Blues-gitáros magyar népzenei gyökerekkel - interjú a Kossuth-díjas Tátrai Tiborral
Tibusz – így ismeri őt a zenésztársadalom és a közönség egyaránt. Több mint fél évszázada áll a színpadon, olyan zenekarokat fémjelzett gitárjátéka, mint a Syrius, a Generál, a Hobo Blues Band, a Magyar Atom és a Tátrai Band. Tátrai Tibort március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki, ebből az alkalomból beszélgettünk.
Régóta ismerjük egymást, most a „helyzet” miatt – ráadásul mindketten két oltás között vagyunk – csak telefonon értekezhettünk, de Tibusz hangjához, őszinte stílusához, nevetéseihez hozzá tudtam képzelni sajátos mimikáját is.
- A Zene számodra maga az élet.
- A legnagyobb boldogság számomra, hogy olyasmit csinálok, amit a legjobban szeretek. Mekkora szerencse, hogy ez biztosítja a megélhetésemet, miközben ki tudom magam vele fejezni, ki tudom adni a bennem lévő energiát és ez más embereket megfog, meghat. Ez a hatás nem tervezhető, nem működik parancsra, hanem csak úgy él, hogy én adom, te pedig veszed.
- Számtalan műfajban kipróbáltad magad a jazz-rock-tól a latinig, de azon gitárosok közé tartozol, akinek a „hangját” azonnal meg lehet ismerni, akár nagyobb szólóról, akár finom háttérfutamokról van szó. Hogyan alakult ki a „Tátrai-sound”?
- Kamaszkorom óta bennem van, hogy legjobban önmagamnak akarok megfelelni. Nálam ez a sporttal, a boksszal kezdődött. Emlékszem arra az időre, amikor feltűnt Eddie Van Halen a „tappinges” gitárjátékával, amivel iskolát teremtett. Úgy éreztem, hogy erre én is képes lennék, csak gyakorlás kérdése az egész, de ezzel elveszteném a kapcsolatomat a zenével, és az alkalmazott technikák felhasználásával egy trendet követve próbálnék a rengeteg hasonló gitáros közé emelkedni. Nálunk is szinte minden gitáros Van Halen stílusában kezdett akkoriban játszani. Én pedig ezt eldobtam, elkezdtem vonalban, teljesen tiszta hangon, ujjal gitározni. Nem új technikát akartam bevezetni, csak eltávolodni ettől a tömegpszichózistól, hogy minél gyorsabban, minél telítettebben kell játszani. Nem mondom, lenyűgöző az ilyen gitárosokat hallgatni, de csak éppen ez a stílus nem vezet sehová. Hogy nézne ki például, ha a Tátrai Bandben úgy játszanék, mint Yngwie Malmsteen? Szerencsére nagyon korán kezdtem a gitározást, és hamar megtelítődtem azzal, aminek kötelezően be kell épülnie az ember lelkébe. A Jóisten áldja meg Miles Davist, aki kimondta: „Minden blues”. Ezt nagyon magamra vettem, mert ez volt, ami belőlem kidőlt.
De itt van most a Swing á la Django, akik A Dalban szerepeltek, ők képviselik a legújabb generációt. Elképesztő, hogy milyen szinten muzsikálnak! A lényeg, hogy a blues nagyon közel áll a népzenéhez, de én nem úgy játszom, ahogy Muddy Waters, hanem úgy, ahogy a pentatont hallottam a népzenészektől. Talán ezért is szeretnek itthon, mert ez tudat alatt megjelenik a gitározásomban.
- Valósággal hozzád nőtt a piros gitár látványa.
- Valamikor az ősidőkben kint voltam egy frankfurti hangszerkiállításon, ahol ki volt állítva B.B. King fekete Lucille gitárja és Jimi Hendrix fehér Stratocastere. Kivilágított ketrecekben voltak és mindenki ezeket bámulta. Nekem viszont piros kellett. Pedig a kiváló hangszerkészítő, Bíró Ádám, mindenképpen egy rikító sárgát akart, mert eszméletlenül szép erezete volt a fának, és a sárga ezt még jobban kidobta volna. Én azonban a Shadows-ban piros gitárt láttam Hank Marvinnél és számomra azóta a gitár színe piros. És ezt pillanatok alatt mindenki befogadta. Azóta is minden gitárom piros, egy Stratocastert kivéve.
- Lemezek tucatjait készítetted különböző formációkkal a hőskortól napjainkig.
