„A borotva élén táncolunk” – dr. Jordán Ferenc hálózatkutató biológus a klímaválságról
Nap mint nap egyre többet és egyre többfélét hallunk a klímaválságról, és már azt sem tudjuk, hol áll a fejünk. Mi káros, mi pusztul, hol és mennyire, mi az, ami feltétlenül szükséges a Föld és az emberiség túléléséhez – ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Jordán Ferenccel, az Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézetének igazgatójával.
- A klímaválság azért nehéz téma, mert sokszor egymásnak ellentmondóak az okokról, a veszélyekről szóló híradások, vélemények.
- Nagyon nehéz jó előrejelzéseket tenni. Ha kiirtok egy bizonyos fajt, például egy csúcsragadozót, senki nem tudja, hogy ott pontosan mi fog történni. Azt tudjuk, hogy amikor korábban kiirtottunk ilyen típusú fajokat, száz esetből hányszor mi történt. Az ökológusoknak már van egy rendkívül gazdag, jól dokumentált tapasztalata, ezekből próbálunk levonni következtetéseket, de a természet soha nem pontosan ugyanúgy működik. Ha például megjelenik egy új ragadozó hal a Balatonban, tudom, hogy ez mit okozott Afrikában, Dél-Amerikában, és ezek alapján lehetséges forgatókönyvekről tudok beszélni.
Minél bonyolultabb a rendszer, annál nehezebb az előrejelzés, és a tudósok egyre többet vitatkoznak egymással, ezért nemigen tudnak kifelé egységesen fellépni.
Ezért nehéz tanácsot adni a döntéshozóknak, politikusoknak, befektetőknek.
-Itt voltak például az erdőtüzek, Amazóniában, Szibériában, és szóltak a vészharangok, hogy „elpusztul a Föld tüdeje”.
- Egyfelől fel lehet tenni azt a kérdést, hogy mennyi oxigént szolgáltat a trópusi őserdő, a mérsékelt égövi tajga, mennyit az óceánok planktonikus algái. De ez nem versenyfutás, nem kell őket sorba rakni, a maga módján mindegyik nagyon fontos. Ha véletlenül az derül ki, hogy az őserdő csak „bronzérmes”, az nem azt jelenti, hogy irtsuk ki. Már így is elképesztően sok kárt okoztunk a természetben, nagyon a borotva élén táncolunk. Jó lenne egy kicsit tükörbe nézni, visszafogni magunkat. Rengeteg esettanulmány azt mutatja, hogy ha valami nagy kárt okozunk, az előbb-utóbb visszajön a nyakunkba, de nem rögtön, hanem 10-20, vagy esetleg még több év múlva. Miközben a politikusok és a befektetők 4-5 évben gondolkodnak: leirtom, kiszipolyozom, profitot szedek ki belőle, aztán utánam az özönvíz. És sokszor szó szerint az jön.
Például amikor a Kárpátokban az erdőket kiirtják, aztán egy év múlva jön az árvíz, mert az erdők nem tudják megtartani a vizet, a tudósokat kárhoztatják, hogy miért nem szóltak…
A trópusi erdőnek az oxigéntermelés mellett fontos szerepe, hogy jelentősen hozzájárul a biodiverzitás fenntartásához, olyan kiterjedésű, hogy beleszól a globális légköri folyamatokba, a napsugárzás elnyelésébe, a csapadékviszonyokba. Ha mindezeket összeadjuk, azt kell mondanunk: ne bolygassunk meg egy ilyen bonyolult rendszert csak azért, hogy a marháknak több legelője legyen. Ez olyan, mint amikor egy négyéves gyereket odaültetünk a számítógép elé, hogy nyúljon bele, kivehet belőle egy csavart…
- Ami a biodiverzitást illeti: sokféle élőlény, egész fajok pusztulásáról hallunk. De tudjuk-e azt, hogy melyek azok a fajok, amelyeknek fennmaradása feltétlenül szükséges az ökológiai egyensúlyhoz?
-Vegyük azt a példát, hogy valahol él százféle lepke. Evolúciós szempontból ez luxusnak tűnik. Ha minden rendben van, lehet, hogy tényleg nincs valóban fontos ökológiai szerepük. De ha megváltozik a hőmérséklet, a csapadékviszonyok, az új körülmények között más lepkék fogják magukat jól érezni, és akkor kell, hogy a domináns faj mellett rendelkezésre álljon az a másik 99, amelyek közül valamelyik átveszi a feladatát.
Tehát a diverzitás biztosítás a változásokkal szemben: a túlélés kulcsa.
Ha egy ökológiai rendszernek nagy a diverzitása, akkor tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ha csak egyféle méh van, amely beporozza a virágokat, és az kipusztul, akkor senki nem végzi el helyette a beporzást. Ha van ötven ritka faj, akkor az egyikből új domináns válhat, nem tudhatjuk előre, hogy melyik, de a rendszer ugyanolyan jól működik tovább. Ezért fontos, hogy fenntartsuk a sokféleséget és ezért veszélyesek a hatalmas monokultúrák, amikor genetikailag azonos kukoricát vagy búzát termelnek. Ezek addig jók, amíg az a géntípus nem lesz érzékeny egy vírusra, egy élősködőre, vagy a hőmérséklet-változásra, mert akkor minden borul.
- Nemrégiben olvastam a témában egy cikket, amelyben úgy beszélnek a vetésforgóról, mintha az egy új találmány lenne, holott több mint ezer éve alkalmazzák…
- Sőt, a természet maga is sokszor így működik. Ha egy préri tízévente leég, nem tragédia, mert bizonyos ritka növények ekkor kapnak esélyt, hogy szaporodjanak. Olyan, mintha tízévente kapnánk egy vérátömlesztést, és aztán éljük tovább az életünket. Ha a préri 100 évig nem égne le, teljesen tönkremenne. Korallzátonyok algabevonatával kapcsolatban is kimutattak ilyen vetésforgót: egy karibi területen tíz algafaj él, egy gyakori és kilenc ritka. Valahányszor visszamegyünk, az arány mindig ugyanaz, de a gyakori mindig más.
-A 2000-es években számos nagy világjárványt vizionáltak – madárinfluenza, H1N1 – ezek aztán nem következtek be. Ráadásul ezek hitelességét erősen rontotta, hogy az Egészségügyi Világszervezet egyik jelentéséről kiderült: a szerző érdekelt volt egy nagy gyógyszerkonszernnél. Nem járhatunk-e ezekkel úgy, mint a farkast kiáltó pásztorfiú?
- Valóban nő az esélye egy globális járvány kitörésének. Egyrészt azért, mert a klímaváltozással egyes kórokozók más közegben érzik jól magukat – ha melegszik a klíma, egy trópusi, szubtrópusi rovar könnyebben eljön északra és hozhat magával járványt – másrészt az emberi populáció egyre sűrűbben él.
Harmadrészt pedig ne felejtsük el, hogy a kiolvadó jégsapka alól előkerülnek már kihaltnak tekintett kórokozók – lépfene és társai.
