„Sajnos nem léptünk akkorát, amekkorát a klímaválság komolysága indokolt volna” - nem omlott össze a klímacsúcs, de nem is lett sikertörténet
A levegő tele volt feszültséggel a belémi konferenciaközpont termeiben. A november 22-i határidő már rég lejárt, a globális klímacsúcs a teljes összeomlás szélén táncolt. A színfalak mögött Wopke Hoekstra, az Európai Unió klímabiztosa egy szűk körű megbeszélésen tette egyértelművé az álláspontját a brazil elnökség által előterjesztett, felpuhított szövegtervezetről. „Semmilyen körülmények között nem fogjuk elfogadni ezt a szöveget” – mondta a Washington Post szerint, jelezve, hogy az EU kész megvétózni egy olyan megállapodást, amely nem néz szembe a klímaválság gyökerével.
Végül, órákkal a hivatalos zárás után, megszületett a Belém-csomag néven elhíresült kompromisszum: egy dokumentum, amely megmentette a multilaterális folyamatot, de a legfontosabb kérdésben mélyen hallgatott.
A tárgyalások dinamikáját alapvetően meghatározta az Egyesült Államok példátlan távolmaradása. A Fehér Ház hivatalosan nem küldött delegációt, mondván, az elnök „nem fogja kockára tenni az ország gazdasági és nemzetbiztonsági érdekeit homályos klímacélokért”. Chris Wright amerikai energiaügyi miniszter még ennél is tovább ment egy, a csúcs előtt adott interjúban. „Ez lényegében egy átverés” – mondta a globális klímakonferenciákról, tükrözve a washingtoni adminisztráció mély szkepticizmusát.
Pedig november 10-én kezdődött COP30 csúcstalálkozó tétje nagy volt. A világnak arra kellett választ adnia, hogyan tölti meg tartalommal a két évvel korábbi, Dubajban elfogadott történelmi döntést a „fosszilis tüzelőanyagoktól való átmenetről”. Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök az „igazság COP-jának” nevezte a találkozót, ahol a szavaknak tettekké kell válniuk.
A COP30 elnökség által kiadott összefoglaló szerint a Belém-csomag több területen is előrelépést hozott.
A csomag másik sarokköve egy új „Igazságos Átmenet Mechanizmus” kidolgozásáról szóló döntés, amelynek célja, hogy a tiszta gazdaságra való átállás társadalmilag méltányos legyen, segítve a munkavállalókat és közösségeket. A konferencia megerősítette a korábban Bakuban kitűzött célt is, miszerint 2035-re évente legalább 1,3 ezer milliárd dollárt kell mozgósítani a klímavédelemre köz- és magánforrásokból. Oldalvonalon konkrét felajánlások is születtek, Németország például egymilliárd eurót ígért a brazíliai erdővédelmi alapba.
Azonban a legélesebb vita arról szólt, ami végül kimaradt a hivatalos szövegből. Több mint nyolcvan ország, köztük az EU tagállamai, az Egyesült Királyság és számos sérülékeny szigetállam, egyértelmű menetrendet sürgetett a fosszilis tüzelőanyagok kivezetésére. Ezt az ambíciót Szaúd-Arábia, Oroszország és több más, a fosszilis energiahordozóktól erősen függő ország hevesen ellenezte.
Erre válaszul André Corrêa do Lago, a COP30 elnöke egy szokatlan lépéssel a hivatalos folyamaton kívül jelentett be két ütemterv kidolgozását: egyet az erdőirtás megállítására, egy másikat pedig a fosszilis tüzelőanyagokról való átmenetre.
A klímacsúcson ott volt Schaffhausser Tibor is, aki a Green Policy Center társalapítója, de most a hamarosan kezdődő ciprusi EU-elnökség szakmai munkáját támogató munkatársként vett részt a konferencián.
A Másfélfok által szervezett sajtótájékoztatón azt mondta, szakmai szempontból nem sikerült annyit előrelépni, amennyit a klímaváltozás súlyossága indokolt volna. Bár a tudomány szerint 2025-re már el kellett volna érni a globális kibocsátások tetőzését, és onnantól meredeken csökkenniük kellene, a jelenlegi vállalások ezt nem teszik lehetővé.
