Rebel Wilson új mélypontja a Násznaposok! – Meddig lehet még lejjebb menni?
Igazán különleges helyzetben érzem magam. Ritkán vagyok úgy, hogy a filmkritikusi lét nemcsak saját szórakozásom, hanem egyenesen hasznos tevékenység, szinte társadalmi munka. Most viszont ez a helyzet állt elő! Sikerült megnéznem a 2025-ös Násznaposok (Bride Hard - érted... Die Hard, csak Bride-dal...) című rettenetet, így még időben figyelmeztethetem a kedves nézőközönséget, hogy ne kövessétek el ugyanazt a hibát. Ha bárki a környezetedben valaha is azt mondja, hogy „Hé, nézzük meg a Násznaposokat!”, azonnal menekülj. Fogd a barátnőd, a feleséged, a nagymamád vagy a szomszéd kiskacsáját, és fuss, amíg bírsz.
Simon West rendező, aki korábban olyan akciómozikat hozott össze, mint a Con Air – A fegyencjárat vagy a fantasztikusan szörnyűséges Lara Croft: Tomb Raider, mostanra eljutott karrierje mélypontjára. Pedig Westnek csak egyetlen dolgot kellett volna észben tartania: neki erős egyéniségek kellenek, akik köré fel lehet építeni egy filmet. Jason Statham, Angelina Jolie, Nic Cage vagy John Travolta – ezek mind olyan arcok, akik vagy a karizmájukkal, vagy az őrületükkel eladják a mozit. Mert lehet Nic Cage-en nevetni, lehet Travoltát bántani, de egyikük sem unalmas, az biztos.
Adott nekünk egy Rebel Wilson, aki sosem volt főszereplő alapanyag. Amíg testesebb volt, addig legalább tartották vele a kötelező pufivicc-mellékszereplő státuszt. Majd lefogyott, ami nyilván egészségügyileg dicséretes, de ettől még nem lett sem tehetségesebb, sem karizmatikusabb. Annyi változott, hogy most már nem lehet azon poénkodni, hogy Háj Amy épp most, milyen butaságot csinált, mert kövér.
Mielőtt valaki a szinkronra, vagy a gyenge forgatókönyvre fogná (bár mindkettő jogos), azért elmondom: ez a probléma sokkal mélyebben gyökerezik. Látni azokat a kínos pillanatokat, amikor a rendező mondja neki, hogy „na, itt imprózz valami vicceset, Rebel!”, ő pedig próbál egy csattanót előadni, amit még a kert végében tárolt komposzt is kikérne magának.
Persze ilyenkor jön a gondolat: ha nem vicces, legalább az akció jó? Hát nem. Van egy-két jelenet, amire azt mondanám, hogy sikerült megugrani egy közepes szintet, de a többségük annyiból áll, hogy Rebel Wilson nyitott szájjal, ordítva ugrál a gonoszok felé, a kaszkadőrök meg vért izzadva dobálják magukat jobbra-balra, mintha valami harmadosztályú színházi próbán lennének. Nem hiteles. Mondom ezt úgy, hogy manapság divat a „nem megszokott” akcióhős: ott van Keanu Reeves, Bob Odenkirk vagy Liam Neeson is. De míg ők vagy különleges személyiségek, vagy kifejezetten jó színészek, addig Rebel Wilson egyik sem. Nincs semmiféle jelenléte a vásznon. Ő az, aki mellett még a háttérben álldogáló statiszta is érdekesebb. Tényleg minden mellékszereplőt szívesebben néztem, pedig azok is rettenetesen klisések és humortalanok.
Miről is szól ez a csoda? Sam (Rebel Wilson) szuperkém valami kamu amerikai ügynökségnél, de annyira király a munkájában, hogy inkább elküldik pihenni, mert csak összezavar mindenkit, annyira jó. Elmegy gyerekkori legjobb barátnője esküvőjére egy privát szigetre Georgiába, ahol persze zsoldosok törnek a Netflix-esen gazdag násznép életére. Stephen Dorff vezeti őket, aki valaha jobb időket élt meg, mostanra viszont láthatóan csak azért szerepelt ott, hogy a rezsit ki tudja fizetni.
Sam egyesével lemészárolja a 27 fős terrorkommandót, miközben a túszok között sínylődik Anna Camp, akivel Wilson együtt dolgozott a Pitch Perfect-filmekben, Da’Vine Joy Randolph (aki ezúttal a kötelező „testes fekete szexéhes asszonság” klisét hozza) és Sam Huntington, aki a 2000-es években még vígjátékszereplő volt több tinifilmben, ha jól emlékszem. Bár szegényke elég feledhető színészi képességekkel bír.
A film legalább jól néz ki? Mintha egy tucat netflixes streaming-filmet néznél, annak minden hátrányával és… hátrányával. Mosottas CGI, gyenge digitális vérfröccsenések, amik teljes mértékben műanyag hatásúak, mintha a Mortal Kombat 1 (1992) videojáték is hitelesebb lenne.
Ráadásul gyáván belőtték a 16-os karikát, pedig egy 18+ verzió talán mentené az összképet. A zene az egyetlen, amit a film mellett tudok említeni. De ezt a dicséretet is csak vért izzadva hoztam össze. Die Hard-paródiának gyenge, nem vicces, látványban meg semmi extrát nem nyújt.
Még felháborodni se tudok rajta, csak felálltam a végén, mint a Családi üzelmekben az egy darab kilőtt tűzijáték után a főszereplők, és csak annyit mondtam: „Na ez is megvolt, húzzunk a …-ba”. Egy-egy beszólás megmosolyogtatott, de nagyjából ennyi. Jelentéktelen, 105 perces semmi, amiért nem érdemes pénzt kiadni. Egy audiovizuális vádligörcs. Nem követ el emberiség elleni bűntettet, de a feleslegesség netovábbja.
West karrierjének egyértelműen egyik legrosszabb rendezése lett ez, Rebel Wilsonnak meg… nos, egy újabb strigula a „kapok pénzt, mert létezem” oszlopban.
A fal legalább nem fogja leüvölteni a fejed, majd nyitott szájjal neked rontani, mint valami internethuszár egy politikai poszt alatt. Egy biztos, az előzetesek és a reklámok voltak a vetítés legjobb részei!
