Az Utcazenésztől a dossziékig, a Mesterektől a vadászokig: Hobo nem fékez
Ír, lemezeket készít, telt házak várják koncertjeit, előadóestjeit. Kifogyhatatlan az ötlettára és az energiája. Bár ma is énekli, hogy „ki vagyok én?”, nem önmagát tartja fontosnak, hanem azt, amit átad nekünk, és az érte kapott szeretet viszi előre 78 évesen is.
Földes László Hobo még saját tempójához képest is sűrű évadnak néz elébe. A tavaszi előzetes után szeptember 28-án lesz az Utcazenész című előadásának bemutatója a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.
Ahogy beszélgetünk a piliscsabai Fényesliget kávézóban, arra gondolok, hogy tulajdonképpen Hobócnak is hívhatnák, hiszen mindig is bohóc szeretett volna lenni – ezt írta bele úgy 35 éve a nekem dedikált Hobo Sapiens című könyvébe - elvégre csak egy betű, meg némi szórend választja el ettől.
– Az Utcazenész történetének kiinduló pontja egy gyerekkori élményed.
– Tízéves lehettem, amikor a Moszkva téren hallottam egy első világháborús veteránt, aki ott zenélt. Ez volt az első élő zenei élményem az iskolai énekkar mellett, ahol a szovjet himnuszt énekeltük magyarul… Annyira megfogott, hogy miután megtudtam, hogy ő ott rendszeresen játszik, amikor tehettem, lementem hozzá a Kis Svábhegyről, ahol akkor laktam. Az öreg egy idő után kiszúrt engem. Amikor el kellett onnan mennie, szólt nekem: „A Batthyány téren megtalálsz.” Át is mentem oda, de nem volt ott és már soha többé nem találkoztunk. Nagyon szépen énekelt népdalokat, katonadalokat, látszott rajta, hogy nincsen semmije és kapaszkodik a tangóharmonikájába. Láttam, hogy az emberek sok pénzt dobálnak a kalapjába, de nekem nem volt pénzem. De nem bánta, örült, hogy ott vagyok, én pedig boldog voltam, hogy megismer engem. Soha nem hittem, hogy egyszer ebből egy színházi előadás születik.
– Az elmúlt évtizedek zenében elmesélt történelme…
– A 60-as évek óta figyelem a hazai sláger-, azaz popzenét, kezdetben a közönség soraiból, és egyszer csak bekattant: miken kellett keresztül mennie annak, aki ezt a műfajt 60 éven át végigcsinálta. Elkezdte annak idején az Egyesült Izzó KISZ-klubjában, játszotta a Getnót kamu angollal, aztán elment a Ki Mit Tud?-ba, majd a Táncdalfesztiválra, lett kislemeze, nagylemeze, kísérte a nagy művésznőt a Szovjetunióban. Nagy sztár lett, de kirúgták a zenekarból, szólósztár lett, de abba is beleunt. Kiment Nyugatra vendéglátózni, onnan is kirúgták, majd itthon vendéglátózott, végül az utcára került.
Lesz ebben az évadban olyan előadás is, amikor meg fogok hívni hozzá egy sor zenészt, akik bár fiatalabbak, ezt az utat járták végig.
– Az eredeti dalok helyett azonban Neked kellett „korhű” számokat írni.
– Szerettem volna például belevenni Toldi Máriának a Békeszerenád című slágerét, amelyben „kutykurutty” volt a refrén, de csak ennek az egynek 500 ezer forint lett volna a jogdíja. Írtam helyette a szomszédék macskájáról „csipcsirip” refrénnel. Ugyanígy született „A Nem leszek én huligán” , vagy a Vörös lámpa himnusza”, egy „pol-beat”: „Nem kell nekünk a twist, jobban szeretjük a KISZ-t.” Ezek mind a kor parafrázisai.
– Amikor 1991-ben az első József Attila-estedre készültél, elárultad, hogy nem a jól ismert „nagy versekből” válogatsz, hanem azokból, amelyek Téged megszólítanak, Rólad szólnak. Ezzel így vagy azóta is mindenben.
– Mielőtt 1964-ben bejött számomra a Zene, miután le kellett lépnem otthonról, József Attila volt a Bibliám.
