Vámos Miklós Esterházy Péterről: Ő nem regényíró volt, hanem regényköltő
Tíz éve vesztettük el Esterházy Pétert. Az író emlékezetének ápolásáért kevesen tettek annyit, mint Vámos Miklós, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy az írófejedelem egykori háza nem vált ingatlanspekulánsok martalékává, hanem alkotóházként működhet. Épp ezért egyértelmű volt számomra, hogy őt kérem fel egy kis visszaemlékezésre.
– Hajlamos vagyok némi sorsszerűséget látni abban, hogy az Esterházy-villa Esterházy Péter halálának tizedik évfordulójára készült el.
– Pedig csak az építkezések megszokott elhúzódása az oka. Tavaly kellett volna elkészülnie. De építkezni csak úgy lehet, hogy nagyon drága benne a "homár". "Homár" leveszik az azbeszttel szennyezett palákat, akkor kiderül, hogy a gerenda se jó. "Homár" azt kiveszik… és így tovább.
Soká tartott, és sokba került. Szerencsére csak fiktíven, mert az átépítést elvállaló Market Építő Zrt. és az összes alvállalkozója az egész felújítást társadalmi munkában végezte – már ha használhatok ilyen régi ízű kifejezést.
– Számomra azért is olyan megragadó a villa felújításának a története, mert egyszerre mond el nagyon sokat Esterházy Péterről és Vámos Miklósról is. Van egy író, aki maga jogán is nagy név, az egyik legnépszerűbb alkotó, és nem azzal van elfoglalva, hogy a saját szobrát építse, nem díjakért lobbizik, hanem egy írótársnak, egy kollégának az emlékét ápolja.
– Az én ambícióm – mint azt A szitakötő című regényemben megírtam –, hogy legyen egy Vámos Miklós bevásárlóközpont. Ilyen kis földhözragadt vagyok. De persze ez sem jött össze.
A szitakötő utolsó fejezetét annak idején 2026-ba képzeltem, ami mérhetetlenül távoli jövőnek tűnt, amikor írtam. Éppen ezért most újból kiadtuk, egy utószóval kiegészítve.
A lényeg az, hogy én másféle ember vagyok, mint az írók, akiket ismerek. Valamiért nekem van praktikus érzékem, és nagyon szoros szálak fűztek Péterhez.
A legjobb barátaival is csak évi néhányszor találkozott. Azt nem nevezem találkozásnak, ha irodalmi rendezvényen összefutunk, hanem szánt szándékkal, ahogy az igazi emberek szoktak.
Ettől függetlenül sok minden összekötött minket, például mind a ketten 1950-ben születtünk. Tehát mi igazán egy generáció voltunk, ezt többször meg is beszéltük. Ráadásul ő az én névnapomon született, mert én Tibor vagyok eredetileg.
Ha valaki kicsit is figyeli az én pályafutásomat, akkor tudja, hogy szoktam tenni másokért. Nem feltétlenül írókért, de írókért is.
Például. Tizennyolc és fél éves voltam, amikor az első írásom megjelent az Új Írásban, módom volt megismerkedni az összes akkor élő klasszikusnak minősített íróval. Sajnos a rendszerváltás után ők gyors egymásutánban meghaltak. Később írtam róluk portrékat, kétheti gyakorisággal jelentek meg az Élet és Irodalomban. Nem kértem értük pénzt, mondtam a szerkesztőknek, hogy az én honoráriumomat valamelyik fiatalabb, lehetőleg realista prózaíró kollégának adják oda. Nem a saját honoráriuma helyett, hanem mellé, és velem ne is konzultáljanak arról, hogy kiknek adják.
Vagy: szerveztem irodalmi fesztiválokat a Szépírók Társaságának, miután többen is kiléptünk az írószövetségből egy költő nyílt zsidózása miatt.
