Marslakók szálltak le Amerika földjére! – 80 éves Orson Welles klasszikusa
1938. október 30., vasárnap örökre beírta magát az Egyesült Államok történetébe, de megkerülhetetlen mérföldkő lett a médiatörténetben, sőt a pszichológiában is. Mindennek oka egy „ártatlan”, ám annál hatásosabb rádiójáték volt, okozója pedig egy 23 éves fiatalember, aki társulatával, a Mercury Theatre-rel felejthetetlen színházi estét akart szerezni hallgatóinak.
Sikerült.
A fiatalembert Orson Wellesnek hívták, a mű pedig H.G. Wells „science-fiction”-nak tartott regénye, A világok harca, amely valójában az emberi lélek mélyelemzése, bátorságról, összetartásról, félelmekről, a mindennapi gyarlóságokról, az ismeretlennel szembeni tehetetlenségről szól.
Welles, aki az 1937-ben létrehozott Mercury-színházzal már addig is többször megdöbbentette közönségét – például kizárólag fekete színészekkel vitte színre Shakespeare Macbeth-jét, Haitiba helyezve a dráma cselekményét, míg a Julius Caesart a német és az olasz fasizmusra utaló áthallásokkal rendezte meg – ezúttal a modern média, a rádió addig ilyen sokkoló módon fel nem mért hatásmechanizmusára épített.
Az 1930-as évek második fele „a rádió aranykorának” számított az Államokban. Milliók számára vált állandó programmá a rádióhallgatás a hírektől a koncertekig, a színházi estéktől a sporttudósításokig.
Igazi nagyhatalom volt a rádió: akkoriban az emberek úgy gondolták, hogy amit ott hallanak, az mind valóság.
Saját kárukon tanulták meg, hogy nem így van.
1938-ban a legnépszerűbb rádióprogramnak a Chase and Sanborn Hourt tartották, amelyet minden vasárnap este 8 órakor sugárzott az NBC rádió. Ennek fősztárja Edgar Bergen hasbeszélő volt. Ugyanebben az idősávban kapott helyett Welles-ék színháza 1938 nyarától. A Mercury Theatre On The Air műsorában elsősorban 19. és 20. századi irodalmi műveket dolgoztak fel, köztük Bram Stocker Draculáját, Mark Twain Huckeberry Finnjét, Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét, Robert L. Stevenson Kincses szigetét, de feldolgozták az Ambersonok tündöklését, Booth Tarkington Pulitzer-díjas művét, amelyből Welles öt évvel később filmet is forgatott.
A darabok forgatókönyveit Joe Houseman, majd Howard Koch írták, a zenékért pedig az a Bernard Herrmann volt felelős, aki az Aranypolgár (Citizen Kane) és az Ambersonok mellett elsősorban Alfred Hitchcock filmjeinek komponistájaként vált híressé (Az ember, aki túl sokat tudott, Szédülés, Észak-Északnyugat, Psycho). A Mercury társulatában pedig ott volt az Aranypolgár szinte valamennyi fontos szereplője: Joseph Cotten (Leland) Agnes Morehead (anya), Ray Collins (Gettys), Everett Sloane (Bernstein), George Coulouris (Thatcher) és Paul Stewart (Raymond, az inas).
1938. október 30-án került adásban H.G. Wells regényének adaptációja. Orson Welles pedig azon törte a fejét, hogy miként növelje műsoruk hallgatottságát, miként tudna átcsábítani hallgatókat a Chase and Sanborn Show-tól. Végül Howard Koch-hal közösen megtalálták a megoldást. Nem volt könnyű dolguk, mert alig egy órába kellett sűríteniük a cselekményt, amelynek idejéből még a reklámok is elvettek.
