„Arra születtünk, hogy tiszta legyen még a szívünk, játsszunk még tovább” – 50 éve mutatták be a Képzelt Riport egy amerikai popfesztiválról című rock-musicalt
1973 ősz, Hódmezővásárhely, Szántó Kovács János Középiskolai Kollégium. Szombat esti buli, nagyszerű a hangulat, a diákzenekar a lelkét kiteszi. Baljósan közeledik azonban az ügyeletes nevelőtanárnő, hogy véget vessen a zenének. A banda ilyenkorra tartogatja a legütősebb dalokat. Dob indul, az énekes pedig sejtelmesen énekelni kezd: „Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad…”. Fél órával később a zenekar már éppen a koncert felvételét hallgatja, amikor a tanárnő a hangosbeszélőn az énekest hívja: azonnal csináljon rendet, különben repül a koleszból a haverjaival együtt.
1973. május 1. Már kívülről tudjuk a homokszínű borítós lemez minden dalát, többet meg is tanulunk róla a zenekarral. Engem talán a legjobban az döbbent meg, amelyben József meg akarja találni Esztert. Az aznapi majális a vásárhelyi Népkertben nagyon emlékeztet egy igazi popfesztiválra, a helyi nagymenő Nevada játszik.
Két nappal korábban találkozom egy lánnyal, akivel csak annyiban maradunk, hogy fussunk össze valahol, valamikor, például a majálison. És én 17 éves lelkemmel érzem, hogy „a hangszórók bömbölésében is meghallanám a suttogását és a nevetését.” Találkozunk, és bár később útjaink másfelé visznek minket, valahol, valamikor mindig összefutunk. Negyedszázaddal később például a Szegedi Szabadtéri Játékokon hallgatjuk azokat a dalokat, amelyek kamaszkorunkat jelentették.
Valamikor a 2000-es években. Presser Gábor önálló estje a Vígszínház Házi Színpadán. Mesél, énekel, zongorázik, néha bemondja, mi következik, néha nem. Egyszer csak játszani kezd egy akkordmenetet, és a harmadik sorra a közönség egy emberként rákezdi: „Madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek…” és a párommal együtt kiver minket a hideg…
2013. 40. évforduló a Vígszínházban. Az ősbemutató Józsefe (Tahi Tóth László) újra keresi fojtott hangján egykori Eszterét (Almási Éva), „mielőtt megfázik, tüdőgyulladást kap”, majd együtt éneklik: „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet…” Az első sorban ülve egy korty levegő sem megy le a torkunkon. Másnap megírom Tahinak.
Éppen 10 éve ennek, „József” már 5 éve odaát van és szomorú aktualitása, hogy Párja, Kárászy Szilvia egy hete ment utána, éppen halála évfordulóján.
Ha csak annyit hallok, hogy Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ezek a történetek jutnak eszembe azonnal, miközben hibátlanul lepereg bennem az egész lemez, még az öt évtizedes bakelitet sem kell elővennem hozzá.
Alig 15 évesen olvastam először Déry Tibor kisregényét, ami a Kortárs irodalmi folyóiratban jelent meg. (Most, ennyi idő fedeztem fel újra rendkívüli nyelvi és képi gazdagságát). Akkor már volt némi fogalmam a pop-rock kultúráról, hallottam Woodstock-ról, a Wight-szigetről, sőt, Altamontról, a Rolling Stones 1969. december 6-i tragikus végű fellépéséről is, amelynek újsághíre az alapötletet adta. Bár furcsállottam egy kicsit, hogy miért énekel Mick Jagger Illés-dalokat (Miért hagytuk, hogy így legyen, Nem akarok állni, ha fordul a Föld, Ne gondold, hogy tiéd a világ), nem mindig értettem a madár-hasonlatokat és bibliai eszmefuttásokat, de az agyamban összeállt a hazájukat vesztett, múltjuktól menekülni akaró emberek kétségbeesett kapaszkodása valakibe vagy valamibe, mint ahogyan a rettegett Pokol Angyalai és a zsidókat halálba hajszoló nyilasok közötti párhuzam is.
