KAPCSOLAT
A Rovatból

Nemcsak a megcsalt fél szenved, hanem a hűtlen is - az eszünkre vagy a szívünkre hallgassunk?

Egy párkapcsolatban van olyan helyzet, amikor először ezt kell eldönteni.
Laskai Nelli cikke a Boldognak lenni blogon, Fotók: Pixabay - szmo.hu
2019. május 11.



Laskai Nelli házassági tanácsadó, párkapcsolati tréner, több önbizalom-helyreállító és párkapcsolat-javító könyv szerzője. Azonnal bevethető, párkapcsolat és önbizalom-növelő gyakorlatokat találsz a Boldognak Lenni könyvekben. Minden könyvben segítséget találsz ahhoz, hogy megtanuld helyesen kommunikálni a vágyaidat, megértsd a társad viselkedését, megtaláld az életcélod, és haladj előre a megrekedésből.

A tartós kapcsolatokban gyakran gördül akadály a párok elé. Ami addig könnyen ment, azért keményen meg kell dolgozni, vagy eldönteni, hogy a könnyű „haszonszerzés” céljából külön utakon mennek tovább.

Milyen lehetőségek jelennek meg a kapcsolatukban megrekedt pároknál?

Bejön egy harmadik - munkamánia, szenvedélybetegség vagy akár egy másik személy képében – és máris lesz egy „menekülőút” a tisztánlátás, a problémák megoldása, a feladatok elvégzése elől. Akkor lesz valami, ami szelepet nyit a már akár évek óta húzódó, de eleddig elkendőzött tünetek által okozott feszültségnek, és egy kicsit könnyebbnek tűnik az élet.

Az új felállásban a párkapcsolatból lényegében kivonódó fél fellélegzik, energiát szerez magának, miközben talán újabb, esetleg nem várt nehézségek ütik fel a fejüket.

Hiszen, attól, hogy kivonódik valaki egy kapcsolatból, még nem jelenti azt, hogy nem lesznek megoldandó feladatai, tisztázásra váró érzései, csorbult önértékelése, összezavarodott, elmosódott jövőképe, ami szorongással, pánikkal tölti el – ha épp nincs a szeretői viszony védettnek hitt buborékjában.

Az ügyfeleim sokszor akkor jönnek, ha valakinél egy új személy jelent meg, ha beengedett valaki egy új érzést, világot, embert magának. A hűtlenség fájdalommal (is) jár.

A hiedelemmel ellentétben nem csak a megcsalt fél szenved tőle, hanem a hűtlen is, hiszen alapvetően mindenki jó és szerethető akar lenni.

Éppen ez is az indító oka annak, hogy az adott ideig tartó vergődésben meghoz valaki egy döntést, hogy a kimondott vagy kimondatlan megállapodást egyoldalúan és titokban felbontja.

Amikor a hosszabb vagy rövidebb ideig tartó, szerelemre vagy szexre épülő viszony bűntudatot okoz, akkor a hűtlen fél döntést hozhat, hogy visszatér a párkapcsolatába, és újraépíti azt azokkal az információkkal a birtokában, melyeket megszerzett a viszony kapcsán önmagáról, a vágyairól, a párkapcsolatban fontos élmények azonosításáról, a párjának fontosságáról, a jövőkép meglátásából.

Ha úgy dönt – és most csak arról írok ebben a bejegyzésben -, hogy a párkapcsolatát fogja választani a vágyott jövőkép elérése érdekében, akkor érdemes számolni azzal, hogy eleinte csak az ész fog szeretni… Nem az „így érzem”, hanem az „így gondolom helyesnek” döntés fog megszületni,

és türelmesnek kell lenni, hogy a szív kövesse ezt a döntést. Engedni kell, hogy pozitív hatással lehessen a megcsalt fél, tudatosan kell fókuszálni a megoldásra, a közös jóban való részvételben, annak kialakításában, még akkor is, ha eleinte nehéz elszakadni attól az énképtől, izgalomtól, amit a viszonyban megélt valaki.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KAPCSOLAT
A Rovatból
Tömeges kiábrándulás a randiappokból: a nők rájöttek, mit csinálnak totál rosszul a férfiak
Mi az az egyetlen dolog, ami a legtöbb férfinak eszébe sem jut, pedig erre vágynak a legjobban?


