A "bezzegelés" egyáltalán nem segíti a gyereknevelést
A címben feltett kérdésre igen rövid és tömör válaszom van: nem. Akkor mégis miért találkozom oly gyakran ezzel a kérdéssel?
Nagycsaládos szülőként nap mint nap rácsodálkozom, hogy a külvilág, az utca embere mennyire más véleménnyel van gyerekeimről, mennyire mást látnak bennünk, mennyire más elvárásokkal közelítenek feléjük, mint én, az édesanyjuk. Nincs is ezzel semmi baj, szinte természetesnek tekinthető, mivel ők egy illékony állapotot, egy pillanatfelvételt látnak egy folyamatból, az életünkből.
Az már sokkal zavaróbb, hogy
egyesek ebből vonnak le általános, rossz ítéletektől sem mentes következtetéseket - és nemcsak az én gyerekeimre, hanem rögtön egy egész korosztályra vagy akár generációra vonatkozóan.
Innen pedig már csak egy ugrás a bezzegelés.
Ami a gyereknevelési elveimet illeti, sokak szerint a konzervatív őskövületek közé tartozom. Ha azt vesszük, hogy szerintem a gyerekeimnek igenis szükségük van jól meghatározott szabályokra, bizonyos korlátokra, amelyeket következetesen számon is kérek rajtuk, akkor igen, az vagyok. Ennek ellenére a bezzeg-az-én-időmben szlogentől engem is kiver a víz, a hideg futkos tőle a hátamon.
Ennek több oka is van: egyrészt
nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire más világban élünk ma, mint akár az én gyerekkoromban, vagyis úgy harmincöt-negyven évvel ezelőtt.
A világ felgyorsult, irgalmatlan mennyiségű információ, inger zúdul a mai gyerekekre és a szülőkre. Igen, a szülőkre is, akik még egy teljesen más világban kezdték a pályafutásukat. Ma pedig nem győznek megfelelni a mai kor kihívásainak, miközben néha bizony csak az események után kullognak… velem együtt.
Számomra nagyon ambivalens érzés úgy gyereket nevelni - miközben kapom az ívet a bezzegelőktől -, hogy bizonyos tekintetben, az élet számos területén a leszármazottaim előttem járnak. Méghozzá jóval előttem. Nyilván ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.
Másrészt az idő telik, és mi is változunk, és ez a változás a memóriánkat ugyanúgy érinti, mint például a testünket. Csak vannak, akik nem emlékeznek erre.
Én is nehezebben viselem már a legkisebb gyerekem hisztijeit, pedig tíz évvel ezelőtt még mosolyogni is tudtam rajtuk. Igazából most is, csak kicsit korábban akad ki a hisztimérőm. Azonban a személyiségemben bekövetkezett változásokért nem a környezetemben lévő gyerekeket és szüleiket hibáztatom. Inkább tudomásul veszem, hogy kevesebbet bírok és azt is másképp - és hogy a világ igenis megváltozott.
Nemcsak a gyerekek izgágábbak, hangosabbak, zajosabbak, hanem az egész életünk.
Éppen ezért soha nem tudom megérteni azokat a közösségi térben terjedő nyílt leveleket, amelyben arról panaszkodnak más, nálam idősebb generációk tagjai, mennyire neveletlenek a mai kisgyerekek. Felróják nekik, hogy nem bírnak nyugton ülni, rohangálnak, visítoznak, hangosak, zajosak. És egyébként is úgy tűnik, mintha senki nem nevelné őket, nem köszönnek, félrelöknek mindenkit az útból stb.
A bezzegelés semmit sem segít ezen, nem derül ki, hogyan lehetne jobban csinálni.
Csak a becsmérlés jön át belőle, csak az ellenállást fokozza, mélyíti az ellentéteket, és pont ellenkező hatást vált ki a azokból, akikhez elvileg intézik.
Nem hiszek abban, hogy a különböző korokban különböző nehézségű lett volna az anyaság, csak mások voltak a körülmények, amelyekhez alkalmazkodni kellett. Bár ha jobban belegondolok, nekem most mégiscsak nehezebb dolgom van, mert a sok “Bezzeg az én időmben...” kezdetű mondat és az ezzel együtt járó ítélkezés igenis sokban megnehezíti a helyzetemet.
Képek: Pixabay
