Viszlát, homokos strandok – pusztulnak az európai tengerpartok
A legfrissebb IPCC jelentés szerint Európa homokos partjainak már ma 27-40%-a folyamatosan pusztul a nem megfelelő üledékutánpótlás és túlzott beépítettség miatt, amire az egyre emelkedő tengerszint és gyakoribb heves viharok még inkább ráerősítenek. A népszerű mediterrán strandok különösen kitettek ennek, sőt Görögország kedvenc ministrandjai akár teljesen eltűnhetnek. A part menti 49 UNESCO világörökségi helyszínből (köztük Velence), több mint 40-et veszélyeztet az erózió és/vagy az elöntés, de néhol teljes közösségeknek kell elköltözniük.
Európában a tengerparti elöntések miatti éves (közvetlen) károk a jelenlegi 1,3 milliárd euróról 13-39 milliárd euróra emelkedhetnek 2050-re 2–2,5°C-os globális felmelegedést feltételezve, míg a század végére ez már 93-960 milliárd euróra rúghat 2,5–4,4°C-os felmelegedés mellett. Léteznek olyan beavatkozások, amik megmenthetnek bizonyos partrészeket a hullámsírtól, de ezek megépítése, illetve fenntartása sokszor nagyon drága, ezért sok helyütt kellemetlen döntésre kényszerülnek a helyi lakosok.
Dániában egy 120 éves világítótornyot költöztettek 80 m-rel beljebb az egyre pusztuló partvonaltól, míg Portugáliában egy 122 kilométeres partszakaszon fontolgatják az épületek lebontását a hatóságok. Az észak-walesi Fairbourne faluhoz hasonlóan a francia nyaralóváros, Lacanau is azt latolgatja, hogy a közösség egy részét a szárazföld belsejébe telepíti át. A francia Soulac-sur-Mer-ben mementóként ágaskodó, elhagyatott ötemeletes „Le Signal” bérház az 1960-as évek végén 200 méterre épült a víztől, de mára viharos hullámok nyaldossák a talapzatát – ezen a helyen évi 4-8 méteres ütemben kebelezte be az óceán a partot.
Ez a turizmust is komolyan visszavetheti, hiszen a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán mentén fekvő közkedvelt tengerparti üdülőhelyek vonzereje egyre csökkenhet a strandok zsugorodásával. A rendkívül népszerű, ugyanakkor veszélyeztetett strandok közé tartozik a szardíniai San Teodoro és a velencei lagúnában található Lignano Sabbiadoro, a görögországi Lefkada és Lesbos szigete és az Égei-tenger északkeleti része, valamint Saint-Tropez a Francia Riviérán, Santa Cruz Tenerifén és az Azori-szigetek egyes részei.
Bár a part menti erózió globális jelenség, Európa különösen ki van téve az ostromló hullámoknak, ugyanis ezen a kontinensen a legnagyobb a partvonalak aránya a teljes szárazföldi területhez viszonyítva. A legfrissebb IPCC jelentés szerint
Globálisan a partok nagyjából harmadát kitevő homokos strandok különösen magas társadalmi-gazdasági értéket képviselnek a rekreáció, a turizmus és az ökoszisztéma-szolgáltatásokból fakadóan. Ha azonban a klímaváltozás tovább fokozódik és a pesszimista (a jelenlegi kibocsátási trendeket folytatva reális) éghajlati forgatókönyv szerint a század végére elérjük a 4°C-os globális felmelegedést,
az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának tanulmánya szerint.
Klímaváltozás és emberi beépítés: egyik sem segít
Az alapproblémát a folyókon és a partok mentén épített akadályok (épületek, utak, gátak) jelentik, amelyek drasztikusan csökkentették az üledékek természetes áramlását a strandok utánpótlásához, természetes épüléséhez. Az éghajlatváltozás miatti tengerszint-emelkedés és erősödő viharok csak tovább súlyosbítják a helyzetet.
A fenti számítások emellett figyelembe vették a partok épülését segítő, az eróziót kompenzáló tényezőket is, mint az emelkedő talajszintet és a folyók által szállított – emberi behatásra vagy természetes okoknál fogva – időnként nagyobb mennyiségben érkező üledéket.
