Karácsonyi készülődés a boldog békeidőkben

Barta Tamás a magyar rocktörténet egyik kulcsfigurája volt. A gitáros-énekes-zeneszerző a Hungáriában és a Locomotiv GT-ben is játszott.

A halála azonban ma is rejtélyes ügy.

A zenész, aki „kinőtte” a korszakot

Barta Tamás gyerekként hegedülni tanult, később autodidakta módon lett gitáros, majd a hatvanas–hetvenes évek fordulóján már a magyar beat/rock élvonalában mozgott.

Az 1974-es amerikai LGT-turné után nem tért haza,

Két lövés, mégis „öngyilkosság”?

A rejtély kulcspontja éppen a két lövés. Több forrás felidézi, hogy Barta holttestét Los Angeles-i otthonában találták meg, és a sebek alapján két lövés is érte. Ennek ellenére a hatóság öngyilkosságként zárta le az esetet, ami a közvélemény számára eleve nehezen hihető.

A legkeményebb állítás: „maffiaügy” egy állambiztonsági jelentésben

A történet 2022-ben kapott ismét szárnyra, amikor több magyar lap beszámolt egy, a Belügyminisztériumhoz köthető III/II-5C alosztály megjelölésű anyagról.

A sajtóban ismertetett tartalom szerint

és konkrétan felmerült, hogy

"Barta alapvetően a kommunizmus elől menekült, így a sors keserű fintora, hogy a magyar papír-maffia vezetője Simon Csaba - aki korábbi disszidálása előtt Magyarországon is bűnözésből élt - a kommunista kémelhárításnak jelentett az USA-ból. Barta ennek a kémnek a beosztottja volt, az sem zárható ki, hogy lebuktatta - estleg Bartát is be akarta szervezni felsőbb utasításra - és ő adta ki a parancsot a gyilkosságra" - mondta erről annak idején Mester Sándor, a dokumentumfilm producere.

Fontos, hogy ezek nem bírósági ténymegállapítások, hanem egy nyilvánosságra került (pontosabban sajtó által idézett) dokumentum és annak értelmezései. Ettől még súlya van, mert a korábbi “csak legendák keringenek” állapothoz képest konkrét, dátumozott állításokat tesz egy, a korszakból származó irat.

A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm talált a nyomra

A jelentésre a beszámolók szerint a Siess haza, vár a mama! című dokumentumfilm készítői bukkantak rá, miközben anyagot gyűjtöttek Barta történetéhez.

A film maga is azt a feszültséget bontja ki, ami Barta életét és halálát övezi: egy kivételes tehetség kikerült a hazai közegből, kint újrakezdte az életét, majd tragédia vetett véget az életének.

Miért maradt rejtély?

A Barta-ügy sajnos azért „tökéletes” összeesküvés-történet alapanyag, mert több kérdést is felvet, amire senki nem adott még eddig kimerítő magyarázatot.

Ellentmondó a hivatalos narratíva, kevés a nyilvános, elsődleges amerikai irat, a közbeszéd többnyire magyar sajtóra és ismeretterjesztő feldolgozásokra támaszkodik.

Későn kerültek elő a magyar dokumentumok is; a 2022-ben tárgyalt jelentés új keretet adott a kérdéseknek, de nem oldotta meg az ügyet és nem kaptunk válaszokat.

Hangszeres játéka és zenei gondolkodása a magyar progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, és a hetvenes évek több meghatározó felvételén is „ott hagyta a keze nyomát”.

„Ott álltam a kertkapunál, megszédültem… rájöttem, mennyire gyenge vagyok.” Ezekkel a szavakkal írta le Natascha Kampusch a szabadság első pillanatát, miután 2006. augusztus 23-án kisétált a fogságból, amely tízéves kora óta tartott.

A történet, amely 1998. március 2-án egy bécsi utcán kezdődött, amikor a tízéves Kampuscht iskolába menet egy fehér furgonba tuszkolták, 3096 nappal később egy új, a nyilvánosság előtt zajló fejezetbe lépett, amelyben a fiatal nő tudatosan vette vissza az irányítást a saját élete felett.

A fogság tere egy precízen megtervezett és kivitelezett rendszer volt. Priklopil a Strasshof an der Nordbahnban álló háza garázsa alatt egy alig hat négyzetméteres, hangszigetelt, ablak nélküli helyiséget alakított ki. Ebbe a földalatti cellába egy nehéz páncélajtóval lezárt csapóajtón keresztül lehetett lejutni. A fogság első hónapjaiban Kampusch egyáltalán nem hagyhatta el ezt a bunkert, később elrablója szoros felügyelet mellett néha felengedte a házba, sőt, ritkán ki is vitte onnan.