- Olyan utat jártam be a lemezstúdiókban, hogy megteremtsek egy hangot a gitáron, hogy azt a mai fiatalok el sem tudják képzelni. A Rottenbiller utcai stúdióban egy négy, azaz négysávos magnóra kellett egy komplett zenekari felvételt feljátszani. Amikor megszólalt a torzítós gitárom, a hangmérnök közölte, hogy ez a hang nem jó a zöld „varázsszem” szerint – nem füllel hallgatta meg. Ha előzőleg meghallgatott volna egy Eric Claptont, vagy Jimi Hendrixet akkor képben is lett volna. Ez volt a kezdet. Először akkor lett rendes gitárhangom, amikor az Omega stúdióban vettünk fel egy Hobo Blues Band-lemezt – az Oly sokáig voltunk lent, és Póka Egonnal kevergettük a hangszíneket. Onnantól kezdve már jobban ráláttam és azt tudtam kiemelni a végtelen lehetőségekből, ami az én játékomhoz ideális volt.
- Volt-e olyan lemez, amellyel maradéktalanul meg voltál elégedve, gitárosként vagy szerzőként?
A 66-os úton című HBB-lemezen volt néhány olyan darab, amiről úgy gondolom, hogy a gitárhangom elérte a „kiváló lövész érdemérmet”. De szeretem azokat is, amikor lágyan, melegen szól a hangszer. Zeneszerzőként is rengeteg feladatom volt. Pálvölgyi Gézával csináltam két instrumentális lemezt, Totyával (Szűcs Antal Gábor) a Latin Duóval négyet és készítettem még egy “Tibusz 4” néven futó lemezt a Mendelssohn Kamarazenekarral muzsikáltunk együtt, egyet pedig a Tátrai Trenddel. Ezeknél egészen más a kihívás, mint az énekes lemezeknél.
– Melyek voltak életed legmeghatározóbb találkozásai?
- Mindenekelőtt Orszáczky Miklós! Nálam idősebb, műveltebb, elképesztően érzékeny ember volt, tele szeretettel, karmával, tehetséggel. És nekem akkora szerencsém volt, hogy engem felcsípett a Syriusba. Miután elment Ausztráliába, a kapcsolatunk, a baráti viszonyunk, ha lehet, még inkább elmélyült. Készült is ebből egy lemez, a Deserted Downtown, amely nálam a csúcsot jelenti. Ausztrál és új-zélandi zenészekkel játszunk, mindenkinek ajánlom, nem magam miatt, hanem azért, ami ott történik.
- Aztán eljött a pillanat, amikor egy színpadon játszottál B.B. Kinggel.
- Köszönöm a sorsnak, hogy ez összejött, és így több mint 20 évre visszatekintve is hihetetlen, hogy ezt a közönség milyen nyílt szívvel fogadta be, és hogy mennyire érződik az oda-vissza szeretet. B.B. Kinggel sok világsztár lépett fel, mindegyik tolta magát, B.B. King meghallgatta őket, aztán köszönte, lépett tovább. Én pedig úgy gondoltam, hogy ha felmegyek a színpadra ebbe a társaságba, megpróbálok a lehető legmélyebben beépülni ebbe a hangulatba, amit onnan kapok. Pontosan emlékszem, hogy történt: amikor az első két harmónia leszaladt, én behúztam egy zittyet, ránéztem a Hammondosra, aki rámpillantott és ő is húzott egyet. Akkor tudtam, hogy abban a pillanatban összeolvadtunk és már egy zenekar vagyunk. Magyarul: bevettek. Az öreg megváltoztatta a műsort, egy nagy jam-session lett belőle, amit ő is élvezett.
- Ott voltam azon a koncerten, és ez pontosan lejött a nézőtérre is.
– Igen, elég egy villanás, de anélkül nem megy.
- Hűséges, családszerető ember hírében állsz.
- Immár nyolc unokám van, a 008-as számú három és fél éves. Tavalyelőtt lehettünk utoljára mind együtt karácsonykor, egyszerre volt szívet melengető látvány és őrült buli.
- Mindannyian várjuk már a pillanatot, amikor újra mehetünk koncertre. Nálunk jobban csak ti, zenészek várjátok ezt.
- Jelenleg csak azoknak van munkájuk, akik valamilyen gépen keresztül tudnak zenélni. Ma már persze van némi kultúrája az otthonmuzsikálásnak, de
De van egy tervem. Sydney-ben láttam Orszáczky Miklósnak egy formációját, amely egy törzshelyen minden kedden az alapzenekarral kezdett, aztán jöttek fúvósok, énekesek, gitárosok, mindenféle zenészek és indult a jam-session. Én egy hagyományos blues-bandára gondoltam, amelyben megjelenhetnének a fiatalok, hogy együtt érezzük a zene által adott bensőséges kapcsolatot.