Bennem van efféle társadalomjobbító szándék. Amúgy nem gondoltam arra, hogy az Esterházy-házzal foglalkoznom kell. De miután a család kiköltözött, és hat évig omlott-romlott az épület, úgy döntöttek, eladják. Ők szerették volna, hogy alkotóház legyen, ez köztudott.
Úgy hallottam az ingatlanközvetítőtől, hogy csak olyan vevők érdeklődtek, akik le akarták bontani az épületet, s társasházat építeni a helyére. Dragomán Gyurival elmentünk a III. kerületi önkormányzathoz. Bár a család járt már ott, ahogyan a fővárosiban is, de elhajtották őket.
Az óbudai polgármester hosszasan sorolta, hogy miért nem lehet. De én ilyenkor még nem állok fel. Azt feleltem, három író létrehoz egy alapítványt, már el is kezdtük – ez nem volt teljesen igaz –, Dragomán Gyuri, jómagam, és Daniel Kehlmann világhírű német-osztrák író. Ő még nem is tudott erről, de Gyuri barátja, nekem jó ismerősöm. Az alapítvány létrejött, az önkormányzat megvette az ingatlant, s átadta tizenöt évre a MIBA (Magyar Irodalom Barátainak Alkotóháza) tartós használatába. A család így megkapta a kért árat, aminek nagyon örültem. Reméltem, akad majd valaki, aki a mindennapi feladatokat elvégzi, de nem. Mai napig én vagyok minden, a portástól a menedzserig. Szerencsére jelentkeztek önkéntes segítők, fokozatosan, s adományozók is.
Néha még Esterházy Péter is. Például amikor 1990-ben hosszas kinntartózkodás után hazatértem az Egyesült Államokból. A Yale-en már egyetemi tanár voltam, álnéven filmíró, sajtómunkás stb. Itthon viszont összeomlott a rendszer, amire nem is számítottam, és "juj, ezt már megnézem" alapon hazatértem.
Az első, akivel találkoztam, Péter volt, az Írók Könyvesboltja előtt.
– Miklós, te itthon vagy?
– Igen.
– Nyaralni?
– Nem-nem, hazajöttünk.
– Te nem vagy normális!
Mesélte, hogy a két kiadó, amelyik minket kiadott (Magvető, Szépirodalmi), csődben van. Mire én:
– De Péter, ha nincs kiadó, miért nem csinálunk egyet?
Komolyan úgy nézett rám, mint egy idiótára. Aztán létrejött az AbOvo könyvkiadó.
– Esterházy Pétert óriási nimbusz övezi az olvasók között. Amellett, hogy szeretik a műveit, előszeretettel idézik is. Sokan igazodási pontnak tartják, talán részben azért is, mert ő rendszeresen véleményt mondott közügyekben. Az írók között is megvan ez a kiemelt státusza, vagy csak egy a kollégák közül?
– Semmiképp sem csak "egy" volt, és nem „kicsit” emelkedik ki, hanem nagyon. Két fontos okból.
Aki bármit olvasott tőlem, tudhatja, hogy az én esztétikámtól nagyon eltérő az övé. A magyar irodalomtudomány még nem vette a fáradságot, hogy igazán elemezze, mi a valódi titka. Amatőr gondolkodóként úgy vélem, ő nem prózaíró volt, hanem prózaköltő.
Mindenütt fantasztikus gondolatok, nehezen utánozható mondatremeklések. A gyakori idézettségének ez lehet az egyik oka.
A másik az, és ezt sem szokás kimondani, hogy a magyar irodalomban a humoros szövegek a bölcsészkari megítélés szerint mindig hátrányt szenvednek. Gondoljon arra, hogy ha a Nyugat irodalmát emlegetik, sokkal többször szerepel Kosztolányi és Móricz, mint a Karinthy Frigyes nevű zseni, vagy akár Rejtő Jenő.
Ugyanez a helyzet Örkény Istvánnal, akit sokáig komoly, kissé szürke írónak tartottak, majd az egypercesekkel kitört e skatulyából. Sokáig nem jutott neki olyasfajta megbecsülés, mint a kor írófejedelmének tekintett Déry Tibornak.