Welles és Koch először is áthelyezték a cselekmény helyszínét és idejét a viktoriánus Angliából jelen időbe és az amerikai New Englandbe, hogy a hallgatók jobban a bőrükön érezzék a történetet. Pontosan este 8 órakor a műsorközlő bejelentette a Mercury Theatre előadását. Ezután maga Welles szólalt meg, arról beszélt, hogy a 20. század elején világunkat az embernél magasabb értelmi fokon álló lények kezdték figyelni. Majd időjárás-jelentés következett a kormány meteorológiai intézetétől, onnan gyorsan a New York-i Hotel Park Plaza Meridian termébe kapcsoltak, ahol Ramon Raquello és zenekara játszotta a La Paloma című világslágert. (Nálunk Midőn Havannában hajóra szálltam én címmel vált ismertté Kalmár Pál szövegével). Bár minden a stúdióban zajlott, a hallgatóknak olyan érzése támadhatott, hogy egy „körkapcsolás” részesei, amelynek során bemondók, zenészek, tudósok egyaránt hallhatók.
A zene egyszer csak megszakadt, és bejelentették, hogy a chicagói Mount Jennings Obszervatórium egyik professzora robbanásokat észlelt a Marson. Mintha mi sem történt volna, a zene folytatódott. Aztán újra elhallgatott, és bejelentettek egy telefoninterjút, amelyet a princetoni csillagvizsgáló asztronómusával, bizonyos Richard Pierson professzorral készítenek. (Őt szintén Welles alakította). A riporter Carl Phillips (Frank Readick) mindenesetre felhívta a figyelmet arra, hogy a beszélgetést bármikor megszakíthatják újabb friss hírekkel. Így is történik: a tudósító elmondta, hogy Pierson professzor éppen akkor kapott kézhez egy üzenetet, mely szerint „csaknem földrengés intenzitású” hatalmas robbanás következett be Princeton közelében, és a tudós meteorit-becsapódásra gyanakszik.
Nem sokkal később már azt is bejelentették, hogy egy „nagy lángoló tárgy lezuhant egy farmra a New Jersey állambeli Grovers Mill mellett, Trenton várostól 32 mérföldre.”
Húsz másodperc zene után Phillips már szirénákkal a háttérben jelentkezett helyszíni tudósítóként Grovers Millből. A hallgatóknak fel sem tűnt, hogy miként juthatott el olyan rövid idő alatt a riporter Princetonból a helyszínre és arra sem fogtak gyanút, hogy elhangzott: ő és a professzor 10 perc alatt tették meg a 11 mérföldes (kb. 16 km-es) távot. Tehát Wellesék még így is figyelmeztettek: csupán fikcióról van szó! Hiába...
A riporter kezdetben még kedélyesen beszélgetett a szemtanúkkal a rendkívüli jelenségről. Aztán az adás 15. percében elszabadult a pokol.
„Hölgyeim és uraim, ez a legrémisztőbb dolog, amit valaha láttam. Várjanak... valaki felénk kúszik. Valaki – vagy valami. Abból a fekete lyukból két fényes korongot látok előragyogni. Szemek? Arcok? Talán... úristen, valami úgy tekereg elő a sötétből, mint egy szürke kígyó. Majd egy újabb, egy újabb, egy újabb. Olyanok, mintha csápok lennének. Látom a lény testét. Hatalmas, mint egy medve és fénylik, mint a nedves bőr... arca pedig... hölgyeim és uraim, leírhatatlan. Annyira rettenetes, hogy szinte nézni is képtelen vagyok... szemei feketék, szája V-alakú, peremtelen, remegő, ajkairól nyál csorog...”
A marslakó-támadás tudósításának megvolt a valóságos modellje: 1937. május 6-án (éppen Orson Welles 22. születésnapján) ugyancsak rádiótörténelmet írt Herbert Morrison riporter, aki a német Hindenburg léghajó lakehurst-i (New Jersey) leszállására és annak ünnepélyes fogadtatására érkezett, és katasztrófa-tudósítás lett belőle: a kigyulladt és lezuhant zeppelin roncsai között 36-an lelték halálukat.