Ha a kibocsátásokat legalább mérsékelten csökkentenénk, akkor 2050-ben a partvonal 17%-án, 2100-ban pedig 40%-án meg tudnánk előzni a pusztulást, és átlagosan 42 méter homok maradna meg a szárazföld és a tenger között.
Ez végítéletet jelenthet számos ministrandra, amelyek jellemzően 100 méternél kisebb szélességűek. Görögországban ezek nagy része 20 méternél is vékonyabb strandot, öblöcskét jelent, ahol nincs elég üledék-utánpótlás, sem parti védelem, és egyre jobban beépítettek. Egy görög tanulmány szerint, a század végére az ország strandjainak akár 88%-át is felemésztheti a tenger, legalább időszakosan.
A partokkal együtt eurómilliárdok is hullámsírba kerülhetnek
A partok pusztulásával párhuzamosan egyre nő az elöntés kockázata is az alacsony fekvő parti és folyótorkolati területeken. Az IPCC szerint a 21. század végére a part menti árvízkárok legalább 10-szeresükre fognak növekedni Európában – sőt, a jelenlegi alacsony mérséklési és alkalmazkodási intézkedések mellett már jóval hamarabb számolnunk kell ezekkel a veszteségekkel.
Ma közel 50 millió európai él 10 méternél alacsonyabb tengerszint feletti magasságon. A 100-évente egyszer előforduló parti elöntés veszélyének kitett népesség 2040 után gyorsan növekedni kezd, és 2100-ra eléri a 10 millió embert a pesszimista éghajlati forgatókönyv szerint a jelenlegi népességet és védelmi szintet feltételezve. (Azonban a gyorsan növekvő népesség miatt a kockázatnak kitett emberek száma is gyorsabban nő, tehát valószínűleg korábban kell szembenéznünk súlyosabb veszéllyel.)
Műemlékek, közösségek és a vadvilág is veszélyben
A fokozódó parti erózió és elöntések miatti károk nemcsak gazdasági értelemben mérhetők, de kulturális örökségünk, a helyi közösségek és a part menti vizes élőhelyek is veszélyben vannak. A Földközi-tenger alacsonyan fekvő partvidékein található 49 UNESCO világörökségi helyszín (például a ciprusi Paphos, az olasz Siracusa, a máltai Valletta) közül már ma 37-et fenyeget egy 100-évente egyszer előforduló nagyáradás, és 42-t a parti erózió. A század végére az árvízkockázat 50%-kal, az eróziós kockázat pedig 13%-kal nőhet átlagosan a régióban, de az egyes helyszíneken lényegesen nagyobb kockázatok is várhatóak.
Velence és az azt körülölelő lagúna különösen kitett ezekkel szemben. A történelmi belváros mindössze 55 cm-rel van a jelenlegi relatív átlagtengerszint felett, ezért dagály idején még a kisebb vihardagályok is áradásokat okoznak. Ráadásul a 20. század során a relatív átlagtengerszint évente körülbelül 2,5 mm-rel növekedett az emelkedő globális tengerszint és a talaj süllyedése miatt.
Ezért 2003-ban a város egy árvízvédelmi rendszer építésébe fogott, amit 2020 októberében kellett bevetni először. Szükség esetén egy mobil sorompórendszerrel lehet lezárni a lagúna beömlőnyílásait, miközben normál körülmények között ezek a tengerfenéken fekszenek, így biztosítva a zavartalan hajóforgalmat és a víz átkeveredését a lagúna és a tenger között.
Alkalmazkodási intézkedések nélkül a következő 50 évre 7–17 milliárd euró potenciális gazdasági kárt becsültek a városban. Bár az árvízvédelmi rendszer sokat jelent, de ennél szélesebb körű alkalmazkodási stratégiára lesz szükség, ha a legpesszimistább forgatókönyvek válnak valóra. Az egyre emelkedő tengerszint miatt ugyanis egyre többször kell majd lezárni a sorompókat – akár 6-10 hónapra is –, ami korlátozná a hajóforgalmat és a lagúna ökoszisztémájának sérüléséhez vezethet.