Bár a képernyőn újra tombol a romantika, a való életben a nőknek elegük lett a laza, elköteleződés nélküli randikból. Egy friss kutatás szerint tízből nyolc egyedülálló ausztrál nő több romantikára vágyik, mert frusztrálja őket, hogy a modern ismerkedés túlságosan is felszínessé és kötelezettségmentessé vált. A jelenségről a New York Post is beszámolt egy Bumble társkereső által végzett felmérésre hivatkozva, amely éppen akkor készült, amikor a romantikus történetek, mint a Bridgerton vagy a készülő, Margot Robbie és Jacob Elordi főszereplésével forgatott Üvöltő szelek-adaptáció, újra a kulturális figyelem középpontjába kerültek.

A felmérés adatai szerint a nők kétharmada olyan szerelmet szeretne, amilyet ezekben a történetekben lát, a Bumble pedig „Storybooking”-nak nevezte el a trendet, ami a gyors tempójú randikultúrára adott válasz. A kutatásból kiderül, hogy

a nők számára a tiszta kommunikáció, az érzelmi biztonság és a kölcsönös erőfeszítés a legfontosabb egy új kapcsolat elején,

sőt, ötből négyen ezeket ugyanolyan izgalmasnak tartják, mint a rejtélyt. Ezzel párhuzamosan tízből hét nő magabiztosabban húzza meg a határait, mint néhány évvel ezelőtt.

„A randikultúránk közismerten laza” – mondta Chantelle Otten, a Bumble kapcsolati szakértője. Szerinte a romantikus történetek a várakozást és a kiszámíthatóságot hozzák vissza, lelassítják a folyamatot és értelmet adnak neki.

„A nők továbbra is a szerelmi történetet akarják, de most már érzelmi zűrzavar nélkül. Olyan partnereket választanak, akik világosan kommunikálnak, erőfeszítést tesznek és tiszteletben tartják a határokat.”

A kutatás eredményeit a 30 éves, Alejandra is megerősíti, aki szerint a randikultúra „túl lezser és közönyös”. Tapasztalatai szerint a férfiak már alig közelednek a nőkhöz, hacsak nem ittasak. „Gyakran tapasztalom, hogy a férfiak kerülik a szemkontaktust, hogy aztán később megtaláljanak a közösségi médiában és rám írjanak. Ez egyszerűen nagyon lustának tűnik.” Alejandra számára a romantika a következetességről szól, nem az intenzitásról. „A korai szakaszban a romantikának nyugodtnak és szándékosnak kell lennie. Kiválasztani egy jó éttermet és lefoglalni, adni egy őszinte bókot, tartani a szemkontaktust és teljesen jelen lenni.”

Hasonlóan látja a helyzetet a 21 éves Eva is.

Szerinte a randizásból gyakran hiányzik a szenvedély, és széles körben tapasztalható a kiégés a vegyes jelzések, a ghosting és az érzelmi kiszámíthatatlanság miatt.

„Ha olyan sorozatokat nézel, mint a Bridgerton, elkezdesz vágyni a várakozásra, a kiszámíthatóságra és az érzelmi mélységre. Nem a drámára, csak a figyelmességre.”

Chantelle Otten szerint a kulcs az, hogy megkülönböztessük az egészséges romantikát a túlzó intenzitástól, például a legtöbb bántalmazó kapcsolat elején tapasztalható „love bombing”-tól. „Nem a romantika a probléma, hanem az indokolatlan intenzitás” – magyarázza a szakértő.

A valódi, egészséges romantika a kapcsolattal arányosan bontakozik ki, tiszteletben tartja a határokat, és biztonságos érzést nyújt.

Ahogy fogalmazott: „A romantikának hozzá kell adnia az életedhez, nem pedig eltérítenie azt.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KAPCSOLAT
A Rovatból
A párkapcsolati pszichológus feketelistája: 3 ártalmatlannak tűnő mondat, amivel észrevétlenül kivégzed a szerelmet
Egy klinikai pszichológus nevezte meg azt a három dolgot, ami minden kapcsolatot kicsinál.