Az első interjúk egyikében elmondta, hogy a klausztrofóbiás rohamok idején vízzel teli palackokat dobált a falhoz, csak hogy érezze, még nem őrült meg. Ebből a zárt rendszerből egyetlen hiba vezetett ki: egy telefonhívás. A szökés napján Kampusch a ház előtt álló autót porszívózta, amikor Priklopilt megzavarta egy bejövő hívás. A férfi pár méterrel arrébb lépett, hogy jobban hallja a vonal túlsó végét, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt. Kampusch eldobta a porszívócsövet, kifutott a nyitott kertkapun, átrohant a szomszédos telkeken, és egy közeli ház lakójától kért segítséget.

Az első, mindent eldöntő televíziós interjút 2006. szeptember 6-án az osztrák közszolgálati televízió, az ORF készítette el. Az adás rekordnézettséget hozott Ausztriában, a nemzetközi értékesítési jogokat pedig szintén az ORF kezelte. A bevételt nem a túlélő kapta meg közvetlenül, hanem egy általa létrehozott alapítványba irányították, amely más áldozatokat segít.

A jogokat több mint száz ország televíziós társasága vette meg, a megkeresések áradatáról pedig Kampusch médiatanácsadója, Dieter Ecker annyit mondott: „Az egyetlen, aki nem jelentkezett, Steven Spielberg.”

Miközben a média a túlélés emberi drámájára fókuszált, a háttérben komoly jogi és politikai vita kezdődött. A közvéleményt leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy Priklopil valóban egyedül cselekedett-e. Az osztrák ügyészség 2010-ben lezárta a nyomozást ebben az irányban, és hivatalosan is megállapította, hogy nem volt bűntársa. A gyanú árnyéka Priklopil egykori üzlettársára vetült, de a bizonyítékok hiányában a bíróság felmentette a bűnsegédlet vádja alól. A kételyeket azonban ez sem oszlatta el teljesen. 2012-ben egy osztrák parlamenti vizsgálóbizottság elnöke ismét felvetette, hogy nehéz kizárólag egyetlen elkövetőről beszélni, sőt, Priklopil öngyilkosságának körülményeit is vitatták.

A hatósági és közéleti viták közepette Kampusch a saját kezébe vette a története feletti uralmat. 2010-ben megjelent önéletrajzi könyve, a 3096 nap, amely nem pusztán egy memoár, hanem egy tudatos kísérlet a saját értelmezési keretének megalkotására. Három évvel később, 2013-ban a könyvből nemzetközi filmadaptáció is készült a neves német producer, Bernd Eichinger egyik utolsó forgatókönyve alapján, Sherry Hormann rendezésében.

A múlt fizikai lenyomata, a strasshofi ház, amely a fogság helyszíne volt, jogilag szintén Kampusch tulajdonába került. A nő sosem akarta, hogy az épületből „horror-múzeum” legyen, de eladni sem kívánta. Időről időre ma is visszatér, hogy ellenőrizze az állapotát, számára az épület egyszerre „átok és áldás”, egy mementó, amely elválaszthatatlan az életétől. A Priklopilhoz fűződő viszonya a mai napig a történet egyik legösszetettebb eleme.

„Teljesen tisztában voltam vele, hogy a szökésem az ő halálos ítéletét is jelenti, mert mindig az öngyilkossággal fenyegetőzött” – mondta az ORF-nek adott első nagyinterjújában. Évekkel később pedig egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy bizonyos értelemben gyászolja elrablóját, hiszen a maga torz módján ő is az élete része volt.

Forrás

Színes, virágos, lenge és 100% műanyag – az otthonka nem csupán egy háziruha volt, hanem egy egész korszak jelképe, ami sokaknak máig a nagymama illatát és a gyerekkor biztonságát jelenti. A története azonban jóval a szocializmus előtt kezdődött.

Egy budapesti áruház 1938-ban még le is akarta védetni a nevet, de a kereskedők felháborodása miatt a szó végül közkincs maradt – írta a Sokszínű Vidék.

A ruhadarab a Kádár-korszakban született újjá, és forrt össze a szocialista hétköznapokkal. Parti Nagy Lajos író találóan „szaladgálati asszony-ruha” névvel illette, és az „elnéniesedés” egyik jelképének nevezte. Az otthonka a kötény szerepét vette át, de annál jóval többet takart, így önálló viseletként is megállta a helyét.

