Radikálisan át kell alakítani az emberiség működési modelljét – beszélgetés Molnár Zsolt botanikus-etnoökológussal
– Mint a jelentés is figyelmeztet: egy ilyen átalakítást a jelenlegi helyzet haszonélvezői ellenezni fognak. Kicsi az esély arra, hogy önként lemondjanak profitjukról. Hogyan lehet őket meggyőzni?
– Milyen technikái vannak erre az emberiségnek a történelmi tapasztalatok szerint?
– Voltak forradalmak, több-kevesebb sikerrel…
– Így van. A másik módszer ugyan globálisan még nem zajlott le, de antropológusok kikutatták, hogy kisebb – néhány ezer, tízezer fős – közösségeknek úgy vált gazdálkodásuk tájhasználati szempontból közel fenntarthatóvá, hogy megtapasztalták az erőforrások hiányát. Miután megfogyatkozott valami, onnantól nagyon vigyáztak rá. Ez elég sokaknak sikerült, és ezért vagyunk még mindig itt a Földön. Régen nemcsak azért pusztult kevésbé a természet, mert kevesebben voltak az emberek, és nem volt elég hatékony a technológiájuk a kizsákmányoláshoz, hanem azért is, mert elég sok közösségi szabály volt arra, hogy megvédjék az erőforrásokat. Imreh István történész dolgozta fel a 16-18. századi székely falutörvényeket.
Egy-egy falu úgy hozta meg az erőforrás-használati szabályrendszerét, hogy gondolt az elődökre, akiknek a vállán állt, „az elődöktől reánk maradt avassainkra és cserefás erdeinkre”, és gondolt az utánuk maradókra, hogy nekik is legyen még épületfára való fájuk, és kaszálható füvük.
A keleti-kárpátokbeli gyimesi tájat együtt alkotta a természet és a helyi ember. Leginkább biohús és biotejtermék előállítására alkalmas. Virággazdag kaszálórétjei európai jelentőségűek.Ez több száz éven át képes volt stabilizálni a székely erőforrás-gazdálkodást – amit aztán felborított a „felvilágosodásnak” nevezett elsötétülés hatása, amely kinyitotta a piacokat, és ezáltal messzebbre eladhatóvá vált a helyi erőforrás. Megerősödött a pénz hatalma, fokozódott a táj kizsákmányolása, a túlhasználat, aztán az 1848-49-es szabadságharc hullámain az egész társadalom átalakult, és egy kapitalizálódási folyamat ment végbe. Ezek a falutörvények rengeteg olyan szabályt írtak le, amelyeket ma is lehetne hasznosítani, csak az a gond, hogy nem 2-3000 embernek kellene megegyeznie, hanem lassan hétmilliárdnak. És ennek kicsi az esélye.
– Ezzel el is jutottunk az Önök munkájához a jelentésben: a helyi közösségek, az őslakosok hozzájárulása, illetve az ő tapasztalataik felhasználása a fenntarthatóságban.
– Kimondtuk, hogy a tudomány nem elég. A helyi emberek, pásztorok és gazdák tudása is kell a természet megőrzéséhez. Kimondtuk azt is, hogy a kutatók tudása és a tapasztalt pásztorok és gazdák tudása jelentőségében összemérhető.
Mindannyiunknak izgalmas kihívás a pásztorok és kutatók együttgondolkodása. A kép bal szélén Molnár Zsolt.A kettőre együtt van szükség, hogy világunk élhetőbb legyen, és hogy ne éljük föl az emberiség létfeltételeit. Az MTA Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportja készítette azt az áttekintést, amelyben 500-nál több, helyi közösségek által használt természeti indikátort értékeltünk a világ minden tájáról. 100-nál több eredeti esettanulmányt dolgoztunk fel Babai Dániel vezetésével.
Az indikátorok 72%-a romlást mutatott, elsősorban a globalizáció okozta életmódváltásnak, a fenntarthatatlan fakitermelésnek, erdőirtásoknak, legelőfeltöréseknek köszönhetően.
Amíg egy közösség szorosan kötődik egy tájhoz, az erőforrás-túlhasználat látványosan az elszegényedés és a kihalás veszélyével fenyeget. Tehát igyekeznek fenntarthatóak maradni. Vizsgálták például, hogy az óceániai halászközösségek hogyan tudják fenntartani a halállományt. Az egyik szabály, hogy tilos eladni külsőnek. A másik: nem azt szabályozták, hogy nehéz legyen az erőforrást begyűjteni, hanem kimondták: ebben az öbölben idén nem vagy csak tavasszal halászunk. Vagy azt, hogy másféle eszközzel halászunk tavasszal, nyáron, ősszel és télen, mert akkor mindig más fajok menekülnek meg tőlünk. Abban a pillanatban, hogy eladhatóvá tesszük az erőforrást, ez az egyensúly felborul. Ráadásul, akinek eladjuk, olyan messze lakik tőlünk, hogy fogalma sincs arról, hogy mennyire káros vagy nem káros a mi halászatunk, és nem is érdekli.
– Nemrégiben olvastam egy hírt, hogy Ecuadorban egy, az amazonasi esőerdőkben élő őslakos törzs bírósági úton megakadályozta, hogy egy olajcég az ő területükön fúrjon kutakat. Ez talán precedenst teremthet.
– Van egy nagyon híres példa: vegyük elő a Google Earth fotót, közelítsünk rá Brazíliára, és amikor még egész Dél-Amerika látszik a képernyőn, már akkor látszódnak a bennszülöttek területei. Ha rákeresünk a kayapók földjére, az pontosan olyan alakú, mint a megmaradt esőerdő Brazíliának azon a részén. A kayapo határvonal méterre(!) kijelöli a letarolt és a megmaradt esőerdő határát.