Egy vita hevében szinte reflexből csúsznak ki olyan mondatok, amelyek látszólag csak a pillanatnyi feszültséget hivatottak levezetni. Ártalmatlannak tűnnek, mégis, mint a lassan ható méreg, hosszú távon

képesek erodálni a legstabilabb kapcsolatok alapjait is: a bizalmat, a biztonságérzetet és az intimitást.

Három ilyen, hétköznapinak álcázott, de valójában rendkívül káros mondatot azonosított egy párkapcsolati pszichológus, akinek elemzése idén februárban ismét nagyot futott az online médiában, rávilágítva, milyen könnyen válhat a kommunikáció a kapcsolat csendes gyilkosává.

A téma hátterét Dr. Jeffrey Bernstein klinikai pszichológus Psychology Today szaklapban megjelent, nagy hatású cikke adja, amelyben elemzi a verbális agresszió finomabb formáit. A szakértő szerint

a probléma gyökere gyakran az, hogy a felek nincsenek tudatában annak, milyen mély sebeket ejtenek a partnerükön egy-egy odavetett megjegyzéssel.

Bernstein három konkrét kifejezést emel ki, amelyek vörös zászlóként szolgálnak minden párkapcsolatban: „Túl érzékeny vagy.”, „Túlreagálod.” és „Nem nagy ügy.”

Mindhárom ugyanazt a célt szolgálja: a másik fél érzéseinek érvénytelenítését, leértékelését. „Haragot csillapítani próbálhatsz, de az ilyen válaszok lekezelőek és ítélkezők” – magyarázza Dr. Jeffrey Bernstein. Amikor valaki azt mondja a partnerének, hogy „túl érzékeny”, valójában azt üzeni: az érzelmeid hibásak, irracionálisak, és a probléma nem a helyzetben, hanem benned van. Ez szégyent és bizonytalanságot szül, és

arra készteti a másikat, hogy a jövőben inkább elfojtsa az érzéseit, ami egyenes út az érzelmi eltávolodáshoz.

Hasonlóan destruktív a „Túlreagálod/Csak vicceltem.” mondat, amely a gázlángolás nevű manipulatív technika egyik klasszikus eszköze. A beszélő ezzel megkérdőjelezi partnere valóságérzékelését, azt sugallva, hogy

a reakciója aránytalan, és a probléma valójában „csak a fejében létezik”.

Bernstein egy esettörténeten keresztül mutatja be a folyamat pusztító hatását. Egy Lisa nevű páciense arról számolt be, hogy kapcsolata elején partnere, Aaron még rajongott érte. „A kezdeti időkben Aaron azt mondogatta, hogy megőrül értem…” – idézte fel Lisa. Később azonban a dinamika megváltozott. Amikor Lisa valamilyen sérelmét fejezte ki, Aaron rendszeresen azzal hárított, hogy a nő túlreagálja a dolgokat. A folyamatos érzelmi érvénytelenítés odáig vezetett, hogy Lisa teljesen elvesztette a kapcsolatba vetett hitét, és a terápián már csak egyetlen, végső mondat hangzott el tőle: „Végeztem!”

A harmadik mondat, a „Nem nagy ügy.”, az érzelmek bagatellizálásával éri el ugyanazt a hatást. Minimalizálja a másik fájdalmát, és azt az üzenetet közvetíti, hogy az ő problémája jelentéktelen, nem érdemel figyelmet.

Ezek a mondatok ritkán állnak magukban; gyakran két másik romboló viselkedési minta kíséri őket.

Az egyiknél a felek fejben listát vezetnek a másik okozta sérelmekről, hibáiról vagy éppen a jó cselekedetekről.

„Ki kért utoljára bocsánatot? Ki tett többet a házimunkáért?” Ez a mentalitás a partneri viszonyt egy folyamatos versengéssé, hatalmi harccá silányítja. A másik veszélyes kísérőjelenség a falépítés, amelyet a Gottman-kutatások a válás egyik legbiztosabb előrejelzőjeként tartanak számon.