Welles ezt a felvételt játszotta le Readick-nek, hogy átérezze annak a tudósítónak a lelkivilágát, aki egy bizonyos eseményre érkezik a helyszínre, de az események más irányt vesznek, és a riporter abban a helyzetben sem veszítheti el a lélekjelenlétét...
A halálra rémült riporter azonban még nem menekült (közben ismét néhány taktus zene szólalt meg), folytatta egyre szörnyűbb tudósítását az idegen lények előretöréséről, az első fegyveres összecsapásokról, a tűzről, amely már alig 20 méterre tőle tombol, de az adás egy iszonyú emberi üvöltést követően megszakadt. A „stúdióban” még teljes volt a nyugalom, a vonal helyreállításáig zene szólt, a visszakapcsolás azonban már 40 halottról számolt be, az áldozatok között katonák és civilek egyaránt voltak. Mozgósítás elrendeléséről szólt a hír, majd a „belügyminiszter” akinek hangja Franklin D. Roosevelt elnökére emlékeztetett, beszédet intézett a nemzethez, amelyben felszólította az Egyesült Államok polgárait: mindenki teljesítse kötelességét a pusztító ellenséggel szemben, hogy megvédjék az ember uralmát a Földön. A rádió egyúttal bejelentette, hogy bevetették a hadsereget és evakuálták New York City-t. A hangfelvételek tűzpárbajokról tanúskodtak...
Ekkor már a pánik kezdett eluralkodni a hallgatókon, annak ellenére, hogy elhangzott az elején, hogy csak fikcióról van szó, sőt, a program alatt is bemondták.
A korabeli médiaviszonyok pedig nem tették lehetővé, hogy más, a rádióhoz hasonló friss hírforrásból ellenőrizzék a tudósítás valódiságát. A "breaking news" műfajában a rádió akkor még abszolút monopolhelyzetben volt!
Welles jól ismerte a „konkurencia” közönségét. Tudta, hogy a Chase and Sanborn Hourban az első negyedóra vége felé van egy zenei blokk, amelyet a publikum egy része nem kedvel, és átteker egy másik adóra és csak akkor megy vissza az NBC-re, amikor már várhatóan vége a zenének. Ezen az estén is ez történt: amikor az első kabaréjelenet után a kor egyik operett-sztárja, Nelson Eddy következett a Song of The Vagabond című érzelmes dalával, megkezdődött az NBC-hallgatók "szörfözése".
És a Mercury előadásában éppen akkor kezdődtek a borzalmak! A hasbeszélő hallgatói közül sokan a „hírek” hatására ott is ragadtak a CBS-en. Hát még akkor, amikor már a pusztításról, a menekülő emberekről szóltak a riporter kétségbeesett szavai! És a rendező a csendekkel is remekül bánt...
A rettegés foka percről percre nőtt, amelyet még csak fokoztak azok a hangok, amelyek a „marslakók” hangját voltak hivatottak az éterbe sugározni. Az adás 38. percében „megszűntek a rádiókapcsolatok” – az operátorok egyre lemondóbban kerestek valakit, aki válaszol nekik - majd - miután bemondták az előadás címét, Pierson-Welles súlyos, mély hangján egy hosszú monológ elején megállapította: lehet, hogy ő az utolsó élő ember a Földön.
Ami pedig most következik, az már nagyrészt a máig élő városi legenda. Eszerint ezrek hívták a rádióállomásokat, a rendőrséget, az újságokat. A New England-i területen sokan bepakoltak minden „menthetőt” gépkocsijukba és menekültek a vakvilágba.
Megteltek a templomok is imádkozókkal. Voltak, akik megpróbáltak házilag gázmaszkokat készíteni. Jelentések érkeztek vetélésekről, koraszülésekről, sőt, öngyilkosságokról is, bár ezeket nem erősítették meg. Soha nem látott hisztéria lett úrrá a rádióhallgatókon, akik nyilván egymást is hergelték, mert ha akadt, aki nem hallgatta a műsort, annak valaki felhívta rá a figyelmét. Hatott az első információ ereje, amelyet, ha elég hatásos, semmilyen cáfolat, magyarázkodás nem tud megrendíteni. Grovers Mill fogalommá vált, a kis New Jersey állambeli település egyszer s mindenkorra felkerült Amerika térképére.