A jellegzetes trapézszabású, ujjatlan, elöl gombolós fazon hatalmas zsebekkel készült, amikben elfért a zsebkendő, a kulcs vagy akár egy marék vetőmag is. Praktikusságát növelte, hogy színes mintázatán kevésbé látszott meg a kosz, gyorsan száradt, és nem kellett vasalni. Persze a műszálas anyagnak árnyoldala is volt: Bödőcs Tibor humorista nem véletlenül nevezte „az emberi test fóliasátrának”, mivel nyáron könnyű volt beleizzadni, és a vékony anyag gyakran áttetszett.

A nejlonotthonka tömeges elterjedése az 1960-as évek iparpolitikájának köszönhető. A fellendülő magyar műszálgyártás célja az olcsó, könnyen kezelhető tömegtermékek előállítása volt, amire az otthonka tökéletesen megfelelt.

Hamarosan több gyár, köztük a Habselyem Kötöttárugyár is gyártani kezdte, a szabásminták pedig megjelentek a Nők Lapjában, így sokan maguknak varrták meg a saját darabjukat. A viselet nem volt magyar sajátosság, a szocialista blokk országaiban mindenhol ismerték, sőt Nyugat-Európa egyes részein is felbukkant.

A valóságban a legtöbben munkaruhaként tekintettek rá, ami főzéshez és takarításhoz ideális volt, de vendégeket már nem fogadtak benne. Léteztek hétköznapi, kisvirágos darabok és ünnepibb, „kimenős” vagy „templomba járós” otthonkák is, gyakran absztrakt mintákkal.

A rendszerváltás után az otthonka lassan kikopott a városi divatból, és főként a falusi, idősebb generáció viseleteként maradt fenn. Mára azonban erős nosztalgikus jelentéssel telt meg, amit jól mutat, hogy Szatymazon „Első Magyar Nejlonotthonka kiállítást” is rendeztek a tiszteletére.

Forrás Forrás

Ha egy mondatban kellene összefoglalni Mata Hari történetét, valahogy így hangzana:

egy holland lány, aki keleti táncosnőként vált híressé, és akit a franciák kivégeztek, mert elhitték róla, hogy német kém. De ez a mondat se nem igaz, se nem hamis – ahhoz, hogy megértsük, ki is volt ez a nő, nem elég a legenda. Mert bár Mata Hari neve máig egyet jelent a femme fatale, a végzet asszonya archetípusával, valójában egy sokkal tragikusabb, összetettebb sors rajzolódik ki mögötte.

A háborúnak bűnbakok kellenek. Február 13-án, Párizs szívében, a fényűző Hôtel Élysée Palace egyik lakosztályában letartóztattak egy világsztárt: a Mata Hariként ismert holland táncosnőt, Margaretha Geertruida Zellét. Tíz hónappal később hajnalban sortűz dördült Vincennes-ben.

Margaretha 1876-ban született Hollandiában. Apja jól menő kalapos volt, anyja korán meghalt. A család szétzilálódott, őt egy rokon nevelte tovább, majd egy tanítóképzőbe küldték – ahonnan elbocsátották, mert viszonya lett az iskola igazgatójával. Ez már akkor is botrány volt, de később az egész életére jellemző volt: mindig férfiak határozták meg a sorsát – és mindig úgy, hogy végül ő fizette meg az árát.

A húszas évei elején jó ötletnek tűnt férjhez menni egy jóval idősebb holland katonatiszthez, akivel Jáva szigetére költözött.

Párizsba ment, ahol az 1900-as évek elején épp hódított az orientalizmus. A Nyugat éhes volt a misztikumra és a Keletre – még ha annak valósága nem is egyezett azzal, amit láttak. Mata Hari – a „Hajnal szeme” – pont ezt az ideális fantáziát testesítette meg. Táncelőadásainak nem sok köze volt a tradicionális jávai rítusokhoz, de ez senkit nem zavart. Félmeztelen táncaival, egzotikus kosztümjeivel, és azzal, ahogy játszott a férfiakkal, egy új szimbólum született: az erotikus nő, aki egyszerre misztikus, veszélyes és elérhetetlen.

Sokan ki is nevették – több kritikus szerint rossz táncos volt –, de ettől függetlenül működött a varázs.

Amikor kitört az első világháború, Európa megvadult. Mindenki gyanús volt. A katonák hullottak a fronton, és a hatóságok bűnbakokat kerestek. Mata Hari – aki továbbra is utazgatott, luxusban élt, és férfiak tucatjaival volt viszonya – tökéletes célpont lett.