Ez az a pont, amikor az egyik fél a vita során teljesen lezár: nem válaszol, elfordul, kivonul a helyzetből, érzelmi falat emelve maga és a partnere közé.

„A falépítés nem sok jóval kecsegtet bármely kapcsolat jövőjét illetően” – figyelmeztetett Bernstein a Psychology Today-ben.

Aki felismeri ezeket a mintákat a saját kommunikációjában, tudatos váltással javíthat a helyzeten. A minősítő, hibáztató mondatok helyett érdemes úgynevezett „én-üzeneteket” használni, amelyek a saját érzéseinkre és élményeinkre fókuszálnak. Ahelyett, hogy „Túl érzékeny vagy”, mondhatjuk azt: „Amikor ez történik, én sebezhetőnek és meg nem értettnek érzem magam.” Ez a megfogalmazás nem támad, hanem párbeszédre hív.

Ha a vita elmérgesedik, konstruktívabb egy rövid, előre egyeztetett szünetet kérni. Például:

„Most túl feszült vagyok ahhoz, hogy ezt megbeszéljük. Szükségem van húsz perc szünetre, de utána folytassuk, mert fontos, hogy megoldjuk.”

A kulcs a garantált visszatérés; a szünet nem menekülés, hanem az érzelmi szabályozás eszköze. Az érzelmek érvényesítése szintén kritikus fontosságú. Egy olyan mondat, mint „Hallom, hogy ez most nagyon rosszul esik neked, és fontos nekem, amit mondasz. Beszéljük át, amikor mindketten nyugodtabbak vagyunk”, képes lehet deeszkalálni a legfeszültebb helyzetet is, mivel elismeri a másik fájdalmát anélkül, hogy feltétlenül egyetértenénk a helyzetértékelésével.

 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KAPCSOLAT
A legrombolóbb kapcsolati viselkedés, amitől láthatatlannak érzed magad: a stonewalling lassan tönkre teszi a szerelmet
Amikor a szavak lepattannak a párodról, az jobban fájhat, mint a veszekedés. Sokan nem is tudják, hogy ez a viselkedés vészreakció, nem szándékos gonoszság.


Amikor a párod rád se néz, csak a semmibe bámul, miközben te kéred, hogy szólaljon meg, az borzasztó.

A szoba megtelik feszültséggel, te pedig úgy érzed, a falnak beszélsz. Mintha ott sem lennél.

Ez a dermesztő csend, a stonewalling, vagyis a kőfalazás, az érzelmi bezárkózás egyik legkegyetlenebb formája. Kapcsolatok ezreit teszi tönkre.

Ilyenkor az egyik fél a vita hevében érzelmileg teljesen kivonul, és megtagad mindenféle kommunikációt. Elhallgat, nem szól a másikhoz, ráadásul üres tekintettel néz, karba teszi a kezét, vagy egyszerűen kisétál a szobából, elérhetetlenné válva.

Sokan azt hiszik, ez szándékos gonoszság, pedig sokszor csak a félelem áll mögötte.

„Egyfajta védekező mechanizmus, amikor az idegrendszer egyszerűen lekapcsol, mert úgy érzi, nem bírja el a feszültséget” – mondta lapunknak egy pszichológus. A Gottman Intézet kutatásai, melyeket a ted.com is ismertetett, alátámasztják, hogy

ez a viselkedés az egyik legrombolóbb egy párkapcsolatban, mert a túlterheltségből fakadó lezárkózás a másik fél számára elutasításként csapódik le.

Míg a néma büntetés szándékos bántalmazás, a kőfalazás többnyire egy belső vészfék behúzása.

A falat emelő fél egyébként nem nyer semmit, mert a megoldatlan konfliktusok miatt egyre jobban eltávolodnak egymástól a partnerével.

A kimondatlan szavak lassan felgyülemlenek, és egy nap a felek arra ébrednek, hogy két idegen él egymás mellett. A csend mérgezi a bizalmat, megöli az intimitást, és egyenes út a tartós elégedetlenséghez vagy a szakításhoz. A kör azonban megtörhető, de ehhez mindkét fél elszántsága szükséges. Az első lépés, hogy a pár nyugodt körülmények között beszéljen erről a mintáról.