A professzor azonban végül a kihalt utcákon tanúja lesz a marslakók tömeges pusztulásának. Bár az emberek nem tudtak ellenük védekezni, a földönkívüliek védtelenek voltak a földi baktériumokkal szemben. Az élet visszatér, de az embernek meg kellett tanulnia, hogy mennyire parányi pont az univerzumban. Herrmann zenekara tust húzott, majd Welles, immár önmaga szerepében, megnyugtatta a hallgatókat, hogy csupán játék volt az egész, sem Grovers Mill, sem más település nem pusztult el, marslakók sem jártak a Földön, és társulata nevében is kellemes Halloweent kívánt.
A program már régen véget ért, amikor a hallgatók felocsúdtak megdöbbenésükből, és rájöttek, hogy „átverték őket”. A népharag természetesen Welles-re zúdult, sokan perrel fenyegették, mert úgy gondolták, hogy a színész-rendező szándékosan okozott pánikot.
A kollektív rémület valóságos méreteiről mindazonáltal máig nincsenek megbízható adatok.
Hadley Cantril, a princetoni egyetem pszichológusa szerint az adást kb. 6 millióan hallgatták Egyesült Államok-szerte, és a hallgatók mintegy ötödét „felkavarták”, vagy „megrémítették” a hallottak. Ez utóbbi érzések fokozatait azonban ő sem feszegette. A mítosz nagyra növelésében szerepet játszottak a másnapi vezető amerikai lapok, amelyek címoldalukon hozták a tömeges pánikról szóló beszámolókat. W. Joseph Campbell médiakutató úgy véli, hogy a lapok forrásai eleve eltúlozták a pánik méreteit, ami – az emberi természetet ismerve – el is hihető, a sajtó pedig csak akkor harap rá, ha valami nagyszabású, sokakat érintő dologról van szó. Későbbi médiakutatók a New York Daily News-t tették meg főbűnösnek, amely másnap „vérfagyasztó” címlappal jelent meg: „Hamis rádióháború keltett rettegést az egész Egyesült Államokban” szalagcímmel, tudósítását pedig bőségesen fűszerezte rendőrségi és kórházi jelentésekkel.
Más lapok, mint például a New York Times, megragadták az alkalmat, hogy nekimenjenek a rivális médiumnak, és felelőtlenséggel vádolták a rádiós szerkesztőket, producereket és a műsorok hirdetőit, hogy egyáltalán hagyták adásba menni ezt a valóságos katasztrófariportnak tűnő rádiójátékot. Az Editor and Publisher, a nyomtatott sajtóipar lapja odáig ment, hogy a rádió „alkalmatlan a hírközlésre”. Dorothy Thompson, a kor egyik legkiválóbb újságírónője, akit 1939-ben a Time magazin Amerika második legbefolyásosabb nőjének választott a First Lady Eleanor Roosevelt után, a New York Tribune-ban írt vezércikkében egyenesen arra világított rá, hogy a rádió hatalmát miként használhatja fel a hatalom a tömegek manipulálására. „Mr. Orson Welles és a Mercury Theatre akaratlanul is minden idők leglenyűgözőbb és legfontosabb demonstrációját végezték el. Bebizonyították, hogy néhány hatásos hang, amelyet különböző hangeffektusokkal kísérnek, képes meggyőzni emberek tömegeit egy teljesen ésszerűtlen dologról... Mindennél erőteljesebben mutatták meg a populáris és teátrális demagógia ijesztő veszélyeit és óriási hatékonyságát.” Dorothy Thompson, aki mellesleg 1936 és 1938 között az NBC hírkommentátora volt, tudta, miről beszél: a 30-as évek elején Németországban dolgozott tudósítóként, már 1931-ben interjút készített Hitlerrel, majd I Saw Hitler című könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy milyen veszélyekkel jár, ha ez „a beteges, frusztrált kisember” hatalomra jut. 1934-ben ő volt az első külföldi újságíró, akit kiutasítottak Németországból. A Welles-előadás kapcsán Thompson emlékeztetett arra is, hogy mihez vezettek Hitler rádióból üvöltő szavai.