A francia hírszerzés szerint 1916-ban elfogtak egy titkos üzenetet, amit a németek írtak, és ami állítólag rá utalt. Az is lehet, hogy valóban elfogadott pénzt információért – de az is lehet, hogy játszott a tűzzel anélkül, hogy felfogta volna, milyen messzire ment. Egy biztos: a háborús pszichózisban senki sem vette a fáradságot, hogy tényleg kiderítse, mit csinált. A szex, az idegenség, a színpadon használt fátylak és a függöny mögötti férfiak – mind ellene szóltak.

A francia katonai igazságszolgáltatás iratai szárazon rögzítik a tényeket. Az 1917. február 13-i elfogást követően a hírhedt Saint-Lazare női börtönbe szállították. A per 1917. július 24-én és 25-én zajlott le zárt ajtók mögött. A hadbíróság halálra ítélte, a kegyelmi kérvényét elutasították, és október 15-én hajnalban végrehajtották az ítéletet a vincennes-i erődben.

Az Eiffel-torony rádióállomásán rögzített üzenetek lettek a per kulcsfontosságú bizonyítékai, noha több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a legfontosabb üzenetek eredeti példányai később eltűntek a dossziéból.

A brit titkosszolgálat, az MI5 iratai szerint a francia nyomozók egy ponton megtörték a táncosnőt. Egy Londonba küldött jelentés szerint Mata Hari beismerte, hogy az amszterdami német konzul beszervezte, és 20 000 frank előleget kapott. Ez az összeg, amely mai árfolyamon körülbelül 1,16 millió forintnak felel meg, a vád egyik sarokköve lett. A védelem ezzel szemben azzal érvelt, hogy a pénz csupán kárpótlás volt a német hatóságok által korábban lefoglalt bundáiért és személyes tárgyaiért.

A pénz azonban nem csak a német oldalon merült fel.

Hogy meglátogathassa a frontkórházban, a francia elhárítás vezetője, Georges Ladoux kapitány segítségét kérte, aki cserébe kémfeladatot ajánlott neki. Az ígéret mesés volt: akár egymillió frankot is kaphat – mai értéken közel 58 millió forintot –, ha bizalmas információkat szerez a német trónörököstől.

A nyomozást vezető Pierre Bouchardon kapitány a jegyzeteiben kíméletlen portrét festett róla. „Macskaszerű, hajlékony, ravasz, gátlástalan, könyörtelen, született kémnő volt” – írta a nőről, akit tizennégy alkalommal hallgatott ki. Évekkel később azonban a per egyik legfontosabb szereplője, André Mornet kormánybiztos már egészen másként emlékezett vissza.

Egy magánbeszélgetésben állítólag úgy fogalmazott, az egész ügy „nem volt nagy dolog”. A kihallgatások során, amikor a szeretői hosszú listájával szembesítették, Mata Hari a brit jelentések szerint így vágott vissza:

A per idején, 1917 tavaszán Franciaország mély katonai és morális válságban volt. A Nivelle-offenzíva katasztrofális kudarca után lázadások törtek ki a hadseregben, a hátországban pedig egyre nőtt a fásultság. Ebben a légkörben a kormánynak égető szüksége volt egy bűnbakra, egy látványos sikerre, amely demonstrálja, hogy az állam ura a helyzetnek. Egy egzotikus, szabad erkölcsű, külföldi nő, aki magas rangú tisztekkel és diplomatákkal tartott fenn kapcsolatot, tökéletes célpontnak bizonyult.

A kivégzéséről Henry G. Wales, az International News Service tudósítója küldött emlékezetes beszámolót. Leírása szerint Mata Hari visszautasította, hogy bekössék a szemét, és a tizenkét fős kivégzőosztaggal szemben állva csókot dobott a katonáknak. A sortűz eldördülése után a test lassan térdre rogyott, majd hátraesett. „Lassan, ernyedten a térdére ereszkedett… Aztán hátraesett” – írta Wales a The Guardian szerint.

Aztán múltak az évtizedek – és a történelem kicsit megbánta, amit tett. Mata Hariról könyvek jelentek meg, filmek készültek, ikon lett. Egyes kutatók szerint soha nem adott át érdemi információt senkinek – mások szerint ügyes manipulátor volt, aki egyszerűen lebukott. De a legtöbb mai történész szerint Mata Hari nem volt igazi kém, inkább csak egy nő, aki rossz korban, rossz helyen játszott olyan szerepekkel, amelyek meghaladták a lehetőségeit vagy a képességeit.

A francia hadsereg 2017-ben – száz évvel a kivégzése után – újra megvizsgálta az aktáit. És bár nem mentették fel, egyértelmű lett:

Egy olyan világban, ahol a nőknek nem lehetett hatalma, egy asszony, aki szabadon szexualizálta magát, utazott, pénzt keresett és befolyásos férfiakat hódított meg, már önmagában fenyegetésnek számított.