A legnagyobb csalódásnak ő is azt nevezte, hogy a fosszilis energiahordozók kivezetése nem került be egyértelműen a záródokumentumba. „Sajnos ez a szókapcsolat, hogy fosszilis energiahordozók kivezetése, nem szerepel a végső döntésben, viszont hivatkozás van rá, egy elrejtett jogi megoldással sikerült becsempészni, de nem olyan szinten, amit a világ elvárt.”
Pozitívumnak nevezte, hogy több támogatás juthat az alkalmazkodásra, és megőriztük a korábbi döntések kereteit – vagyis nem borult fel a folyamat.
Schaffhausser Tibor kiemelte az Európai Unió megváltozott, a korábbiaknál sokkal keményebb hozzáállását. Míg korábban az EU a „hidak építője” és a kompromisszumkereső szerepében volt, most egyértelmű üzenettel érkezett.
Ennek oka szerinte az, hogy az uniós tagállamok úgy érzik, ha a saját polgáraiktól és gazdaságuktól hatalmas áldozatokat várnak el a zöld átmenet érdekében, akkor más nagy szennyezőknek is ki kell venniük a részüket a munkából. A szakértő szerint ez a kemény fellépés kellett ahhoz, hogy a kezdetben az olajmonarchiáknak kedvező javaslatokból egy kiegyensúlyozottabb szöveg szülessen.
A legnagyobb kibocsátók rangsorát továbbra is az egyezményből kilépett Egyesült Államok, Kína, India és Oroszország vezeti.
Schaffhausser szerint Kína most először tett konkrét csökkentési vállalást, de sem ők, sem India vagy az USA nem szeretik, ha számon kérik rajtuk a dolgokat, ezért gyakran a valóságnál alacsonyabb célokat jelentenek be, hogy biztosan teljesíteni tudják azokat.
Arra a kérdésre, hogy az EU felismerte-e a zöldítés versenyképességi hátrányait, a szakértő igennel felelt, és megerősítette, hogy ez volt az új, keményebb fellépés egyik fő motivációja. „Nem érdeke az Európai Uniónak versenyhátrányba hoznia magát, miközben mások nem tesznek semmit. Mert ha megnézzük globálisan, az Unió 6-7 százalékát teszi ki a globális szennyezésnek. Tehát nem az EU fogja itt majd megváltani a világot ebből a szempontból.”
A fejlődő országok kompenzációjával kapcsolatban elmondta, hogy a fő probléma az 1992-ben rögzített „fejlett-fejlődő” felosztás.
Az EU ezért azt szorgalmazza, hogy a legszegényebb és legsérülékenyebb országok kapják a legtöbb segítséget. A pénzügyi mechanizmusok léteznek, de nem elegendőek. Schaffhausser szerint lenne honnan átcsoportosítani a forrásokat. „Ha a fosszilisok támogatását áttennénk zöldbe, akkor még több forrás lenne. Csak hát ebben nem mindenki érdekelt.”
Végül a technológiai felkészültségről szólva Schaffhausser Tibor kijelentette, hogy
Éppen ezért lenne fontos egy jogilag kötelező érvényű menetrendet lefektetni. „Mert amíg nincs kitűzve egy cél, nincs kitűzve egy céldátum, nincsenek konkrét mérföldkövek kitűzve, addig ez egy nagyon gyenge politikai akarat csak.”
A konferencia lezárásaként a helyszínen Simon Stiell, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének főtitkára igyekezett optimista hangot megütni. „A klíma-együttműködés él és virul” – jelentette ki, hangsúlyozva, hogy a folyamat a geopolitikai feszültségek ellenére is halad előre. A következő hónapok és évek fogják megmutatni, hogy a Belémben elért kompomisszumok – különösen az Igazságos Átmenet Mechanizmus és a hivatalos kereteken kívül indított fosszilis ütemterv – képesek-e valódi eredményeket hozni. A következő nagy állomás a 2026-os COP31 klímacsúcs lesz, amelyet Törökország és Ausztrália közösen rendez meg, újabb lehetőséget teremtve a világnak, hogy a szavakat tettekre váltsa.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!