Menekülnöm kellett és semmit sem tudtam magamról. De el sem tudtam képzelni azt, hogy ezeket valaha is előadjam. Mondok egy példát arra, hogy nálam mennyire ösztönösen történnek a dolgok: már 1978-79-ben, a Hobo Blues Band első időszakában is nagy jelentőséget tulajdonítottam a dalok közti összekötő szövegeknek. Voltak bibliai idézetek, máskor az MSZMP Központi Bizottságának november 7-i jelszavaival vezettem be a Gazembert, aztán egyszer Kaposváron a Kilián György Ifjúsági Házban József Attila-sorok adták a keretet. Mikor kipakoltunk az öltözőben, felismertem, hogy a a versidézetekhez nem kellenek HBB-számok, így is egy teljes estet adnának. Később elmentem Jordán Tamáshoz, elmondtam neki, hogy szeretnék egy József Attila-estet csinálni, mire azt felelte: „Ha neked közöd van József Attilához, csináld.” Előzménynek már ott volt a HBB-vel az „A hetedik” és a „Nagyon fáj” erősen bluesos, félig szöveges, félig énekelt változata. Akkoriban a miskolci színházban játszottam, és a liftben összetalálkoztam Major Tamással. „Nézze – mondta, miután tisztelettel üdvözöltem őt – én hallottam Öntől a Nagyon fájt. Öt olyan József Attila-vers van, amit én sosem mondtam el. Ez az egyik, amit helyettem mondott el.”
„A csecsemő/is szenvedi, ha szül a nő./Páros kínt enyhíthet alázat./De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat”.
Ezt nem én írtam, mégis úgy éreztem, hogy nekem szól. Azóta már több, mint 1000 József Attila-estem volt. A közönség reakciója döbbenetes, miközben én soha nem tudom, hogy aznap hogyan fogom a verseket elmondani.
És van egy óriási segítség: mivel én választom a verseket, amelyekhez közöm van, nem nehéz előadni őket, mivel olyan erősek, hogy magukba szívnak.
– Új lemezed is készül, Hobo Rádió címmel. Mit várjunk Tőled?
– Kettesem volt magatartásból és harmadikos koromban a „Mi a szaracénok serege vagyunk” című vers miatt kaptam az első igazgatói intőmet. Bohóc szerettem volna lenni, de inkább medve vagyok. A korábbi lemezeimen is vannak poénok, de most rám jött a happáré, és mindenféle gyalázatos dolgok törtek ki belőlem.
„Bankot rabolni bűn, de alapítani még nagyobb, – mondta Bertolt Brecht, és nem tévedett oly nagyot. Olyan, mint a rossz szex, amit beteszel, bent is hagyod”. Ezt énekeljük, mint egy 40 tagú operakórus. Eleresztettem néhány kuplét, megmaradt bennem ez a fajta humor még Kazal Lászlótól, Kibédy Ervintől. És közben ott vannak kemény számok a mai világról, mint az „Az ám, hazám”, a Részegesek indulója” vagy „Az Úr haragja utolér”. Hogy hozzam össze ezeket egy lemezen? Ekkor kitaláltam, hogy legyen Hobo Rádió, ami ezzel a szöveggel kezdődik: (affektáló hanghordozással:) „Szasztok, itt DJ Hobo, hallgassátok meg a Dördülő Cövektől a Getnót Tardos Péter zseniális fordításában.” Aztán bejön a cenzúra, kirúgják a műsorvezetőt, és a lemez komolyra vált.
– Szeptember 22-én a Barba Negrában lesz egy Kopaszkutya-koncerted.
– Az az apropója, hogy a terjesztőm, a Grund Records megjelenteti a Kopaszkutya bakelitlemezt. Ennek dalait fogom énekelni, közülük néhányat, a „Tortát”, vagy a „Ki vagyok én?”-t, negyven éve rendszeresen játsszuk. Torokszorító, hogy az egykori csapatból Kőrös Józsi, Szénich Jani és Póka Egon meghaltak, csak Pálmai Zoli lesz ott, Deák Bill Gyula nem, mert pár éve kijelentette, hogy nem lép fel velem többet. A filmből hiányzik nekem a zene szeretete, a szerelem, a barátság. Annak idején jó kortükör volt az ifjúsági kultúráról. Bár nagyon nehezen mentek bele, hogy Allen Ginsberg benne legyen… Ám a dalok jók, túlélték az eltelt 43 évet, itt a zene meg a szöveg összeér. Például a „Bunkó vagyok”-ban benne volt az akkori budapesti értelmiség iránt érzett utálatom, ami azóta sem változott.
– Régóta foglalkoztat Téged az a bizonyos 31 dosszié, amit készítettek rólad az állambiztonsági szervek. Elképzelhetőnek tartod, hogy ezek a dossziék a rendszerváltás után is folytatódtak?
– Ma már a feljelentések nyilvánosak, és karaktergyilkosságnak hívják őket. Az 1985-ös „Esztrád” lemezünkön éneklem: „Nem vagyok zászló a mások ünnepén/Szelep vagyok az ország fenekén”. Mert rájöttem, hogy engem azért engednek, mert „szelep vagyok”.