A Der Angriff, a nácik berlini lapja is lecsapott az amerikai pánik hírére, rögtön leszűrve belőle a számukra fontos tanulságot: „Ha az amerikaiak ilyen könnyen elhiszik egy rádióadás nyomán, hogy a marslakók megtámadták őket, érthető, hogy miért hiszik el olyan könnyen a náci atrocitásokról szóló híreket.” A hangjáték és a németországi Kristályéjszaka között alig 10 nap telt el...
Amikor 1940-ben H.G. Wells az Egyesült Államokba látogatott, a San Antonio-i (Texas) KTSA rádió összehozta egy beszélgetésre a városba „véletlenül” egyszerre látogató Wells-t és Wellest. Az író, bár elismerte „névrokona” tehetségét, nem rejtette véka alá a véleményét a pánikkeltés kapcsán. Megemlítette, hogy maga Hitler úgy értékelte az esetet, mint a demokráciák hanyatlását. „Önök itt Amerikában még nem veszik elég komolyan a dolgokat. Még nem érzik a bőrükön a háborút, következésképpen még eljátszogathatnak a félelem és a háború gondolatával” – mondta Wells.
Mindeközben egyik amerikai lapnak sem jutott eszébe, hogy utána nézzen: valójában mennyien estek pánikban Wellesék adása nyomán.
Pedig készült egy felmérés még aznap éjjel a C.E. Hooper közvélemény-kutató cégtől: 5000 családot hívtak fel telefonon és a megkérdezetteknek mindössze 2%-a (!) válaszolta, hogy a Mercury színházat hallgatta. Ahogy azonban terjedt a műsor rémséges híre, egyre többen állították, hogy ők is hallották. Mintha senki nem akart volna kimaradni az országos szenzációból.
Olyan légkör teremtődött, mint manapság egy-egy tehetségkutató tv-show kapcsán: aki elárulja, hogy nem nézi, „nem is számít” a többiek szemében.
Az adást követő két hétben az amerikai sajtó folyamatosan ontotta a cikkeket a „marslakó-ügyről”, és nem kevesebb, mint 12.500 írás jelent meg a témában! És természetesen az is nagy publicitást kapott, hogy Welles nyilvánosan bocsánatot kért az általa okozott káoszért. A rendező a CBS által rendezett sajtókonferencián "angyali ártatlansággal" közölte: meg sem fordult a fejében, hogy a marslakók inváziójáról szóló híreket a hallgatók elhiggyék...
Amúgy a „közfelháborodás” sem volt annyira egyértelmű: az amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottsághoz beérkezett, az adáshoz kapcsolódó levelek közül 372 tiltakozott ellene, 255 pedig kiállt annak művészi értékei mellett. De maga Welles is több mint 1400 levelet kapott. Ezekből nem csupán a hallgatók dühe vagy elismerése derült ki, hanem az is, hogy milyen fontos szerepet töltött be abban az időben az egyszerű amerikaiak életében a rádió. Akadt olyan levél is, amely szitkozódással kezdődött, de a végén írója gratulált Welles-nek.
