Ilyenek voltak a 19. századi magyar levelek
Az európai portréfestészetnek a 17. század óta kedvelt beállítása volt levélírás vagy -olvasás közben ábrázolni a megrendelőt. Ezzel utalhatott a művész az ábrázolt személy irodalmi vagy tudományos tevékenységére, politikai befolyására vagy az államhatalomban betöltött szerepére.
Nem közszereplők esetében egyszerűen az írni-olvasni tudást jelezhette, ami sokáig önmagában is státuszszimbólumnak számított. Valószínűleg ennek a készségnek a tömegessé válásával, és az ezzel együtt járó leértékelődésével van összefüggésben a visszaszorulása is. A 19. században már szinte kizárólag nőket ábrázoltak levélírás vagy -olvasás közben.
Szüle Péter: Levelet olvasó nő
Munkácsy Mihály: Levelet olvasó hölgy
A levelezés kellékei
A modellek mellett gyakran megörökítette a festő az írás kellékeit is: az íróasztalt vagy szekretert, a papírt, esetleg borítékot, tollat és tintatartót, pecsétet, pecsétviaszt, gyertyát, levélnehezéket.
Írásra évszázadokon át többnyire a vágott végű madár-, leggyakrabban lúdtollakat használták, amelyeket sűrűn mártogattak a tintába. Az ipari forradalom az íróeszközök esetében is elhozta a tömeggyártást.
Az első igazán használható töltőtoll típusok az 1850-es években készültek. A tömeggyártás az 1880-as években indult meg, ekkortól kezdődött a tintába mártogatós tollak kiszorulása. Fontos volt, hogy a tinta jó fekete legyen: a levél könnyű olvashatóságát a címzettel szembeni udvariasság is megkövetelte.
Hogyan laktak az emberek korábban? Hogyan öltözködtek és mivel táplálkoztak? Hogyan ünnepeltek, milyen volt a viszonyuk a születéshez, a betegségekhez és a halálhoz? Banális kérdések, amelyeket a történészek sokáig nem tartottak méltónak a tudomány komolyságához. Pedig a hétköznapok történetét kutatva saját életvilágunk gyökereire csodálkozhatunk rá Fónagy Zoltán segítségével.
Időről időre portálunkon is találkozhattok a fenti kérdésekre talált válaszokkal.
Ugyancsak előzékenységből szorgalmazták a porzó mellőzését is. Ezt azért szórták a papírra, hogy a friss tinta elkenődését megakadályozzák, ám maradványai kellemetlenek lehettek a levélolvasóra nézve: tüsszentésre ingerelték.
A formák szigorú rendje
A levelezésben nagy súlyt fektettek a formai követelményekre. A levélírás szabályainak elsajátítását a nevelés fontos részének tekintették, az illemtankönyvek a társasági viselkedés egyéb szabályaival azonos fontossággal tárgyalták azokat.
"Tekintetes titoknok úrnak alázatos szolgája" - Magyar Imre levele Toldy Ferencnek, az Akadémia titkárának.
Az udvarias és tekintélytisztelő levélíró meglehetősen nagyvonalúan, sőt pazarlóan bánt a papírral. Rangban felette állónak vagy hivatalnak csak egész vagy félíves papíron illett írni; a nyolcadív csak barátok vagy atyafiak között volt megengedett.
A helyes és illendő címzés
A magánlevelek címzésében a század első évtizedeiben a francia, a hivatalos levelek esetében a latin „titulatura” dívott, bár ezt a levelezési tanácsadók a magyar nyelv hivatali és társadalmi térfoglalása nyomán fokozódó szenvedéllyel helytelenítették. Valódi nyelvtudás híján sokan nevetségessé teszik magukat a hibáktól hemzsegő címzéssel, s az idegen nyelv divatja „valódi meggyalázása is a nemzeti nyelvnek” – érveltek. A címzés a levél nyelvét kövesse, szögezték le általános szabályként.
Kossuth Lajos levele, 1884. A címzett a korona 1849-es rejtekhelyét eláruló Wargha István lánya volt.
A címzésnél elegendőnek számított a név, természetesen a társadalmi státuszt jelző - nemes, báró, gróf stb. - címmel, valamint a helység feltüntetése. Ha a település saját postaállomással nem rendelkezett, ajánlatos volt megadni az utolsó postát, ahonnan a címzett elviszi a levelet.
A stílus maga a levélíró
A tanácsadók általános irányelvként azt ajánlották a levélírónak, hogy törekedjen a művelt élőbeszédet utánozni. Közlendőjét világosan, érthetően és szabatosan fejezze ki, s ne legyen feleslegesen hosszú. Stílusa legyen tiszta – „fő sajátja a kellemetes könnyűség” –, helyesírási szempontból pedig kifogástalan.
A természetesség követelménye azonban csak az egyenrangú felek levelezésére vonatkozott, egyébként a címzett társadalmi állása volt a meghatározó szempont. Az alacsonyabb rendű-rangú levélírónak a különbségeket folyamatosan ki kellett fejeznie a beszédmóddal.
Unokáival levelet olvasó nagymama Ferdinand Georg Waldmüller 1854-es festményén
A levélírás alkalmai és műfajai
A század eleji gyűjtemények mintaleveleinek nagy része rokoni viszonyban állók számára íródott. Különösen változatos volt a tanulmányai miatt távol levő gyermek és családja közti levelezés mintáinak kínálata. A családtagok – szülő és gyerek, testvérek, rokonok – közötti kommunikációt köszöntő, kérő, köszönő, intő vagy dorgáló, tudósító sablonok segítették.
A mintagyűjtemények a családon kívül is változatos helyzetekben segítették a ritkán levelezőket. Az életút személyes ünnepeihez (névnap, születésnap) és eseményeihez (gyermek születése, eljegyzés, házasságkötés, halálozás) formális köszöntő, gratuláló, meghívó, részvétnyilvánító levélmintákkal szolgáltak.
Komjáti-Wanyerka Gyula: Levélíró katona. A férfiak hosszú távolléte az I. világháború idején az egyszerű emberek tömegeit is megismertette a levélírással
Szeretnéd megtudni milyen eszközt mire használtak a levélíráskor?
Kíváncsi vagy a tinta receptjére?
Vajon hogyan és mivel zárták le a borítékot?
Ha meg akarod tudni, milyen formai követelményei voltak egy 19. századi levélnek?
Érdekel, hogy kellett illendően megcímezni egy levelet?
Hogyan kellett megszólítani a hierarchia felső és alsó lépcsőin álló személyeket?
Milyen hangvételt lehetett megengedni egy levélben?
A levelezésben milyen műfajok jelentek meg a 19. században?
Ha a fenti kérdésekre szeretnél választ kapni, KATTINTS IDE
Nyomj egy lájkot, ha érdekes volt a cikk!