A legfontosabb a közös szabályok megalkotása. Például ha valaki érzi, hogy lekapcsolna, jelezze, hogy szüksége van húsz percre, de utána visszajön és megbeszéli a konfliktust.

Így lehet felelősséget vállalni a problémák mélyítése helyett.

Ez idő alatt a visszavonuló félnek nem a sérelmein kell rágódnia, hanem meg kell nyugtatnia magát, például egy sétával vagy légzéstechnikával.

A feleknek türelmesnek kell lenniük egymáshoz, hiszen a nyomásgyakorlás csak ront a helyzeten. Ha a minták mélyen gyökereznek, egy terapeuta segíthet elsajátítani azokat a kommunikációs technikákat, amelyekkel megelőzhető a teljes bezárkózás.

A "kőfalazás" láthatatlan falakat épít, ám ezeket le lehet bontani. A cél nem a vita nélküli élet, hanem az, hogy a legnehezebb pillanatokban se engedjék el egymás kezét.

Ha pedig menthetetlen a kapcsolat, jobb a szakítás.

Via PsychologyToday


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KAPCSOLAT
A Rovatból
A párok fele naponta elköveti, és észre sem veszi: egyetlen mozdulattal teszi tönkre a kapcsolatát
A dolog egy friss tanulmány szerint a szeretethiány érzetét kelti. A jelenség a párok közel felét érinti, és az elégedettség csökkenéséhez vezet.


Ha vacsorakor az asztal túloldalára nézel, melyik tekint vissza rád: a párod szeme vagy a telefon hátulja? A kérdés talán furcsán hangzik, de egyre több kapcsolatban ez a mindennapi valóság. Az a néhány perc, amíg a partnered egy vicces videóra, egy bejövő üzenetre vagy a hírfolyamra fókuszál, miközben te beszélsz hozzá, ártalmatlan apróságnak tűnhet. A legfrissebb tanulmányok szerint azonban

ezek az apró pillanatok összeadódnak, és egy láthatatlan, lassú méregként szivárognak be a kapcsolatba, csökkentve a közelséget és az elégedettséget – észrevétlenül, nap mint nap.

A jelenségnek már neve is van: „phubbing”, a telefon (phone) és a mellőzés (snubbing) szavak összevonásából. Azt a helyzetet írja le, amikor valaki a jelenlévő társa helyett a telefonjára figyel. Bár a fogalom nem új, az idei februárban publikált pszichológiai összefoglalók már egyértelműen rámutatnak, hogy nem csupán udvariatlanságról van szó, hanem egy olyan viselkedésmintáról, amelynek mély és mérhető hatása van a párkapcsolatok minőségére. A válasz arra, hogy egy odavetett pillantás a képernyőre pontosan hogyan rombolja a kapcsolatot, nem is annyira a technológiában, mint inkább az emberi lélek legmélyebb szükségleteiben rejlik.

A kulcsfogalom a „szeretetmegvonás”. Egy tavaly augusztusban, a Journal of Social and Personal Relationships című szaklapban publikált, 51 együtt élő pár adatait elemző tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy a partner telefonozása nem közvetlenül csökkenti az elégedettséget. A valódi kárt egy közvetítő mechanizmus okozza:

amikor az egyik fél azt éli meg, hogy a párja inkább a telefonjával van elfoglalva, kevesebb szeretetet, törődést, figyelmet és megerősítést érez.

Ez a szeretethiány az, ami lefelé húzza a kapcsolat-elégedettséget, ráadásul nemcsak annál, akit mellőznek. A vizsgálat párszintű (dyadikus) elemzése kimutatta, hogy

a negatív érzés „áthullámzik” a másik félre is, mérgezve a közös légkört.

„Egyik legfontosabb tanulságunk, hogy amikor valaki úgy érzi, a párja inkább a telefonjára figyel, kevésbé érzi magát szeretve és fontosnak, és végső soron ez kárt okozhat a kapcsolatnak” – fogalmazta meg a lényeget Amanda Denes, a Connecticut Egyetem kommunikációprofesszora, a tanulmány vezető szerzője.