Akármekkora is volt a valóságos pánik, a hírverés jól jött Orson Wellesnek, hiszen a „kölyök-zseni” egy csapásra médiaszemélyiség lett. Ennek köszönhette, hogy Hollywoodba hívták – és az álomváros történetében először és utoljára – teljesen szabad kezet kapott filmtervéhez. Annak ellenére, hogy senki nem tudta őt rávenni arra, hogy a Világok harcát filmesítse meg. „A kísérlet mindig jobban érdekelt, mint az eredmény” – mondta később magáról a rendező. A nagy kísérlet pedig, amely ugyanúgy fenekestől felforgatta a film világát, mint a Világok harca a rádióét, az Aranypolgár volt, a sajtóról, a sajtó és a hatalom kapcsolatáról, a médiamanipulációról készült máig legtökéletesebb mozi.
Aztán a „marslakók” mégiscsak megérkeztek Amerikába: 1947. július 8-án számolt be a sajtó, hogy az Új-Mexikó állambeli Roswellben egy „azonosítatlan repülő tárgyat” talált a hadsereg.
A „földönkívüliek” e máig tisztázatlan látogatása kapcsán összeesküvés-elméletek egész sora született. Az egyik legmeredekebb ötlet Anne Jacobsen Los Angeles-i újságírónőtől származott, mely szerint Joszif Sztálin a fokozódó hidegháborús légkörben a Világok harca okozta tömeghisztériát akarta megismételni űrlények támadásának álcázott légi akcióval. Jacobsennek még a Roswell-ben talált „idegenek” furcsa külsejére is volt magyarázata: ezek valójában génmódosított emberek voltak, akiket a hírhedt auschwitz-i orvos, a II. világháború után Dél-Amerikában eltűnt Josef Mengele „alakított át” emberkísérletei során. Roswell szintén médiaszenzáció lett a maga nemében, de a sokkhatás elmaradt. Amikor 1953-ban Byron Haskin filmre vitte a Világok harcát, a nézők már nem a marslakók, hanem az oroszok inváziójától féltek.
2005-ben készült el Steven Spielberg verziója. A vérprofi rendező erejéből azonban csupán egy szentimentalizmusba hajló, a katasztrófafilmek kliséire épülő feldolgozásra futotta. Pedig Spielberg jó néhány évvel korábban egy árverésen megvásárolta Orson Welles rádiójáték-forgatókönyvének egyik eredeti példányát és azt tekintette mintának leendő filmjéhez.
Hatvanhárom évvel a félelmetes rádiójáték után fordított pszichózis játszódott le a világban.
Amikor az Egyesült Államokban (és mindenütt a világon) megjelentek a tv képernyőjén az égő New York-i ikertornyok, milliók gondolhatták néhány percig, hogy csupán a legújabb amerikai katasztrófafilm trailerét látják. Hiszen alig 5 évvel korábban mutatták be a Függetlenség napját (Independence Day, Roland Emmerich), és 3 éve az Armageddont (Michael Bay). Aztán amikor kiderült, hogy a világ összes tv-csatornáján ezt mutatják, és nem egy filmbeharangozó hosszúságában, rá kellett jönniük, hogy ezúttal ez a véres valóság. 2011. szeptember 11-et írtunk.
A józan gondolkodású ember azt hinné, hogy 9/11 után már nem volt igénye a nézőknek a katasztrófa-filmekre, az „idegenek” invázióját bemutató mozira. Tévedtünk: a World Trade Center elleni merényletet feldolgozó filmeken túl is jócskán készültek apokaliptikus víziók, a Magtól (The Core, 2003, Jon Amiel) a Cloverfielden át (2008, Matt Reeves), egészen 2013-ban bemutatott Z világháborúig (World War Z, Mark Forster).
A.Bart Schwartz, a princetoni egyetem tanára, médiakutató, aki könyvet írt az esetről, így összegzi a rádiójáték tanulságait. "Ha van a Világok harca-sztorinak tanulsága, akkor az, hogy kritikával fogadjuk a médiában megjelenő dolgokat. Különösen napjainkban, amikor az Internetre bárki bármit feltesz. Ne vegyünk mindent készpénznek. Ez Orson Welles nagy ajándéka: legyünk óvatosak, mert az, ami igaznak látszik vagy hallatszik, még egyáltalán nem biztos, hogy az is" .