Kiderült, hogy a világon sok olyan hely van, ahol, ha elismerik a bennszülött törzseknek a földjükhöz való jogait, sokkal hatékonyabban védhetők meg az esőerdők. Az új brazil elnök, Jair Bolsonaro éppen ezeket a jogokat akarja elvenni.
– Léteznek-e még Magyarországon közösségek által hagyományosan kezelt erdők?
– Magyarországon Mária Teréziával kezdődően, majd a 19. század során elvették a helyi lakosságtól az erdőt. A közösségi erdőhasználatnak már az emléke is kihalt. Amikor kutatjuk a hagyományos tájhasználatot, kutathatjuk a gyepeket, a mocsarakat, de az erdőket alig. Ezért elmegyünk Erdélybe vagy Szerbiába, mert ott még bizonyos elemek megmaradtak. Kutatunk továbbá Mongóliában és Iránban is.
– Mongóliában mit kutatnak?
– A magyarság jelentős része olyan területen él, amelyet erdős sztyeppnek neveznek. A mongol tájban az erdős sztyepp még akkora területen megmaradt, ahol lehet kutatni a táji léptékű használatot. Szinte az egész ország egy nagy legelő, és hihetetlenül kevés a szántóföld, mert a mongol világnézet szerint nem szabad megsérteni a földet. E „tabunak” köszönhetően megmaradt rengeteg gyep és erdő. Mi mongol pásztorokhoz járunk ki, tanulmányozzuk, hogy az ő ökológiai tudásukat mennyire befolyásolja a táj, a növényzet, a legeltetett állatállomány – ló, szarvasmarha, kecske, juh, jak – és mennyire hat az ökológiai világnézetükre a vallás. A magyar és mongol hagyományos ökológiai tudást hasonlítjuk össze.
A mongol pásztor sokszor szóról szóra azt mondja, mint magyar kollégája. Merthogy mindketten a jószágtól és a tájtól tanulták az ’ökológiát’. Tudásuk egy univerzális tudás helyi megnyilvánulása.– Hogyan lehet hasznosítani ezeket a hagyományos tudásokat egy túliparosodott, „túlcivilizált” világban?
– A hagyomány vagy elavul, vagy nem. Sok hagyomány azért nem avul el, mert helye van a világban, és azt a helyet meghagyjuk neki. Aztán az eltűntek között is előfordul, hogy egy idő után rájövünk, hogy mégiscsak jó. Így jártunk például a pásztoroló legeltetéssel. Én magam írtam le a 90-es évekbeli tanulmányaimban, hogy „egyes mocsarakban sajnos még mindig legel a szarvasmarha.” Ma már azt írom, hogy milyen jó, hogy sikerült újra legeltetés alá venni a mocsarat, mert amikor abbahagyták, biológiai sokfélesége lecsökkent, madárvilága a töredékére esett vissza, bizonyos növényfajok szinte teljesen eltűntek.
Több évtized kellett hozzá, mire észrevettük, hogy az a hagyományos legeltetési mód nemzeti parkokon belül még nem avult el, sőt, az európai támogatási rendszerrel még a nyereségessége is megmaradt.
Nyilván sok minden megváltozott, a pásztor ma már mobiltelefont használ, internetezik, de ugyanúgy, mint régen, a jószágot kell figyelnie, a jószág száján keresztül kell látnia a növényeket és a legelőt, mert csak akkor fog a jószág jól hízni. És a hagyományos pásztorkodásnak van egy élőhely- és biológiai sokféleség-fenntartó szerepe is. Most összefogtak a kutatók, a természetvédők, az ökológusok és a pásztorok, és együtt fejlesztjük ki azokat a legeltetési technikákat, amivel jól hízik a marha, és fennmarad a biológiai sokféleség is. Hagyományra építünk 21. századi célokkal, együtt működik a két tudásrendszer: a pásztoroké és a tudományé.
Hazánkban 300 000 hektárnyi természetvédelmi gyepterület igényli a pásztoroló legeltetést. Szakszerű legeltetés hiányában természeti értékük csökken.– Ez is az egyik útja lehet a fennmaradásunknak. De mik azok a lépések, amiket minden ember megtehet?
– Néhány fontos dolgot emeljünk ki a rengeteg teendőből: a fogyasztási szintünk visszafogása alapvető, mindenféle termékre igaz. Az anyagi alapra épített boldogság helyett a szellemi alapú boldogság rengeteget segíthetne. Ha nem egy újabb tárgy megvásárlásától lennénk boldogabbak, hanem például egy valakivel való beszélgetés után. Erre kellene valahogy átállnunk. A kormányoknak le kellene építeniük a káros támogatási rendszereket, és a megújuló energiákat részesítsék előnyben a fosszilissal szemben. Amit a mi kutatócsoportunk tesz hozzá ehhez a nagy tortához az az, hogy ápoljuk az emberiség által több ezer év alatt felépített tudásbázist, az ún. hagyományos tudást. Olyan gyorsan fejlődünk most, hogy ennek a tudásnak túl nagy részét veszítjük el.
Kutatócsoportunk azt vizsgálja, hogy mi az, amit nem szabad elveszítenünk, mert még mindig szükség van rá, vagy mi az, ami egy fenntartható világban még jó lesz, ezért addig is igyekszünk megőrizni.
Látjuk a táncházmozgalmat, a kézműves tárgyak és élelmiszerek reneszánszát és helyét a modern világban. Ehhez tesszük hozzá a hagyományos ökológiai tudást, mint szellemi örökséget.