Nem akármilyen fába vágta hát a fejszéjét a Vígszínház, amely 1973. március 2-án ezt a rendkívül összetett művet rock-musicalként mutatta be. Bár egy korabeli kritika azt írta, hogy a darab, amelyhez Pós Sándor dolgozta át az eredeti szöveget, éppen Déry Tibor regényének legértékesebb elemeit hagyja ki, vagy pedig kevésbé lesznek hangsúlyosak, az író és az előadás alkotói pontosan ráéreztek az író szándékára: a gyökerek elszakíthatatlanságára, a bármi áron való szabadság iránti vágyra, a tömegpszichózis sötét oldalára, de megjelenik a színen a zene szülte közösségi érzés és szolidaritás is.
Déry regénye első olvasatra „rock-ellenesnek” tűnhet, hiszen a fesztivált már-már apokaliptikus vízióként ábrázolja.
Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója éppen a „hippikultúra kritikájaként” tudta eladni a kor kultúrpolitikusainak a színrevitelét. Jellemző, hogy 2007-ben is jelent meg egy kritika a Sziget Popfesztivál-előadásáról, amely „Sziget-ellenes kommunista propagandaműnek” minősítette, szerzője vélhetően semmit nem értett belőle… Viszont 1973-ban akkor az alig 30 éves rendezőnek, Marton Lászlónak sikerült meggyőznie Presser Gábort és Adamis Annát, a Locomotiv GT szerzőpárosát, hogy dalaikkal teremtsék meg a darab keretét és pilléreit. Eredetileg az Illésre gondoltak, és Presser is habozott – a zenekaron belül sem volt teljes az egyetértés a „színházi kalandban” – végül az író és a zeneszerző találkozása döntött.
Így született a darabhoz kemény rock (Ringasd el magad) lírai dal (Arra születtem), sanzon (Nem akarom látni), duett (Vinnélek, vinnélek) és elejétől végig fontos szerepet kapott a „tömeg” kórusa.
Az ősbemutató színlapján „versszövegként” szerepel Anna munkája – ebből is érezhető volt, hogy itt új dimenziót kapott a rock-szövegírás, amelyet eddig sem a szakma, sem a kritika nem tudott igazán hová tenni. A premier egyben a Vígszínház fiatal generációjának kollektív berobbanását jelentette. Tahi és Almási kettőse mellett kiemelkedett Kern András Piszkoslábú Fiúja, Lukács Sándor seriffje, Balázs Péter Manuelje, Koncz Gábor nyilas madár/pokolangyala és a kisebb szerepekben már feltűnt Kútvölgyi Erzsébet, Szakácsi Sándor és Szerencsi Éva is.
A több síkon zajló történetet azóta többféleképpen értelmezték a rendezők, a dalok betöltötték azt a szerepet, amit maga Déry szánt nekik a lemez borítóján a fiataloknak üzenve: „Enyhítsen kedvükön ez a szép, fiatal zene.” Enyhíthet, igen, és elgondolkodtat, messze túl a 70-es éveken, a hippikorszakon, holokauszton.
„Arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk” – ez a regényben is szereplő mondat, a finálé első sora napjainkban akár a klímaváltozás ellen küzdők mottója is lehetne. Az örök utazó ember szólal meg a nyitányból, aki ott van több ezeréves kultúránkban a Taótól Baudelaire-en át Kerouacig: „Menni kéne minden lépést/Kipróbálni minden érzést/Szállni kéne szárnyak nélkül/Álmodozni álmok nélkül.”
„Végül arra jöttem én a világra, hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába” – mondhatjuk-e erre, hogy ez egy alapvető ember jog, ami mégsem illet meg mindenkit? Amikor napjainkban világszerte egyre többen kényszerülnek elhagyni szülőföldjüket, lehet-e a bennük lévő kiirthatatlan bizonytalanságot tömörebben kifejezni? „Volt egy föld, messze ég/Elnyelte már a messzeség/Ismerős volt nagyon/De lehet, hogy csak gondolom.” De minden tragédia ellenére itt a remény, mert ma is arra születünk, hogy boldogok legyünk, hogy „napsugárba kapaszkodjunk”, „hogy tiszta legyen még a szívünk, játszunk még tovább” – ezt vigyük magunkkal a zárókórus lecsengése után és hagyjuk örökül az utánunk jövőknek.
