"Néha úgy érzem, utálom az anyaságot. Elmúlik ez?"
„Ilyet nem lenne szabad leírni, de fél éves a gyerekem és rettenetes az egész életem. Tudom, hogy mások is végigcsinálták, és nem szabad panaszkodnom, ezért nem is szoktam. Semmit nem alszom, egyfolytában dolgozom körülötte, és néha úgy érzem, hogy utálok mindent: az anyaságot, az életemet. Biztos, hogy ez nem normális, de vége lesz-e ennek egyszer magától? Tudom, hogy én vagyok az anyja és ezt egyedül kell végigcsinálnom, de nem akarok ilyen lenni, mitől múlhatna ez el?”
Köszönöm, hogy írtál, biztos vagyok benne, hogy nem lehetett egyszerű megosztani ezeket az érzéseket. Sokan éreznek hasonlóan, mégsem igyekeznek megoldást találni rá, mert úgy érzik: egyszerűen nem illik elfáradni, és utálni néha mindent. Szerintem nem utálod a helyzeted, sokkal valószínűbb, hogy azt a helyzetet utálod néha, amit a gyerekvállalás okozott, és ne legyünk álszentek: ez azért néha nagyon is természetes. Hiszen eleinte rengeteg álmatlan éjszakával jár az anyaság, rengeteg a sírás, aminek néha nem tudjuk az okát, és végeláthatatlan a köre a pelenkázásnak és az etetésnek, miközben úgy tűnik: esély sincs arra, hogy másképp alakuljanak a dolgok még néhány évig. Van, ahol a baba hasfájós, és akad, ahol évekig nem alussza át az éjszakákat (így az anyukája sem) és ezer más apróság is nehezítheti az egyébként is megterhelő helyzetet. Ne hibáztasd magad, ha sok, mert ez nagyon nehéz. Mindannyiunknak az volt, főleg azoknak, akiknek nem volt segítsége, vagy valamiért úgy döntöttek, hogy nem vesznek igénybe ilyesmit.
Ha folyamatosan "szolgálatban állsz", és ha még ehhez kipihenni sem tudod magad, akkor természetes, hogy nem fogod szeretni a helyzet minden egyes pillanatát. Én azt gondolom: mégis sokkal jobb egy ilyen vallomás, mintha valaki, azt hazudná magának, hogy imádja minden percét az egésznek. Ők valószínűleg nem engedik meg maguknak, hogy rosszul érezzék magukat, ami önámítás és valahol úgyis lecsapódik majd, ha máshol nem, a párjukon.
Abban nem értek egyet veled, hogy egyedül kell végigcsinálnod. Akár a párod, akár anyukád, talán örülnének is egy-egy plusz órának a gyerekkel és szerintem fontos is lenne, hogy legyenek vele. Ha ezekben az órákban te feltöltődsz - akár csak azzal, hogy alszol, vagy elmész valahová -, akkor új, feltöltött „akkumulátorral” indulsz majd neki a következő napnak és éjszakának.
Most már anya is vagy, de ne gondold azt, hogy most már CSAK anya vagy.
Nem megváltozik a szereped, hanem kiegészül valamivel.
Természetes, ha fontos számodra a régi életed és annak programjai, ez nem árulás, vagy bűn, amit a családod ellen elkövetsz. Ha nem is lesz azonnal mindenre lehetőség, de nem hibázol akkor, ha néha szeretnél kiszállni és feltöltődni. Nyugodtan ülj be a barátnőkkel, nyugodtan hívj bébiszittert, kérd meg a párod, vagy anyukád, hogy segítsen - ezek mind olyanok, amiért a nők egyik fele ítélkezik, a másik csapat pedig igénybe veszi és sokkal jobban érzi magát a gyermek első éveiben. A gyereknek is jobb, mert nem egy állandóan ideges anya lesz körülötte.
Nem az a cél, hogy minél többet legyél távol, vagy hogy úgy csinálj, mintha a gyerekkel semmi sem változott volna. Hanem az, hogy te is kapj valamit ebben a helyzetben, ahol rengeteget kell adnod. Természetesen még jobb, ha a részletekben egy szakember segít, egy pszichológussal ügyesen végig tudod gondolni, hogy pontosan mi és hogyan javíthatna a hangulatodon.
Remélem, hogy segítettem, az alábbi közösségi oldalakon ti is megtaláltok, ha van kérdésetek, és akkor is, ha nincs! Legyen szép napotok!
Üdv:
Eszti
