Örüljünk az életnek, amíg lehet! – Bella Figura, Yasmina Reza darabja a Pesti Színházban
A halálban az a legrosszabb, hogy a többiek élnek és ugyanúgy fecsegnek tovább, mint azelőtt – mondja a sokadik születésnapját ünneplő, környezete által már kissé szenilisnek tartott, ám rendkívül életvidám idős hölgy. Az még hagyján, hogy fecsegnek, de szüntelenül marják egymást, hol nyíltan, hol alattomosan, miközben tele vannak frusztrációval, sértettséggel, konfliktus-megoldó képességük pedig jószerével a nullával egyenlő.
Így lehetne röviden összegezni Yasmina Reza Bella Figura című darabját, amelynek képtelen, mégis életszerű szituációin és jól időzített beszólásain jókat lehet nevetni, az egész összességében mégsem „vicces”, mert a figurák tragikusan nevetségesek.
Bevallom, hogy amikor jegyet vettünk erre a darabra, a cím félrevezetett bennünket, ugyanis Kamin Mohammadi azonos című regényére gondoltunk, amelyben egy angol újságírónő Itáliában találja meg önmagát és élete értelmét. Persze rögtön utána rájöttünk, hogy ez egy másik történet, de tudtuk, hogy Halász Judittal, Stohl Andrással nem tévedhetünk nagyot. És nem is csalódtunk.
„Fare bella figura” annyit jelent: jó benyomást kelteni, legjobb énünket mutatni. Ez az olasz életfelfogás egyik alapja, a darabban pedig ez a neve annak a luxusétteremnek, ahová Boris (Stohl András) meghívja barátnőjét, Andreát (Radnay Csilla), és ahol egy véletlen baleset kapcsán belebotlanak a születésnapos Yvonne-ba (Halász Judit), aki fiával (Wunderlich József) és annak kedvesével, Françoise-zal (Kovács Patricia) ugyancsak itt készül ünnepelni. Az egész jól is elsülhetne, csakhogy van néhány bökkenő: Boris nős ember, akinek éppen a felesége ajánlotta ezt az éttermet. Ráadásul Françoise az asszony legjobb barátnője; Andrea és Boris négy éve vannak együtt, Boris azonban retteg a válástól, mert a cége éppen a csőd szélén áll, így egy válás teljesen lenullázná őt. A gyógyszerész-asszisztens, látens alkoholista-drogos Andrea pedig érthetően unja ezt a helyzetet; Eric egy nagyvállalat ügyvédje, munkájában profinak látszik, magánéletében azonban korántsem az, állítása szerint mindent megtesz, hogy anyja és párja boldogok legyenek, de bármit tesz, minden balul sül el; Françoise nemcsak Borist és Andreát veti meg, de maga a kétlábon járó szigor, akit bármikor, bármivel meg lehet sérteni.
Az sem véletlen, hogy a teljes kiborulás szélére került Andreához neki van néhány őszinte jó szava, megdicséri csinos ruháját és pompás lábait. Valószínűleg a szerző is őt szerette a legjobban, mert a két férfi figurája egy-egy rakás szerencsétlenség, Kovács Patricia Françoise-a sem lopja be magát a szívünkbe, Radnay Csilla Andreája pedig inkább sajnálatra méltó ebben a lehetetlen kapcsolat okozta csapdahelyzetben, amelyből nem tud, de nem is akar igazán kilépni.
Van annak lassan 50 éve, hogy Halász Juditot először színpadon láttam, méghozzá ugyanitt, a Pesti Színházban: az Adáshiba immár klasszikussá vált előadásában Ernyei Béla butuska feleségét, Sacit játszotta. Azóta számtalanszor tapsolhattam neki a Vígben és a Pestiben is, a Pisti a vérzivatarban-tól az Ózig, A Játszd újra, Samtől az Ügynök haláláig, nem is szólva gyerekeknek szóló koncertekig, amelyekre tán még unokáinkat is elvihetjük.
Nagy öröm volt látni ezt a csodálatos művésznőt, aki 80. életévében is páratlan életerejével, szeretetteli és vidám kisugárzásával bűvöli el a közönséget. A színházi lét furcsa fintora, hogy a darab elején elgázolják őt, mint ahogyan ez sajnos 15 éve a valóságban is megtörtént, de ahogy azt a szerencsétlenséget túlélte, itt is talpra áll és a maga módján ad leckét „bella figurából” a többieknek. Hát nem jobb örülni az életnek, amíg lehet?