Néhol már most a vadvilág átalakulását tapasztalják. Németországban a Watt-tenger állat-, madár- és növényvilágáról híres szigetei, árapálysíksága és árterei számára jelent óriási veszélyt a tengerszint emelkedése. Az UNESCO által védett területen 10 ezer faj él, és a vándormadarak paradicsoma is, de egyre szűkül a táplálkozási területük, és már érzékelhető a madárpopulációk egy részének csökkenése.
A brit partokra evezve, a helyi közösségek szintén drámai változások szemtanúi. Az északkelet-angliai Yorkshire-parton évente átlagosan négy méter válik a tenger martalékává, de van olyan szakasz, ahol 10 méter tűnt el kilenc hónap alatt. Jelenleg mintegy 20 házat fenyeget a leomlás. Happisburgh-ben a tengerparti út egy része és 35 lakóház vált semmissé az elmúlt években, és a következő 30 évben a 14. századi templomuk, Kelet-Anglia legrégebbi működő világítótornya és mintegy 600 otthon tűnhet el.
A Kelet-Angliai Egyetem friss tanulmánya szerint
Vannak megoldások, de sok kellemetlen döntést kell majd meghozni
Alapvetően kétfajta alkalmazkodási lehetőség van:
Mindkét opció számos pozitív és negatív társadalmi-gazdasági-környezeti hozadékkal jár, és a végső döntést komolyan befolyásolják az adott közösség erőforrásai.
Ezért már most vannak olyan esetek, ahol támogatás hiányában nincs más választás, mint hagyni, hogy a tenger tegye a dolgát. Viszont bizonyos infrastruktúra elemeket (pl. part menti nukleáris erőművek) lehetetlen elköltöztetni, ami tovább növeli a kockázatokat.
Számos térség már megkezdte az alkalmazkodási intézkedések kidolgozását és – sokszor igen költséges – végrehajtását. Ilyen például a parti védőrendszerek – mint falak és gátak – kiépítése, az úthálózat újragondolása, valamint a tengerparti természetes ökoszisztémák – mint mangroveerdők, sós mocsarak és korallok – védelme és megerősítése.
A kelet-angliai Bacton gázterminál védelmére bepumpált egymillió tonna homok mindössze 15-20 évig tart. A hollandok, akik évszázadok óta küzdenek a tengerrel, évente mintegy 12 millió köbméter homokkal töltik fel partjaikat, hogy lépést tartsanak azzal, amit a természet elmos.
Ráadásul ezek a helyi mérnöki megoldások gyakran csak áthelyezik a problémát máshova, az Eurosion jelentés szerint az újonnan erodálódó partszakaszok 63%-a kevesebb mint 30 kilométerre található a mérnöki beavatkozástól. Emellett az IPCC hangsúlyozza, hogy a nem megfelelően létesített védőfalak hamis biztonságérzetet kelthetnek és akár kárt okozhatnak a helyi ökoszisztémában is.
Ezért a természettel való együttműködés kulcseleme kell, hogy legyen a megfelelő alkalmazkodásnak is. A dél-angliai Portsmouth partjainál egy több kilométeres tengeri védőfalat építenek, amely sziklás parti fajok számára is lakható lesz. A skóciai Edinburgh városa pedig azt tervezi, hogy a tenger és az újonnan felhúzott épületek között egy parkos „puffer-zónát” létesít: ezzel teret hagy a természetes élővilágnak, ami tompítani képes a hatásokat, és elfogadja, hogy az erózió némi területet követel majd.
Ahhoz azonban, hogy a lehető legjobban megóvjuk partjainkat, korlátozni kellene a folyók és tengerpartok beépítését, segíteni kellene a természetes folyamatok és ökoszisztémák helyreállását és minél előbb mérsékelni kellene a klímaváltozást.
A cikk Másfélfok blogon jelent meg. Szerzője, Lehoczky Annamária éghajlatkutató.
