Az öngyilkosságok sorára buzdító kastély és a vörös démon szelleme - szomorú szerelmek nyomában

„Fogd meg a söröm!” – gondolhatta mai szófordulattal élve Lenck Gyula fűszer-nagykereskedő, amikor úgy döntött, kihívások ide, nehezített pálya oda, sörgyárat épít a kékfrankos hazájában.

Mára azonban bebizonyosodott: a sör is jól érzi magát a hűség városában, olyannyira, hogy Sopron 2025 nyarán Sörfővárosként kínál izgalmas programokat a sörkultúrára nyitott érdeklődőknek.

A kezdet nehéz volt, egyebek között azért is, mert sem a soproni bortermelők, sem a kisiparosok nem fogadták kitörő örömmel a sörgyár megalapítását – előbbiek a konkurencia miatt, utóbbiak pedig azért, mert ellenséget láttak a gyáriparban. Az Első Soproni Serfőző és Malátagyár a városi tanács döntése értelmében csak úgy nyithatott meg 1895-ben, ha a korábban vegyi üzemként funkcionáló létesítmény saját kútvizet használ a termeléshez és kiépíti a maga csatornarendszerét is. Lenck Gyula azonban makacsul hitt abban, hogy a sörfőzésnek van jövője, és 1896. április 1-jén már büszkén hordták körbe a városban a főzde első termékeit. Így a honfoglalás ezredik évfordulóján a sörfőzés nagyipari méreteket kezdett ölteni az ország nyugati felében is.

Egyik kihívásból a másikba

Az első évben már 18 ezer hektoliter sört főztek a mesterek, a szortiment pedig meglepően széles volt, közel tízféle termékből állt. Ám az osztrák konkurencia miatt ennek ellenére is nagyon nehezen tudták nyereséggel működtetni az üzemet, az első világháború kitörése pedig csak még tovább rontott az amúgy sem fényes helyzeten. A világégés után virágozni kezdett az üzlet, a negyvenes évek elején 44 ezer hektoliter jelentette az addigi csúcstermelést. A második világháborús front közeledésével azonban le kellett állítani a gyárat. Mivel a sörgyári munkások jelentős része elmenekült, fogságba esett vagy elhunyt a harcokban, a gyár újraindítása nem volt könnyű feladat: a szakmai háttértudás hiánya, az alapanyag-beszerzés és az energiaellátás hiányosságai miatt 1946-ban mindössze 3132 hektoliter sör készült Sopronban.

Gut, Besser

Az ötvenes évek újabb nagy fordulatot hoztak: a gyár 1949-ben állami tulajdonba került, hamarosan pedig új főzőház és egyéb fejlesztések támogatták a fellendülést. Az évtized végére már 130 ezer hektoliter volt az éves termelés. A Magyar Országos Söripari Vállalat égisze alatt működő sörfőzdében egyre több folyamatot automatizáltak, ennek köszönhetően pedig a 70-es és 80-as években már komoly nemzetközi márkákat is képesek voltak kiszolgálni: ekkoriban került először Sopronban a palackokba a napjainkban is a Soproni Sörgyár portfoliójában szereplő Gösser és Steffl.

A rendszerváltást követően a vállalat újra magánkézbe került, 2003-ban pedig a világ egyik legnagyobb söripari konszernje, a napjainkban immár több mint 300 márkát forgalmazó és közel 200 országban jelen levő HEINEKEN vásárolta meg.

Sopron, a Sörfőváros

Az elmúlt 130 évben Sopronban felbecsülhetetlen értékű tudás és szakmai tradíció halmozódott fel, amely mindenkor nyitott és innovatív szemlélettel párosult. A sörkultúra mára a város identitásának szerves részévé vált. A Soproni Sörgyárral olyan érték született, amelyre nemcsak a soproniak, de minden magyar büszke lehet: a Soproni klasszikus sörei, sörkülönlegességei és alkoholmentes termékei ott vannak életünk fontos pillanataiban, legyen az egy munka utáni beszélgetés a barátokkal, a kedvenc csapatunk döntő mérkőzése vagy egy fontos családi ünnep.

És persze nem lenne teljes az ünnep egy valódi meglepetés nélkül... A 130 éves születésnapra egy új termék is megjelent a boltok polcain: a limitált kiadású, komlós-citrusos karakterjegyeket hordozó Szűretlen Lager kategóriájában a sörgyár első szűretlen lager söre. Az ünnepet pedig a fogyasztásához kapcsolódó rituálé teszi még különlegesebbé: a tökéletes élményhez a dobozt felbontás előtt javasolt egyszer megfordítani, palackos termék választása esetén pedig, miután korsóba töltöttük a sör kétharmadát, óvatosan körbe kell forgatni az üveg alján maradt folyadékot, majd kiönteni a pohárba. Érdemes kipróbálni ezt az apró szertartást, amely az élesztő aktiválásával kínál izgalmas ízélményt.

Töltsük együtt!

Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)

Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3

Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.