Nem mindenki reagál egyformán erősen a szokásra – van, akinek ez a viselkedés különösen fáj. Egy tavalyi, napi naplóvizsgálaton alapuló elemzés kimutatta, hogy a magas kötődési szorongással élő emberek – akik alapvetően félnek az elhagyástól és erős megerősítésigényük van – sokkal jobban szenvednek a phubbingtól. Azokon a napokon, amikor a partnerük a telefonjára figyelt, több lehangoltságról és alacsonyabb önértékelésről számoltak be. Sőt, náluk sokkal gyakoribb a „visszacsapás” is, ami egy negatív spirált indít el.

„A magas kötődési szorongással élők gyakrabban vágtak vissza – a telefonjukhoz nyúltak megerősítésért, amikor a partner elérhetetlennek tűnt”

– mondta a Phys.org-nak Dr. Kathy Carnelley, a Southamptoni Egyetem pszichológusa.

A számok kijózanítóak. Egy tavalyi, több tucat tanulmányt összegző metaanalízis rendszerszinten is megerősítette: a partner-phubbing következetesen együtt jár az alacsonyabb kapcsolat-elégedettséggel, a gyengébb intimitással és a több konfliktussal.

A laboratóriumi és terepkísérletek még mélyebbre ásnak a viselkedés dinamikájában. Az Elvárássértés-elmélet keretében végzett vizsgálatok arra jutottak, hogy

az együttlét alatti telefonozás a „szociális kizárás” üzenetét hordozza, csökkenti a másik iránti vonzalmat és a jövőbeni interakció iránti vágyat.

A hatás különösen akkor erős, ha a telefonozás nem a beszélgetés része (például egy útvonal közös megkeresése), hanem attól teljesen független. Egy klasszikus kísérletben azt is kimutatták, hogy ha egy közös étkezés során a telefon csupán az asztalon van, a résztvevők mérhetően kevésbé élvezik az együttlétet és gyengébbnek élik meg a kapcsolódást. A legriasztóbb eredmények talán azok, amelyek szerint a phubbing növelheti a „dehumanizáció” érzetét is: a mellőzött fél egy idő után kevésbé „emberinek” észleli a telefonjába merülő partnerét, ami tovább rombolja a kapcsolat minőségét.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy sokszor nem is a tényleges viselkedés, hanem annak észlelése számít. Egy dyadikus naplóvizsgálat arra a meglepő eredményre jutott, hogy a „partnerem phubbol” érzése napi szinten sokkal erősebben jósolta a kapcsolatminőség romlását, mint a partnerek által ténylegesen bevallott telefonhasználat. „A phubbing nem az, amikor valamit tényleg meg kell nézned. Hanem az, amikor azt üzened:

‘Most a telefonomra figyelek, nem rád.’ Ez látványos jelzés, hogy már nem hallgatsz”

– nyilatkozta a GBH-nek Kathryn Coduto, a Bostoni Egyetem média- és kommunikációkutatója.

A pszichológusok egyszerű, a mindennapokba könnyen beépíthető stratégiákat javasolnak. Az egyik leghatékonyabb a „telefonparkoló”: egy tál vagy kosár az asztal sarkán, ahová minden közös étkezés előtt némítva bekerülnek a készülékek. Szintén működőképes a napi két-három előre egyeztetett „online-idősáv”, amikor mindenki elintézheti a halaszthatatlan üzeneteket, a köztes időben viszont a figyelem a partneré. Sok párnak segít egy „közös szabálykártya” megalkotása, ahol lefektetik, mit tekintenek a beszélgetést segítő (integráns) és mi az, ami már eltérítő (incidens) telefonhasználatnak.

A legapróbb, de talán legfontosabb szokás a „mondd ki, majd tedd le” technika: „Most két munkaüzenetre válaszolok. Utána lerakom, és figyelek rád.”

Ez az egyszerű mondat határidőt szab és visszacsatolást ígér, ami drasztikusan csökkenti a másik fél bizonytalanságát és mellőzöttség-érzését.

Via Psychologytoday


Link másolása
KÖVESS MINKET: