2015. december 12. sorsfordító dátum a nemzetközi klímapolitikában. Ezen a napon jött létre 194 ország között a Párizsi Megállapodás, mely új alapokra helyezte a nemzetközi együttműködést a klímaváltozással kapcsolatban. A Megállapodás egykor áttörést jelentett, azonban az eddig vállalt kibocsátás-csökkentések továbbra sem elegek ahhoz, hogy a globális felmelegedés ne haladja meg a szakértők által biztonságosnak ítélt értéket – akár már a század közepére - írja a Másfélfok legújabb cikkében.

Már a megállapodás pillanatában kulcs-dátumnak számított a 2020-as év, ugyanis amellett, hogy idén váltja fel a korábbi kibocsátás-szabályozásra vonatkozó Kiotói Jegyzőkönyvet az új megállapodás, mostanra kell az államoknak ambiciózusabb vállalásokat felmutatni az éghajlatváltozás kezelésére.

Az ENSZ tudományos tanácsadó szerve, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 30 éve tette közzé az első éghajlati helyzetértékelő jelentését, ami először adott átfogó képet az ember okozta éghajlatváltozás fenyegetéséről. Részben ennek hatására született meg 1992-ben az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC), melyhez minden ENSZ-tagállam csatlakozott. A klímatárgyalásokon – hivatalosan Részes Felek Konferenciáján (Conference of Parties), röviden COP-on – tehát mindazon államok képviseltetik magukat, amelyek részesei ennek a Keretegyezménynek. Az ennek keretében 1997-ben elfogadott, majd 2005-ben érvénybe lépő Kiotói Jegyzőkönyv már konkrét kibocsátás-csökkentési kötelezettségeket írt elő a fejlett országok számára, azonban ez a megállapodás több oknál fogva sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket (pl. nagykibocsátók – USA – elzárkózása; a fejlődő, valamint egyre nagyobb kibocsátó “feltörekvő gazdaságú” országokra nem vonatkoztak az előírások).

A Párizsi Megállapodás tehát mérföldkőnek számít, ugyanis a Jegyzőkönyvvel ellentétben az mind a fejlett, mind a fejlődő országok számára kötelezettségeket fogalmaz meg üvegházgáz-kibocsátásaik szabályozására (habár az önkéntesen vállalt nemzeti célok nem-teljesítése esetén nincs szankció). Másrészt a Párizsi Megállapodás egyetemes, tehát az összes ENSZ-tagállam aláírta (a többség mára ratifikálta is, kivéve néhány fejlődő állam és a G20-tag Törökország).

Ebben az országok célul tűzték ki, hogy az ipari forradalom előtti szinthez képest a globális felszínközeli átlaghőmérsékletet 2 °C alatt tartják, sőt törekednek arra, hogy már 1,5 °C-nál korlátozzák a felmelegedést.

Ennek biztosítására a 2020 után érvénybe lépő vállalásokat, vagyis a “Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulás”-okat (NDC) 5 évente egy, a korábbinál (lehetőleg) ambiciózusabb NDC-vel kell növelni.

Fontos hangsúlyozni, hogy az NDC-k önkéntes vállalások, tehát a jogi kötőerő hiányában a klímatörekvések sikeressége az országok politikai akaratán, együttműködési készségén és a rendelkezésükre álló eszközökön múlik.

A Climate Action Tracker (CAT) független tudományos elemzéseivel követi nyomon, hogy az országok vállalásai alapján tarthatóak-e a Párizsi Megállapodásban kitűzött célok. A 2015 decemberében készült jelentésükben az akkor érvényben lévő klímapolitikák alapján 2100-ra átlagosan 3,6 °C-os hőmérséklet-emelkedést vetítettek előre az ipari forradalom előtti időkhöz képest. Ha ehhez hozzáadjuk az országok 2015-ben vállalt klímavédelmi terveit, akkor a század végére még mindig átlagosan 2,7 °C emelkedés volt várható, ami bőven meghaladná az elsődleges célként kitűzött 2 °C-ot.

A legújabb, 2020 decemberi jelentés már jelentős javulást mutat: a jelenleg érvényben lévő klímavédelmi politikák alapján átlagosan 2,9 °C-os hőmérséklet-emelkedés várható 2100-ra.

Amennyiben pedig az összes eddig (2020 december eleje) hivatalosan benyújtott vállalás (NDC), valamint az országok nettó zéró kibocsátási törekvései (legyen az már hivatalosan bejelentett, vagy még csak tárgyalási fázisban levő terv) teljesülnek,

van esély arra, hogy a század végére becsült melegedés “csupán” 2,1 °C legyen, ami már megközelíti a Párizsban kijelölt elsődleges hőmérsékleti határt.