Csodafilm készült a filmzene legnagyobb maestrójáról – Ennio Morricone-kritika
1928. november 10-én született Rómában. Az általános iskolában a rendezőzseni Sergio Leone osztálytársa volt. Az apja trombitásnak szánta (mivel ő is az volt). Ám ő többre vágyott a zenélésnél, komponálni szeretett volna.
A legnagyobb internetes filmes adatázis, az IMDb szerint 370 filmes, 97 tévés és 26 dokumentumfilmes kreditje van, s mivel 1961-ben kezdett filmekhez is dolgozni, ez azt jelenti, hogy karrierjének 55 esztendeje alatt átlagosan évi 9 produkcióhoz szerzett zenét. Elképesztő számok!
Ennio Morricone 91 esztendősen elesett otthonában, combnyaktörést szenvedett, majd nem sokkal később, 2020. július 6-án elhunyt egy római kórházban. Gyakori alkotótársa, a filmrendező Giuseppe Tornatore (Cinema Paradiso, Az óceánjáró zongorista legendája, Maléna stb.), aki 10 mozifilmen és számos más projekten dolgozott együtt a maestróval, pedig úgy gondolta, Morricone személye, munkássága és élete mozgóképes mementóért kiált.
Ráadásul magával a mesterrel is sikerült szerencsére rögzíteni még a halála előtt egy hosszabb diskurzust az otthonában, ezért nem csak róla beszélnek, ő maga is mesél élete és karrierje legfontosabb állomásairól.
Az pedig jól jelzi Morricone és Tornatore jelentőségét, hogy többek között olyan filmeseket sikerült mozgósítani a cél érdekében, mint például Clint Eastwood, Quentin Tarantino, Oliver Stone, Bernardo Bertolucci (2018 novemberében bekövetkezett halála előtt sikerült még őt is kameravégre kapni), Dario Argento, Barry Levinson, Wong Kar-Wai, Roland Joffé, Phil Joanou, Lina Wertmüller (ő tavaly, december 9-én hunyt el) vagy Liliana Cavani (sőt, még az interjúkat elvből elutasító Terrence Malick is küldött néhány felolvasandó sort a készítőknek), valamint olyan zenészeket, zeneszerzőket, mint Hans Zimmer, John Williams, Quincy Jones, Bruce Springsteen, James Hetfield, Mychael Danna, Joan Baez, Nicola Piovani vagy Gianni Morandi.
E két utóbbi magyarázatra szorul. Természetesen, mivel Tornatore végigveszi Morricone pályáját egészen a kezdetektől, betekintést kapunk az életmű legfőbb filmes darabjaiba és azok zenéibe is. Az Ennio Morriconéban szinte megállás nélkül szólnak a maestro darabjai, így felidézhetjük kedvenc dallamainkat, meghatódhatunk az érzelmesebb, líraibb taktusokon, meghökkenhetünk akár azon, hogy egy általunk amúgy jól ismert zene is az ő szerzeménye, vagy kedvet kaphatunk az adott film megtekintésére.
S hogy miért inspiráció? Mert Tornatore elérte, hogy a dokumentumfilmje Morricone személyiségén, alkotási vágyán és zseniális dallamai hallatán motivációt jelentsen nézőinek az alkotásra. Mindegy, hogy milyenre, az Ennio Morricone megnézése után az ember kedvet kap arra, hogy kifejezze magát valamilyen módon, amit szeret, amit tud, ami érdekli.
Mindemellett olyan dolgokat is megtudhatunk a mesterről, amelyek lehozzák őt a földre arról a piedesztálról, ahova mi, ti, ők, mindenki emeli (teljes joggal). Egy olyan ember személyisége bontakozik ki előttünk, aki nem tudta jól megítélni a saját szerzeményei minőségét (általában a vele együtt dolgozók adták az értésére, hogy most valami igazán nagyot alkotott), aki nem volt hajlandó más kortárs szerzők műveit átdolgozni (maximum klasszikus komponisták témáit használta fel itt-ott, például Bachét, Beethovenét, Mozartét), és aki nem igazán szerette például a klasszikus értelemben vett dallamokat, noha nála jobban nem sokan komponáltak szebbeket.
Természetesen ezek a darabjai, próbálkozásai, sok esetben szintén mesterművei nem gyűjtöttek maguk köré akkora rajongótáborokat, mint a jól ismert, dallamos filmzenéi (pl. Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf, Volt egyszer egy vadnyugat, A profi, Volt egyszer egy Amerika, A misszió, Aki legyőzte Al Caponét, Cinema Paradiso és társaik), mégis ezek tették őt az egyik legnagyobb újítóvá, sok esetben pedig az addig ismert filmzene forradalmasítójává.
Először csupán 1979-ben jelölték Oscar-díjra (a Mennyei napok zenéjéért), minden idők egyik legnagyszerűbb aláfestéséért (A misszió) sem kapta meg a szobrot, ahogyan az Aki legyőzte Al Caponétért, a Bugsyért és a Malénáért sem. 2007-ben az Akadémia egy életműdíjjal kért bocsánatot a mestertől, aki ezután sem tette le a lantot, s végül Quentin Tarantino felkérésének köszönhetően részesült végre a hőn vágyott elismerésben az Aljas nyolcasért (amelynek zenéje az ő vágyai szerint készült: vagyis kevésbé dallamos, inkább atmoszferikus és kísérletező).
Az Ennio Morricone során tehát egy a hírnevet sosem kereső, alázatos, de makacs művész képe bontakozik ki előttünk, aki a visszaemlékezései során sokszor meghatódik (ahogyan a két Oscar-díja átvételekor is). És vele együtt mi, nézők is sokszor meghatódunk. A zenéken, Tornatore egyáltalán nem hatásvadász, mégis hatásos rendezésén és magán a maestrón is. Amikor pedig már pereg a stáblista, a nézők könnyen úgy gondolhatják majd, hogy talán ő volt minden idők egyik legnagyobb zeneszerzője és művésze. És igazuk lesz.
