Ő harcolta ki, hogy mongyuk helyett mondjukot írjunk – bemutatjuk Révai Miklóst
„Uraim, nem tudunk magyarul!” – nyitotta meg Révai Miklós (1750-1807) kortársai emlékiratai szerint első egyetemi előadását. Csakhogy ezt is latinul mondta („Nescimus hungaricae loqui!”), amely kissé ellentmondásos hatást váltott ki a hallgatóságából. Na de ki volt ez a piarista szerzetes, nyelvész és egyetemi tanár, akinek köszönhetjük például a ’helyesírás’, a ’nyelvtudós’ és a ’könyvtár’ szót, valamint az ’édes anyanyelvünk’ kifejezést? (Mielőtt még azt hinnétek, amit én is hittem: ez a Révai nem azonos a Révai Nagy Lexikon főszerkesztőjével, ő ugyanis Révai Mór János volt, és bő száz évvel később született.)
Nyelvfetisiszta Miklósunk már nyelvismeretében is kiemelkedő volt, ugyanis a magyaron kívül a német, francia, olasz, latin, görög és héber nyelveket is kiválóan beszélte. Mindig költő szeretett volna lenni, írt is néhány verset, de ennél gyakorlatiasabb utat szánt neki a sors. Máig élő helyesírási alapelvünket, a szóelemző elvet képviselte. Elkezdett helyesírási tankönyveket írni, amelyekben nemcsak későbbi helyesírási elveinek alapjait rakta le, hanem nyelvtani koncepciója is megjelenik már – szóval ő már akkor ún. jottista volt, amikor még el sem nevezték ezt a mozgalmat.
Aztán kitört (1805-1806) az írók, költők és gondolkodó hazafiak jottista–ipszilonista háborúja, amelyben a szóelemző és a kiejtés szerinti elvek csaptak össze. A jottisták a toldalékokban szereplő j-ért küzdöttek, az ipszilonisták – Verseghy Ferenc polihisztor-költővel az élen – pedig a d, l, n, t hangokat lágyító y-ért (pl. kenjük-kennyük, mondjuk-mongyuk, adjuk-aggyuk). Végül a jottisták győztek, hiszen olyanok álltak Révai mellé, mint Kazinczy, valamint Vörösmarty Mihály, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja. Azonban sajnos nem oldódott meg ekkoriban sem a j–ly teljességgel logikátlan használata, sőt, soktucatnyi újabb ly-os szó született akkoriban, mint például az aszály, a dagály és a tekintély.
Révai Miklós terjedelmes életművét nem részletezném, de néhány érdekességet érdemes kiemelni belőle: dolgozott újságíró-szerkesztőként a Magyar Hírmondónál, amelyet azért vállalt el, hogy a nyelvművelő társaság ügyét előmozdíthassa. Bécsben – ahová sokat járt – magyar nyelvre tanította Grassalkovich herceg unokáját, sőt, ami igazán izgalmas adat vele kapcsolatban, hogy rajzra is oktatta Gróf Széchenyi Istvánt.
Olyan vállalkozásba is belefogott, hogy felhívást tett közzé régi és népi énekek gyűjtésére. Ezzel végső soron Magyarországon is meghonosította a Herder-féle népiesség eszméjét – aminek éppen ideje volt, hiszen nyugaton már lezajlott akkorra a népköltészet felfedezésének első szakasza.
Élete végére teljesült régi vágya, és a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára lett. Minden igyekezetével igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és nagyon élvezte az oktatást.
Utolsó éveit élete fő művével töltötte, a nyelvtudományunkban új korszakot alkotó Elaboratior grammatica Hungarica… című kötettel, amelynek nyelvtudományi rendszerét már akkor is a legalaposabbnak ismerték el a legtekintélyesebb magyar írók is. Vetélytársa, Verseghy Ferenc ennek ellenére keresztülvitte, hogy az iskolákban az ő (nyelvszokáson és nem nyelvtörténeten alapuló) rendszerét vezették be. A kettejük közti ellentét az ikes igék kérdésében volt a legélesebb. Révai így zsörtölődött ez ügyben a Magyar Hírmondóban: „Terengette! eladatasson, elosztasson, hivatasson, s több ilyen csoda úgy-e? Haragszom.” A szakmai cicaharcot fokozta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia azonban megalakulásakor Révai rendszerét fogadta el.
Egyszer Révai Miklós így nyilatkozott: „Ha valaha a’ meg újúlt Haza tisztelni fogja Nyelve’ fenn tartásáért eleget szenvedett Mártirait, már előre vigasztalódom benne, hogy engem’ is azoknak számokba helyheztet.” Így bő fél évszázaddal később ki merem jelenteni, hogy nem volt hiábavaló az állandó fáradozása, amelyet ékes anyanyelvünkért tett.