns személyiségét. Most azonban, 2026-ban, a Városligetben megtudhatjuk, ki is volt Freddie Mercury és milyen volt Freddie Mercury.

Több tízezer magyar rajongónak vált valóra az álma, amikor 1986-ban, a vasfüggöny mögött az elsők között lépett fel hazánkban a Queen. Akkor először és Mercuryval utoljára. A gigakoncert nem csak a zenekar szerelmeseinek jelentett sokat, hanem mindenkinek, hiszen masszívan belevert egy szöget a szocialista rendszer koporsójába. A sztárcsapatot akkoriban nem tudták volna kifizetni a szervezők, de egy furfangos csellel, egy koncertfilm elkészítésének ígéretével mégis sikerült idecsábítaniuk őket. Ez lett a Hungarian Rhapsody. Na de ki is volt valójában a bajszos frontember és miért imádják ennyien a mai napig?

Képgaléria: Relikviák

Freddie Mercury mindössze 45 évet élt, ám ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy olyan slágereket írjon, amik kortalanok és a mai napig mindenki kívülről fújja őket. Ilyen a Bohemian Rhapsody, a We will Rock you, a We are the Champions, vagy a Don’t Stop Me Now. Mercury egyedi és azonnal felismerhető hangja még a legkiválóbb rocktenorok közül is kiemeli őt. Az meg már csak hab a tortán, hogy karizmájával gond nélkül az ujja köré csavarta a többtízezres tömegeket.

Ezek közül a fellépőruhák közül pedig jópárat megtekinthetünk a Freddie kiállításon. Több száz eredeti tárgy – fellépőruhák, bútorok, kéziratok – mellett Freddie munkatársainak és barátainak személyes történetei és visszaemlékezései idézik fel a világsztár kevésbé ismert, emberi oldalát.

Az interaktív tárlatot Peter Greenwood, Mercury korábbi személyi asszisztense narrálja végig, személyes történetekkel fűszerezve az eddig ismert sztorit. A kiállítás kilenc tematikus térben fokozatosan vezeti el a látogatókat az ikonikus sztárképtől a valódi Freddie Mercury megismeréséig: a zenei felemelkedéstől és legendás koncertektől a kreatív munkásságon és társasági életen át az otthoni mindennapokig, majd a tárlat az utolsó évek bensőséges pillanataival és a máig élő örökséggel zárul.

Képgaléria: A ruhák

A kiállítás megnyitóján részt vett Peter Greenwood, de magához ragadta a mikrofont Rudi Dolezal is, aki a One Vision című dal videóklipjét rendezte és jó barátja volt Mercurynak. Bár a nagy anekdoták elmaradtak a beszélgetés során, azt megtudhattuk, hogy Mercury utálta a magányt, ez pedig rendkívül emberközpontúvá tette. Egy olyan férfiről kaptunk leírást, akivel jó volt időt tölteni. Kollégáin és barátain érződött, hogy hatalmas űrt hagyott maga után, ám talán a rendkívül sokoldalú tárlat által egy kicsit újra régi cimborájuk társaságában érezhetik magukat.

A kiállítást egyéni tempóban végig lehet nézni, húsz perc alatt is át lehet szaladni, de két és fél órán keresztül is el tudunk időzni a temérdek relikvia és szori között. Én az utóbbira szavazok, hiszen nem minden nap álldogálhatunk a világ egyik legnagyobb ikonjának kimonója, telefonja, vagy scrabble táblái előtt.

A kiállítás 2026. május 1. és 2027. február 28. között tekinthető meg a Magyar Zene Házában.

Bővebb információk ITT