Chadwick Boseman is büszke lenne rá – Mindenkit meghat majd a Fekete Párduc 2
A Fekete Párduc filmtörténelmet írt. Nemcsak abban, hogy a Marvel mozis univerzumának (MCU) 18. darabjaként végre egy fekete szuperhőst tett meg főszereplőnek, akivel óriási sikert aratott, s csak az Egyesült Államokban 700 millió, világszinten pedig összesen 1,34 milliárd dollárt kaszált a mozikban, hanem azért is, mert ez lett az első képregényfilm, amit Oscar-díjra jelöltek a legjobb film kategóriájában. S bár a legfőbb elismerést nem tudhatta végül magáénak, így is elhappolt három Oscar-szobrocskát (a zenéért, a jelmezekért és a látványtervezésért), nem mellesleg pedig megváltoztatta a szakma e sokáig lenézett műfajhoz való hozzáállását. (Erre jó példa, hogy a Fekete Párduc után egy évvel a Jokert is jelölték a legjobb film Oscar-kategóriájában.)
Egy ekkora sikert (az MCU-n belül a 6. legnagyobb bevétellel rendelkezik jelenleg, a nem Bosszúállók-filmek közül pedig a másodikkal) viszont nehéz megismételni, pláne, ha a stáb elveszíti a főszereplőjét.
A betegségét titkolta a világ előtt, csak a legközelebbi hozzátartózói tudtak róla. Bizony, még a Fekete Párduc alkotóit, a Disney és a Marvel stúdiók fejeseit sem avatta be abba, mennyire nagy a baj. Boseman tragikus halála után természetesen azonnal felmerült, hogy a folytatásban esetleg egy másik színész vegye át T’Challa szerepét, hiszen már az MCU-n belül is volt példa színészcserére (pl. James ’Rhodey’ Rhodes ezredest, alias Hadigépet, Tony Stark jó barátját a 2008-as Vasemberben még Terrence Howard alakította, a 2010-es Vasember 2-től kezdve azonban már Don Cheadle), igaz, főszereplő kapcsán még soha. A Marvel atyúristene, Kevin Feige és csapata azonban úgy döntöttek, szó sem lehet erről.
Vagyis úgy határoztak, hogy Chadwickkel együtt T’Challa karakterétől is elbúcsúznak, s így másnak kell magára öltenie a Fekete Párduc kosztümjét éppúgy a történetben, mint a forgatáson.
Hogy ki, azzal kapcsolatban persze ment a találgatás hosszasan, bár a megoldás nem meglepő, erről aztán a film posztere és előzetesei nem sok kétséget hagytak. Ám a közönség által éppúgy jól ismert másik karaktert megtenni Fekete Párducnak éppoly kockázatos, mintha egy új színészt alkalmaztak volna T’Challa szerepére. Nem tudni, hogyan fogadja őt a közönség, képes lesz-e betölteni az űrt.
Ryan Coogler író-rendező (A megálló, Creed – Apollo fia, Fekete Párduc) azonban nem ijedt meg, s forgatókönyvíró-társával, Joe Robert Cole-lal (már az első részt is együtt írták) alaposan megágyaztak az új Fekete Párducnak. Nem azzal indulunk ugyanis a folytatásban, hogy már más a király s más Vakanda védelmezője.
Persze nem T’Challának szól ez a búcsú, hanem Chadwick Bosemannek, aki így méltó megemlékezést kap a Fekete Párduc 2-ben.
Ezután pedig bele is csapunk a lecsóba, T’Challa anyja, Ramonda anyakirálynő (Angela Bassett) lesz Vakanda uralkodója, a legnehezebben pedig a húg, vagyis Shuri (Letitia Wright) viseli a király halálát. Egy évvel később azonban Vakanda újfent egy fenyegetéssel nézhet szembe, amikor a zseni tinimérnök, egy bizonyos Riri Williams (Dominique Thorne) által feltalált vibrániumkereső gép veszélyt jelent egy eddig nem ismert, víz alatti nép számára. A vezetőjük, a szupererőkkel rendelkező mutáns, Namor (Tenoch Huerta) Riri megölését tűzi ki célul, és Vakanda segítségét kéri a „felszíniek” elleni harcban, Shuriék azonban persze hallani sem akarnak erről, s ezzel magukra haragítják a tengerek urát.
A Fekete Párduc 2-n tehát nagy volt a nyomás, szerencsére azonban Ryan Coogler képes volt összetartani egy ennyire (rajta kívül álló okok miatt) széteső projektet, és átlendíteni a közönséget a karaktercserén. Szellemiségében a második rész hűen követi az elsőt, vagyis ez még mindig talán a legdrámaibb, legkomolyabb hangvételű franchise az MCU-n belül, és természetesen Shuri főszerepre emelésével új témákkal is foglalkozik a forgatókönyv. Például a gyásszal, a bosszúval, a háború hiábavalóságával vagy a hagyományok tisztelete és a modern felfogás közti szembenállással. A karakterek kidolgozottságával most sincs gond, minden fő figura megkapja a maga motivációit és árnyalását.
Namor és a talocaniak egyébként annak ellenére is üdítő ellenlábasok, hogy nagyban emlékeztetnek Aquamanre és az atlantisziakra, csak most marveles felfogásban. De a dizájnjuk, a parafaktoruk, a harci módszereik kifogástalanok, s nem is gondolnánk, milyen könnyen veszik fel a harcot a szuperfejlett vakandaiakkal és gőgjükkel. Vagyis nem is feltétlenül a jó és a gonosz harcára koncentrál a sztori, hanem csupán két szemben álló félre, s a nézőn múlik, kivel szimpatizál inkább.
Az akciók is látványosak a Fekete Párduc 2-ben, kétségtelenül akad némi vizualitásban pompázó csinnadratta, de ezek talán éppúgy kevésbé emlékezetesek, mint az első rész vonatkozó csörtéi. Szerencsére Ludwig Göransson nagyszabású muzsikája és a parádés kiállítás most sem hagyják unatkozni füleinket és szemeinket, s talán épp ezek miatt lesz meglepő, hogy az igen súlyos, 161 perces játékidő is hamarabb elszáll, mint gondolnánk. Ryan Coogler tehát egy eléggé lehetetlen helyzetből hozott ki egy korántsem tökéletes, de abszolút működő és átélhető kalandot s egyben Chadwick Boseman örökségének méltó továbbgondolását.