Péter kifejezetten vicces, ironikus szerző, és élőbeszédben is az volt. Emiatt nagyon jó olvasni. Bármilyen súlyos dologról ír, belengi a rá jellemző kézügyesség és könnyedség. Ugyanakkor az is igaz, hogy "agyonhivatkozott" szerző, de talán nem annyira "agyonolvasott". Van módom néha olvasókkal beszélgetni, és az derül ki, hogy mindenki nagyon szereti, de inkább csak kiragadott idézeteket tudnak. Olvasni nem olvassák.
Nem véletlen, hogy német nyelvterületeken nagyon népszerű lett. Kiválóan beszélt németül, és a humorát is belengte pici németesség. Imádta a germanizmusokat, amiért egy középiskolai irodalomtanár kettest ad.
Egyik regényem, az Apák könyve például megjelent Németországban is. Péter írt egy e-mailt:
Tipikus Esterházyzmus. Ez nála stílusjegy. Neki ez valamiért jól állt. Azt mondanám, hogy az egész "posztmodern" kifejezés hülyeség. Ő nem posztmodern volt, hanem szupermodern. Kitalált valamit, amit az epigonjai nem tudnak. Ahogyan ő írt, ahhoz nyelvi zsenialitás kell, amire csak születni lehet.
– Ön egy évre vállalta az alkotóház vezetését. Lesz kinek átadni? Valóban képes lesz elengedni a villa "kezét"?
– Született abbahagyó vagyok. Gondoljon a tévézésre, vagy a könyvkiadóra. Általában hét évig szoktam valamit csinálni. Hét év alatt minden sejtünk megváltozik, úgyhogy ez biológiai ritmus is.
Idén január 22-én, a magyar kultúra napján adták át az átépített házat nekünk. Terveim szerint legkésőbb 2027 január 22-én hátrébb lépek. Vissza az íróasztalom mögé. Az önkéntesek egyike Kollmann Gergő, neki van több diplomája és sok gyakorlata ingatlanokkal, eddig is ő segített a legtöbbet. Megbeszéltem vele, hogy némi szerény, de nem sértő javadalmazást fog kapni már most, a második félévben is, és próbálja lassan átvenni a feladataimat.
Két területet aligha tudok átadni neki: az egyik a kalapozás.
A másik a külföldi szerzők meghívása. Ami egy idő után egyszerűbb lesz, elterjed a hír, fognak jelentkezni, de egyelőre személyes kapcsolat alapján hívogatom a vendégeket.
Egyszerre két vendég lakhat nálunk, mert csak két rendes fürdőszoba van. Szoba akad több is, oda jöhetnek bejáró magyar írók, akinek nem elég jók a lakáskörülményeik.
Alul a tágas nappalit előadóteremmé alakítottuk, akkora, mint az Írók Boltjáé. 40-45 ember ülhet le. Eddig három ilyen rendezvény volt, meg még egy a kertben, ott 150-en is elférünk, ez tavasszal és ősszel jó, mert nyáron hőguta, télen hideg van.
Ősszel jelenik meg a Karcsú Könyvek tizedik, utolsó darabja. Az lesz a címe: "Ennyi". Nem csak azért, mert vége a sorozatnak, hanem azért is, mert a filmmel kapcsolatos novelláim kerülnek bele, amelyekből film, vagy tévéjáték készült. Van olyan, amit kifejezetten filmnek írtam, és olyan mázlista vagyok, hogy egyet kivéve mindegyikből lett is.
Szóval ez az "Ennyi" akkor fog megjelenni, amikor "még nyílnak a kertben az őszi virágok", és lesz bemutatója. Talán épp a villa kertjében, ezt még nem tudom. Ha ott, akkor természetesen az én kiadóm is be fogja fizetni a bérleti díjként járó szerény összeget az alapítvány számlájára.
