Izgalmas sorozat készült a világ leghíresebb köhögéséről
Az HBO GO-ra felkerült minden idők legismertebb és legfurcsább csalásának története egy háromrészes minisorozatban, a Kvízben, amely senkinek sem rágja a szájába az igazságot, inkább a néző elé tárja a bizonyítékokat nem kevés médiakritikával fűszerezve, hogy mindenki szűrje le maga, miben hisz.
Már a sorozat kerete is erre ösztönöz: a tárgyalóteremben vagyunk, ahol egy átlagosnak tűnő házaspár fölött mondanak ítéletet. A gyanú az, hogy hárman összejátszva, csalással szerezték meg a brit Legyen Ön is milliomos fődíját, mindezt arra alapozzák, hogy akkoriban
a tévézés egyik legfontosabb székében ülő Charles Ingram bámulatosan béna játékkal nyerte meg az egymilliót, a csalást szimatoló műsorkészítők pedig gyanús köhögésekre lettek figyelmesek az adás újranézése alatt.
A fináléban ismét a tárgyalóteremben vagyunk, és bár a bemutatott bizonyítékok alapján megszületik az ítélet, ám a Chris Tarrant műsorvezető csak nekünk ismét felteszi a kérdést: mi tehát a válasz?
A Kvíz egyik előnye, hogy nem hagyja elkényelmesedni a nézőt a szájbarágással: az elénk tárt bizonyítékok alapján mi magunk döntünk, hogy kinek hiszünk. Nem túl nagy spoiler, hiszen a kvízműsorok legismertebb balhéjáról van szó: a házaspárt és az őket segítő egyetemi tanárt bűnösnek találták, akik viszont a mai napig váltig állítják, hogy ártatlanok. A közvélemény ugyan a mai napig egyértelműen bűnösnek gondolja őket, a sorozat egyik legjobban eltalált karaktere, a vádlottak védőügyvédje remek szempontból világít rá a közvélemény által pillanatok alatt keresztre feszített pár mellett álló érvekre.
Ebben rejlik a Kvíz találó médiakritikája is, kisebb részben annak bemutatása, miként működik a média egy botrány alatt, nagyobb részben pedig az, hogyan csikorognak a profitéhes kereskedelmi tévécsatornák fogaskerekei, és hogyan is született meg az aztán egész világot letaroló játék.
Az egész széria egyik legnevetségesebb és legbeszédesebb pillanata, amikor az amerikaiak megjelennek, hogy megvegyék a kvíz lincenszét, vezérigazgatójuk pedig szó szerint földre borul a sorozat kitalálói előtt.
De felbukkannak az emberi befogadással kapcsolatos érdekes felvetések is: emlékeink csupán szubjektív látképek a valóságról, amelyek mindig valamilyen befolyással kreálódnak újra - ennek tükrében lehet-e egyáltalán dönteni arról a csalásról, amely a helyszínen jóformán senkinek sem tűnt fel? Közben pedig nagyon okosan, egyértelműen terhelő bizonyítékok nélkül leshetünk be az Ingram család életébe, ahol ott van két kvízfüggő testvér, és egy enyhén szólva is teszetosza, mégis jóravaló férj.
Na ebből a gigantikus kulimászból kéne kihámozni akkor azt a bizonyos igazságot, amit száz százalék bizonyossággal valószínűleg csak az a három ember ismer, akik részt vettek benne.
De nem is baj, ugyanis pont optimális hosszúságban – jóformán egy hosszabb egész estés filmként is lemehetne – könnyed és szórakoztató módon tálalja Ingramék kálváriáját Stephen Frears minisorozata.