Van egy „copyrightos” szavam az „újseggírókra”, akiket rám küldenek a legkülönbözőbb médiumokból, ők legszívesebben megölnének, hogy még mindig talpon vagyok. Mondják, hogy milyen lázadó voltam, és hogy az apám miatt lázadhattam. Egyrészt nem lázadtam, mert az ember bluest nem azért játszik, hogy lázadjon, hanem azért, mert szereti. A balhé akkor jön, ha tiltják, másrészt a Kádár korban megjelent nyolc lemezem és csak kettőre valót tiltottak be. Ez nem üldözés, a Kexnek, vagy a Syriusnak egy sem volt. A 31 dosszié története ott kezdődött, hogy 1991-ben megkértem Kenedi János történészt: nézzen utána, hogy a Hobo Blues Bandben volt-e besúgó. Nem volt. Aztán egészen 2019-ig nem foglalkoztam vele.
Akkor eszembe jutott, hogy 1972-ben volt egy ügyem, bevittek a Gyorskocsi utcai börtönbe, egy csomó mindent lefoglaltak, köztük a Petőfi-oratóriumom szövegkönyvét. Erről volt egy dosszié az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Archívumában. A történész hölgy megkérdezte, hogy érdekel-e más. Megnyomott egy gombot, és kijött még 30 dosszié, 282 oldal anyaggal.
Vidnyászky Attila, - akivel 2002 óta dolgozom és eddig 17 bemutatóm volt, - kérte, hogy írjak az anyagból valamit. Kétszereplős darab készül Rácz Józseffel. Ő lesz a bíró, én a vádlott. Szeretném még az idén befejezni, hogy tavasszal bemutathassuk. Azon agyalok, hogyan kapcsoljam össze a múltat a jelennel.
– Jövőre lesz a „Vadászat”, e nemzedéki alapmű 40. évfordulója. Sajnos ma is aktuális, a vadászok világa nem múlt el. Mit mondhat ez a darab a mai fiataloknak?
– Nem tudom. Soha életemben nem volt célközönségem, azt játszom, ami jön belőlem. A „Vadászat” eltalálta azt a kort. Ugyanez volt 2009-ben a Circus Hungaricussal. Most megint sűrűsödnek a bajok a világban, a természetben, itt a klímaváltozás, a háború, a belpolitikai helyzet, a gyűlölködés.
Ezért aktuális ma is, hogy „Kerítés mögött fegyveresek, fáklyával kezükben, nem tudom őriznek, vagy kísérnek, parázzsal szemükben...”. Sosem voltak profetikus hajlamaim, pillanatok alatt megírtam azt a 40 számot, aztán egy taxiban felejtettem az egészet. Végül 26 szám mégis megszületett. Az embereket ma is megérinti őket a benne lévő humor, a lebegés, a fájdalom, a keserűség.
Mostanában minden koncertem végén csodálatos támogatást kapok az emberektől. A „Viharban születtem” kezdetű dalomat mindenütt éneklik, ahol magyarok élnek. Az egyik este csődöt mondott a hangosítás, és én teli torokból énekeltem a számot a levegőbe, ám a közönség átvette. Azóta megtartottam ezt a szokást.
– Ezért már érdemes élni…
– Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle, amikor megírtam? És ugyanez történt a „Vadászattal” is. Megírsz valamit, ami aztán elkezdi élni a saját életét. Vagy nem.
– „Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom” – ez a Viharban születettem utolsó két sora. Sokszor tűnsz haragosnak, indulatosnak. Önmagaddal békében vagy?
– Soha nem gondoltam, hogy ennyi mindent végig tudok csinálni, hogy ilyen minőségű szeretetet kapok. Ez lefegyverző és megható. De ismerem a saját korlátaimat, amiket azért tudok elviselni, mert van bennem egy bizonyos önirónia.
Nem tudom elfogadni, hogy nem tanultam zenét, mert ha játszanék valami hangszeren, akkor meg tudnám a szövegeimhez írni a zenét, ahogyan a legnagyobbak, a mestereim csinálták. És nem szeretem hallgatni magamat. Sokan bírják ezt a rekedt, dögös hangot, én meg unom. De hát ilyen vagyok, hőstenor már nem lesz belőlem.
De ami a dolog emberi oldalát illeti, akármin mentem keresztül – kiátkozás, gyerekhalál, válások, börtön széle – sokat tévedtem, de sosem hazudtam. Vannak más szlogenjeim: „Férfiember sosem suttog”. Elmondom, amit akarok, sőt, ha provokálnak, nem ijedek meg. Lehetnék persze egy kicsit toleránsabb, nem véletlenül lett „Térdig a szarban, nyakig a szeretetben” a könyvem címe. Aljas, alattomos lett ez az ország, már nem az számít, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy mit mondanak rólad. Úgy gondolom, hogy ezeket az évtizedeket azért úsztam meg, mert azzal foglalkoztam, amit csináltam, és nem saját magammal…
